Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Kolibri1803/Latzkó Andor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Andreas Latzko, Georg Rueter litográfus műve, 1936.

Latzkó Andor, külföldön Andreas Latzko (Budapest, 1876. szeptember 1.Amszterdam, 1943. szeptember 11.)[1] magyar származású osztrák pacifista író.

Élete[szerkesztés]

Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte. Ezután jelentkezett egy évre önkéntesnek az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregébe, majd a hadsereg tartalékos tisztjévé vált. Ezt követően Berlinbe ment, ahol először kémiai, később filozófiai tanulmányokat folytatott. Először magyarul írt. 1901-ben tette első kísérletét németül, mégpedig egy egyfelvonásos színjátékkal, melyet Berlinben is bemutattak.

Latzkó Andor és felesége sírja az amszterdami Zorgvlied temetőben.

Újságíróként és utazó íróként Egyiptomba, Indiába, Ceylonba és Jávára tett utazásokat. Az első világháború elején, 1914 augusztusában, visszatért Európába, és az OMM tartalékos tisztjévé vált. Az Olaszország és Monarchia közötti háború kezdetén az Isonzó-frontra került. Megbetegedett maláriával, de mindaddig a frontvonalon kellett maradnia, amíg végül súlyos sokkot nem szenvedett Gorizia közelében egy olasz tüzérségi támadás során, és alkalmatlanná nem vált a szolgálatra. Nyolc hónapos kórházi kezelés után 1916 végén elengedték, és egy évre Svájcba küldték gyógykezelésre. 1917-ben Davosban hat novellát írt a Menschen im Krieg című könyvéhez, amelyben elmesélte az Isonzó-fronton átélt élményeit. A könyvet ugyanabban az évben tette közzé a zürichi székhelyű Rascher Kiadó, de a mű első kiadása névtelen maradt.

A könyv nagy siker lett, 19 nyelvre fordították le és valamennyi hadviselő országban betiltották, majd Latzkót a hadsereg főparancsnoka elbocsátotta. 1918-ra a könyv kiadása elérte a harmincháromezres példányszámot. 1918-ban jelent meg következő regénye, a Friedensgericht, amely hat részből állt és az osztrák katonák frontbéli élményeiről írt. „A háború kezdeményezőit és csatlósait soha nem feddték le olyan könyörtelenül, mint Latzko" - írta a Berliner Tageblatt 1919 elején. Szintén 1918-ban jelent meg a Der wilde Mann című regénye, amely a nők elnyomásával foglalkozott, és amelyet Latzko "saját és minden feleségnek" ajánlott.[2] 1918-ban a berni nemzetközi „Nőkonferenciához a népek közti megértésért" eseményhez Nők a háborúban címmel írt szöveget. Svájcban találkozott Felix Berannal, Romain Rolland-dal és Stefan Zweiggel. A háború végén, 1918-ban, Latzko Münchenbe költözött és ott Gustav Landauerrel közösen tartott előadásokat. A cenzúra két előadását is megakadályozta Berlinben. A Bajor Tanácsköztársaság bukása után kiűzték Bajorországból, és Salzburgban telepedett le. Salzburgban találkozott Georg Friedrich Nicolaival, amikor meglátogatta Stefan Zweiget a városban, aki 1917-ben adta ki A háború biológiája című könyvét. Latzko ismét újságíróként kezdett dolgozni és különféle újságcikkeket írt. A Hét nap című regénye 1929-ben jelent meg. 1931-ben Amszterdamba költözött, ahol 1943. szeptember 11-én halt meg. 1933-ban könyveit a nácik égették el Németországban.

Művei[szerkesztés]

  • Apostel. Komödie in drei Akten. Osterheld, Berlin 1911.
  • Hans im Glück. Lustspiel in drei Akten.
  • Der Roman der Herrn Cordé. Roman.
  • Menschen im Krieg. Rascher, Zürich 1917; Neuauflage: Elektrischer Verlag, Berlin 2014, ISBN 978-3-943889-51-2; mit einem Nachwort von Hans Weichselbaum, Milena, Wien 2014, ISBN 978-3-902950-11-6.
  • Friedensgericht. Roman. Rascher, Zürich 1918; Neuauflage, mit einem Nachwort von Hans Weichselbaum, Milena, Wien 2015, ISBN 978-3-902950-36-9.
  • Der wilde Mann. Rascher, Zürich 1918.
  • Frauen im Krieg. Rascher, Zürich 1918.
  • Der letzte Mann. Dreiländerverlag, München 1919.
  • Sieben Tage. 1931, Neuauflage, mit einem Nachwort von Eckhard Gruber. Elektrischer Verlag, Berlin 2015, ISBN 978-3-943889-61-1.
  • Marcia Reale. Malik, Berlin 1932.
  • Lafayette. Rascher, Zürich 1935
  • Lebensfahrt. Erinnerungen. Gemeinsam mit Stella Latzko-Otaroff. Hg. Georg B. Deutsch. Frank und Timme, Berlin 2017

Irodalom[szerkesztés]


  • Karl Kraus: Die Fackel. Nr. 462, Wien 1917, S. 175.
  • Hermann Bahr: Tagebuch. 16. Februar [1919]. In: 1919. E. P. Tal, Leipzig/ Wien/ Zürich 1920, 72.
  • Karl Kraus: Die Fackel. Nr. 857, Wien 1931, S. 118.
  • Wieland Herzfelde: Dreißig neue Erzähler des Neuen Deutschland. Berlin 1932.
  • Franz Ögg: Personenregister zu Die Fackel. München 1968–1976.
  • Herbert Gantschacher Viktor Ullmann – Zeuge und Opfer der Apokalypse / Witness and Victim of the Apocalypse / Testimone e vittima dell’Apocalisse / Svědek a oběť apokalypsy / Prič in žrtev apokalipse. ARBOS-Edition, Arnoldstein / Klagenfurt / Salzburg / Wien / Prora / Prag 2015, ISBN 978-3-9503173-3-6, S. 46–48 u. S. 193–195.
  • Eckhard Gruber: Andreas Latzkos Novellen Menschen im Krieg im Spannungsfeld zwischen Psychiatrie, Literatur und Journalismus. In: Andreas Latzko: Menschen im Krieg. Berlin 2014, S. 114–131.

Hivatkozások[szerkesztés]

Forráshivatkozások[szerkesztés]


[[Kategória:1876-ban született személyek]] [[Kategória:1943-ban elhunyt személyek]] [[Kategória:Budapesten született személyek]] [[Kategória:20. századi irodalom]] [[Kategória:Német irodalom]]

  1. Andreas Latzko/Stella Latzko-Otaroff: Lebensfahrt. Frank und Timme, Berlin 2017. S. 330.
  2. Ernst Carieb: Andreas Latzko. In: Berliner Tageblatt und Handelszeitung vom 4. Februar 1919.