Ugrás a tartalomhoz

Szent Ilona

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szent Ilona
Szent Konstantin császár és Szent Ilona a Szent Kereszttel, ortodox ikon
Szent Konstantin császár és Szent Ilona a Szent Kereszttel, ortodox ikon
császárné, Augusta, szent
Születése
248/250 körül
Drepanon?, Bithünia
Halála
328/330 körül
bizonytalan
Tisztelete
Tisztelikkatolikus egyház,
ortodox egyházak,
ókeleti ortodox egyházak,
anglikán közösség,
egyes evangélikus naptárak
Szentté avatásaa formális pápai kanonizáció gyakorlata előtti tisztelet
Sírhely
KegyhelyRóma: Santa Croce in Gerusalemme, Santa Maria in Ara Coeli; Vatikáni Múzeumok (szarkofág)
Ünnepnapjaaugusztus 18. (katolikus)
május 21. (bizánci rítusú keleti egyházak, Konstantinnal együtt)
Jelképeikereszt, Szent Kereszt, szegek, császárnői öltözet
Védőszentje ennekrégészek, építészek, új felfedezések, nehéz házasságban élők, megtérők
Vitákszületési helye, Constantius Chlorushoz fűződő kapcsolatának jogi természete, a Szent Kereszt megtalálásáról szóló hagyomány történeti értékelése
A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Ilona témájú médiaállományokat.
Cima da Conegliano: Szent Ilona. A késő középkori és reneszánsz művészet rendszerint a Szent Kereszttel vagy a kereszt megtalálásának jelenetével ábrázolta.
Andrea Bolgi Szent Ilona-szobra a vatikáni Szent Péter-bazilikában. A szobor fölötti ereklyekápolnában a római Szent Kereszt-ereklye egyik nagyobb darabját őrzik.
A betlehemi Születés temploma, amelynek konstantini kori előzménye Ilona szentföldi útjához kapcsolódik.

Szent Ilona vagy Szent Heléna (latinul: Flavia Iulia Helena Augusta, görögül: Ἑλένη; 248/250 körül – 328/330 körül) római császárné, Nagy Konstantin édesanyja, Constantius Chlorus társa, majd a Constantinus-dinasztia Augustája volt. A keresztény hagyomány a Szent Kereszt megtalálását kapcsolja a nevéhez, ezért a késő antik és középkori jámborságban a szent helyek, az ereklyetisztelet és a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb női alakjává vált.

Életéről kevés kortársi adat maradt fenn. Születési helye bizonytalan; a modern kutatás leggyakrabban a bithüniai Drepanont tartja a legvalószínűbb jelöltnek, amelyet fia később Helenopolisznak, azaz „Ilona városának” nevezett el.[1][2] A szicíliai Trapanival való azonosítás régebbi vagy félreértésen alapuló hagyomány, amelyet a mai szakirodalom általában nem tekint fő megoldásnak.

Ilona történeti alakját világosan el kell különíteni a későbbi hagiográfiai hagyománytól. Kaiszareiai Euszebiosz beszámol idős kori szentföldi útjáról, jótékonyságáról és a betlehemi, illetve olajfák-hegyi templomépítésekről, de nem említi a Szent Kereszt megtalálását.[3] A kereszt megtalálásának története a 4. század végének és az 5. század elejének forrásaiban jelenik meg részletesebben, különösen Szent Ambrusnál, Tyrannius Rufinusnál és a későbbi egyháztörténetíróknál.[4][5]

Neve és címei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona neve a latin és görög forrásokban több alakban fordul elő. A pénzeken és feliratokon leggyakrabban a Flavia Helena, Flavia Iulia Helena és Flavia Iulia Helena Augusta alakok ismertek.[1] Az Augusta cím nem egyszerű udvari megszólítás volt, hanem a császári család nőtagjainak legmagasabb rangját jelölte. A cím odaítélése Ilona nyilvános dinasztikus szerepét fejezte ki a Constantinus uralma alatt egységesülő birodalomban.

A „Szent Ilona” és „Szent Heléna” magyar alakok egyaránt használatosak. A „Konstantinápolyi Szent Ilona” név a nyugati és keleti hagyományban is előfordul, de történetileg nem pontos születési vagy állandó lakóhelyi megjelölés: a „konstantinápolyi” jelző inkább fia, Nagy Konstantin és a későbbi bizánci emlékezet felől kapcsolódott hozzá.

Források és történeti nehézségek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona életrajza több, egymástól eltérő természetű forrásrétegből áll. A legkorábbi és legfontosabb forrás Kaiszareiai Euszebiosz Vita Constantini című műve, amely Constantinus dicsőítő életrajza, és Ilonát elsősorban jámbor, bőkezű, idős császáranyaként mutatja be. Euszebiosz szerint Ilona mintegy nyolcvanéves volt szentföldi útja után, ami alapján születése általában 248/250 körülre tehető.[3]

A második fontos forráscsoport a késő 4. századi és 5. századi egyházi hagyomány. Szent Ambrus Ilonát a stabularia kifejezéssel illeti, amelyet fogadósnőként, istállóhoz vagy vendégfogadóhoz kötődő szolgálóként szokás fordítani. Ambrus ezt nem gyalázkodásként, hanem erkölcsi példaként használja: Ilona alacsony társadalmi helyzetből emelkedett császárnévá, de keresztény alázatát a magas rangban is megőrizte.[4] Aquileiai Rufinus és a későbbi egyháztörténetírók már részletesen közlik a Szent Kereszt megtalálásának hagyományát.[5]

A harmadik forrásréteg a középkori hagiográfia és legendairodalom. Ide tartoznak azok a hagyományok, amelyek Ilonát a napkeleti bölcsek ereklyéinek megtalálásával, a szent szegek különböző felhasználásával, a Szent Lépcső vagy más passióereklyék Rómába vitelével, illetve különböző helyi alapításokkal kapcsolják össze. Ezek az emlékezettörténet szempontjából fontosak, de nem kezelhetők azonos súlyú történeti adatként, mint Euszebiosz beszámolója vagy az epigráfiai és numizmatikai források.

A negyedik forráscsoportot a pénzek, feliratok, építészeti maradványok és szarkofágok alkotják. Ilona pénzei különösen fontosak, mert a Flavia Helena Augusta cím és a császárnői reprezentáció nyilvános megjelenését tanúsítják. Az érmék általában nem keresztény jelképeket, hanem a római állami ikonográfia megszokott alakjait, például a Securitas rei publicae eszméjét használják.[6]

Származása és korai élete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona születési helye és társadalmi háttere bizonytalan. A legvalószínűbbnek tartott hagyomány szerint a bithüniai Drepanonból származott, amely a Nikomédiai-öböl közelében feküdt Kis-Ázsiában. Ezt az azonosítást támogatja, hogy Constantinus később Helenopolisz néven nevezte át a várost. A névadás önmagában nem abszolút bizonyíték, de erős hagyományt jelez, és a modern szakirodalomban ez maradt a legelterjedtebb álláspont.[1][2]

Más születési helyeket is javasoltak, például Naissust, Edesszát, Triert vagy a középkori brit hagyomány alapján Colchester környékét. Ezek közül egyik sem rendelkezik olyan történeti valószínűséggel, mint a bithüniai Drepanon. A brit királylányról szóló középkori legenda, amely Ilonát egy Coel nevű brit uralkodó lányaként mutatta be, a középkori angol történeti képzelethez tartozik, nem a 4. századi forrásokhoz.[7]

Társadalmi származása feltehetően szerény volt. A 4. századi források szerint nem tartozott a szenátori vagy magas rangú arisztokrata családok közé. Szent Ambrus stabularia megnevezése alapján gyakran fogadósnőnek vagy vendégfogadóhoz kapcsolódó szolgálónak tartják. Ezt a kifejezést azonban óvatosan kell értelmezni: nem bizonyítja pontosan Ilona foglalkozását, és különösen nem igazolja a későbbi, ellenséges vagy moralizáló találgatásokat. Ambrusnál a hangsúly nem Ilona megalázásán, hanem alázatának és felemelkedésének keresztény értelmezésén van.[4]

Constantius Chlorushoz fűződő kapcsolata

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona Constantius Chlorus társa volt. Kapcsolatuk jogi természete a kutatás egyik vitatott pontja. Az ókori források nem egységesek: némelyik feleségként, másik concubinaként említi. A modern szakirodalomban ezért több megoldás is létezik. Egyes kutatók tényleges, de jogilag nem teljes értékű együttélésről vagy de facto házasságról beszélnek, mások szerint rendes házasságuk volt, amelyet később politikai okokból megszüntettek.[1][8]

A kapcsolatból egyetlen ismert gyermek született, a későbbi Nagy Konstantin. Születési éve vitatott, de általában a 270-es évek elejére, gyakran 272/274 körülre teszik; születési helyeként a források Naissust, a mai Ništ említik. Constantinus születése később dinasztikus jelentőségűvé vált, mert ő lett a Constantinus-dinasztia alapító uralkodója.

Constantius politikai előmenetele miatt Ilonától elszakadt, és Maximianus mostohalányát, Theodorát vette feleségül. A dinasztikus házasság a tetrarchia rendszerében Constantius pozíciójának megerősítését szolgálta. A hagyományos dátum 293, amikor Constantius Caesar lett, de egyes adatok már 289 körüli házasságra is utalhatnak.[8]

A szakítás után Ilona nem tűnik fel jelentős nyilvános szerepben. Valószínűleg visszavonultan élt, miközben Constantinus Diocletianus és Galerius keleti udvari környezetében nevelkedett. A későbbi források hangsúlyozzák, hogy Constantinus tisztelte és szerette édesanyját, de Ilona életének e hosszú szakaszáról kevés biztos adat maradt fenn.

Nagy Konstantin udvarában

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Constantius Chlorus halála után, 306-ban Constantinus katonái Eboracumban, a mai Yorkban császárrá kiáltották ki. Ilona ekkor fokozatosan visszakerült a nyilvános dinasztikus térbe. Pontos mozgása nem rekonstruálható teljes bizonyossággal: kapcsolatba hozták Trierrel, ahol Constantinus egy ideig udvart tartott, majd Rómával, különösen a Horti Spei Veteris és a Sessorianus-palota környékével.

Constantinus először a nobilissima femina címmel tüntette ki, majd Licinius legyőzése és az egységes császári hatalom megszerzése után, 324-ben Augusta rangra emelte.[1][2] Ez a cím az érméken is megjelent. Ilona pénzein a FL HELENA AVGVSTA felirat és a diadémos, császárnői portré hangsúlyozta dinasztikus helyzetét. A hátlapokon gyakori volt a SECVRITAS REI PVBLICAE felirat, amely a birodalom biztonságát és stabilitását jelenítette meg.

Az érmék egyik fontos tanulsága, hogy Ilona hivatalos császárnői reprezentációja a római állami ikonográfiát követte. A pénzek nem a későbbi hagiográfiai Ilonát, a kereszt megtalálóját ábrázolják, hanem a császári ház stabilitását jelképező Augustát. A keresztény szentként tisztelt Ilona képe a későbbi liturgikus, ikonográfiai és legendai hagyományban alakult ki.

Kereszténysége és jótékonysága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona megtérésének pontos ideje nem ismert. Euszebiosz szerint Constantinus hatására lett keresztény, és olyan buzgó Isten-szolgálóvá vált, mintha gyermekkorától fogva keresztény lett volna.[3] Szent Ambrus ezzel szemben a későbbi hagyományban Ilona szerepét emeli ki Constantinus kereszténységhez való közeledésében.[4] A két hagyomány nem feltétlenül zárja ki egymást, de történetileg biztosan csak annyi állítható, hogy Ilona a 320-as évekre nyilvánosan keresztény császáranyaként jelent meg.

Euszebiosz hangsúlyozza Ilona jótékonyságát. Szerinte a szent helyeken nemcsak építkezéseket támogatott, hanem adományokat osztott, segítette a szegényeket, foglyokat, száműzötteket és rászorulókat. Ez a leírás részben császári dicsőítő irodalom, de összhangban áll azzal, hogy Ilona az Augusta ranggal jelentős anyagi eszközökhöz és udvari tekintélyhez jutott.[3]

A későbbi hagiográfia különösen Ilona alázatát hangsúlyozta. A jámbor elbeszélések szerint egyszerű ruhában vegyült a hívek közé, szegényeket hívott asztalához, és saját kezével szolgált fel nekik. Ezek a motívumok a keresztény császárné ideális képét fejezik ki: a magas rang nem önmagáért való kiváltság, hanem a szegények és az egyház szolgálatának eszköze.

Az udvari válság és a Crispus–Fausta-kérdés

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

326 körül Constantinus udvarában súlyos családi és politikai válság tört ki. A császár kivégeztette fiát, Crispust, majd nem sokkal később felesége, Fausta is meghalt. Az események okai vitatottak; az ókori források későiek, részben ellenségesek, és nem adnak egységes magyarázatot.

Egyes későbbi források Ilona felháborodását is említik Crispus halála miatt, és Fausta halálát ezzel hozzák összefüggésbe. Ezeket az állításokat azonban nem lehet tényként kezelni. A modern kutatás általában óvatos: a Crispus és Fausta halálát körülvevő udvari konfliktus valós, de Ilona pontos szerepe és motivációja nem rekonstruálható biztosan.[2]

Nem szerencsés ezért azt írni, hogy Fausta „cselszövése” okozta Crispus halálát, vagy hogy Ilona bizonyítottan Fausta ellen fordította Constantinust. Az ilyen állítások inkább udvari pletykahagyományhoz, illetve késő antik történetírói konstrukciókhoz tartoznak, nem szigorúan ellenőrizhető történeti tényekhez.

Szentföldi útja

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona idős korában, feltehetően 326 és 328 között utazott Keletre és Palesztinába. Euszebiosz beszámolója szerint útja vallási jellegű volt: felkereste a keresztény szent helyeket, adományokat osztott, és gondoskodott templomok építéséről vagy ékesítéséről.[3] A modern történetírás ugyanakkor gyakran megjegyzi, hogy egy Augusta ilyen útja politikai és reprezentációs jelentőséggel is bírt. Ilona nem magánzarándokként, hanem a császári ház tagjaként mozgott a keleti provinciákban.

Euszebiosz két szent helyet emel ki: Betlehemet és az Olajfák hegyét. Betlehemben a Születés temploma Krisztus születésének helyéhez kapcsolódott. Az Olajfák hegyén az Eleona-bazilika a mennybemenetel emlékhelyéhez és a krisztusi tanítás hagyományához kötődött. Ezek a templomok a konstantini korszak új keresztény építészetének részét alkották: a birodalmi támogatás révén a keresztény emlékezet szent helyei monumentális formát kaptak.

Jeruzsálemben ugyanebben a korszakban kezdődött a Szent Sír-templom konstantini építése is. Euszebiosz szerint Constantinus utasítására eltávolították a pogány kultuszhoz kapcsolódó építményeket, és feltárták Krisztus sírjának helyét.[3] A későbbi hagyomány Ilonát is erősen összekapcsolta a jeruzsálemi feltárásokkal és a Szent Sír-templommal, de Euszebiosz beszámolója nem Ilonának tulajdonítja a Szent Kereszt megtalálását.

A Szent Kereszt megtalálásának hagyománya

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona kultuszának legismertebb eleme a Szent Kereszt megtalálásának hagyománya. E hagyomány szerint Ilona Jeruzsálemben, a Golgota és Krisztus sírjának helyén kerestette meg Jézus keresztjét. A történet részletei forrásonként eltérnek, de a legelterjedtebb változat szerint három keresztet találtak: Jézusét és a két latorét. A valódi keresztet csodás jel alapján azonosították, legtöbbször egy halálosan beteg asszony gyógyulásával vagy egy halott feltámadásával.

A hagyomány első jelentős tanúi a 4. század végén jelennek meg. Szent Ambrus 395 körül, Theodosius császár halotti beszédében említi Ilonát és a kereszt megtalálását.[4] Aquileiai Rufinus részletesebb elbeszélést ad: Ilona Jeruzsálemben Makariosz püspökkel együtt kereste a keresztet, három keresztet találtak, és Krisztus keresztjét csodás gyógyulás alapján ismerték fel.[5] A későbbi egyháztörténetírók, például Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz és Theodorétosz továbbadták és bővítették ezt a hagyományt.[9][10][11]

A forráskritikai probléma az, hogy Euszebiosz, aki Ilona palesztinai útját részletesen és nagy tisztelettel ismerteti, nem említi a Szent Kereszt megtalálását. Jeruzsálemi Szent Cirill a 4. század közepén már tanúsítja a kereszt-ereklyék jeruzsálemi tiszteletét, de Ilona szerepét nem fejti ki olyan formában, ahogyan a későbbi legenda teszi.[12] Ezért a történetet enciklopédikus szövegben hagyományként kell bemutatni: a kultusz és a keresztény emlékezet szempontjából rendkívül fontos, de nem közvetlenül kortársi módon bizonyított eseményként.

A hagyomány szerint Ilona a kereszt egy részét Jeruzsálemben hagyta, más részét fiának küldte, illetve Rómába vitette. A szegekről szóló hagyomány szerint ezekből Constantinus sisakjához vagy lovának zablájához kapcsolódó tárgy készült. Ezek a motívumok a kereszt és a passióereklyék védelmező, győzelmi és császári jelképpé válását fejezik ki.

A Santa Croce in Gerusalemme és a római emlékezet

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona római emlékezetének egyik központja a Sessorianus-palota környéke volt, amely a későbbi Santa Croce in Gerusalemme bazilikához kapcsolódott. A hagyomány szerint Ilona római palotájának egy részét alakították keresztény kultuszhellyé, ahol a Jeruzsálemből hozott kereszt-ereklyéket tisztelték. A bazilika neve – „Szent Kereszt Jeruzsálemben” – azt fejezte ki, hogy Róma e helyén a jeruzsálemi szent hely emlékezete vált jelenvalóvá.

A Santa Croce hagyományában a Szent Kereszt darabjai mellett más passióereklyéket is Ilonához kapcsoltak. E hagyományok közé tartoznak a szegek, a titulus, vagyis a kereszt felirata, és más, Krisztus szenvedéséhez kötött tárgyak. Ezek hitelességének kérdése a történeti és régészeti kutatásban külön tárgyalást igényel, de Ilona kultuszában és a római zarándoklatok történetében központi szerepük volt.

Más ereklyehagyományok

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szent Kereszten kívül több későbbi ereklyehagyomány is Ilonához kapcsolódott. Egyes nyugati legendák neki tulajdonították a napkeleti bölcsek ereklyéinek megtalálását vagy továbbítását, amelyek később Milánóba, majd Kölnbe kerültek. Más hagyományok a Szent Köntöst, a Szent Lépcsőt vagy ciprusi ereklyéket kapcsoltak hozzá.

Ezeket az elbeszéléseket nem célszerű a történeti életrajz magjaként kezelni. Inkább a középkori ereklyekultusz és zarándokhagyomány részei. Ilona alakja azért vált alkalmassá ilyen hagyományok hordozására, mert a keresztény képzeletben ő lett a szent helyeket felkereső, föld alól rejtett keresztény emlékeket feltáró, ereklyéket megőrző császárné mintaképe.

Halála, temetése és ereklyéi

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona halálának pontos ideje és helye bizonytalan. A legtöbb modern összefoglaló 328/330 körüli halállal számol. Euszebiosz szerint idős korában, fia jelenlétében halt meg.[3] Egyes hagyományok Nikomédiát, mások Rómát, Triert vagy más helyszínt említenek; ezek közül egyik sem bizonyítható teljes biztonsággal.

Holttestét a római hagyomány szerint Rómába vitték, és a Via Labicana mentén, a Santi Marcellino e Pietro templom közelében emelt mauzóleumban temették el. Ez a mauzóleum ma Tor Pignattara néven ismert. A hozzá kapcsolt vörös porfír szarkofág ma a Vatikáni Múzeumokban található. A szarkofág díszítésének katonai jelenetei alapján felmerült, hogy eredetileg nem Ilona számára készült, hanem esetleg Constantinus vagy más császári személy számára faragták.[13]

Ilona ereklyéiről több, egymással nem mindig összeegyeztethető hagyomány létezik. Egyesek szerint maradványait Konstantinápolyba vitték, más hagyományok szerint a 9. században a franciaországi Hautvillers apátságába kerültek, megint más római hagyomány a Santa Maria in Ara Coeli bazilikához kapcsolja őket. A többféle ereklyehagyomány a középkori szentkultusz jellegzetes vonása; nem bizonyítja egyszerűen egyik vagy másik hely kizárólagos hitelességét.

Kultusza és ünnepnapjai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilonát a katolikus, ortodox és több keleti keresztény hagyomány szentként tiszteli. Kultusza keleten korán összekapcsolódott Constantinus emlékezetével: a bizánci hagyomány május 21-én együtt ünnepli őket mint „az apostolokkal egyenlő” szent uralkodókat. A katolikus egyházban ünnepnapja augusztus 18.

A nyugati liturgikus hagyományban külön ünneppé vált a Szent Kereszt megtalálása is. A régi római naptárban május 3-án szerepelt az Inventio Sanctae Crucis, vagyis a Szent Kereszt megtalálásának ünnepe, míg szeptember 14-e a Szent Kereszt felmagasztalása lett. A modern római naptárban szeptember 14. maradt az egyetemes ünnep, de Ilona személyes emléknapja továbbra is augusztus 18.

Azt a megfogalmazást, hogy Ilonát „a 9. században szentté avatták”, kerülni kell. A formális pápai kanonizáció későbbi intézmény. Helyesebb azt mondani, hogy nyugati kultusza a kora középkorban, különösen a 9. századtól szélesebb körben kimutathatóvá vált.

Ilonát többféle védőszentként tartják számon. A régészek és új felfedezések védőszentjeként való tisztelete a Szent Kereszt megtalálásának hagyományából ered. Egyes hagyományok az építészek, bányászok, megtérők, nehéz házasságban élők, elváltak és császárnők védőszentjeként is említik; e címek részben helyi vagy későbbi hagiográfiai hagyományokhoz kötődnek.

Ikonográfiája

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilona ikonográfiája szorosan kapcsolódik a Szent Kereszthez. Ha egyedül ábrázolják, rendszerint császárnői öltözetben, koronával vagy diadémmal, kezében kereszttel jelenik meg. A kereszt gyakran T alakú vagy latin kereszt. Más ábrázolásokon Constantinus mellett áll, és ketten együtt tartják a Szent Keresztet; ez különösen a bizánci és ortodox ikonográfiában gyakori.

A nyugati művészetben a kereszt megtalálásának jelenete a 13. századtól vált különösen népszerűvé. Ilona gyakran a Golgotán, munkások vagy egyházi személyek között jelenik meg, miközben a három keresztet megtalálják vagy Krisztus keresztjét csodás jel alapján azonosítják. A jelenet középkori és reneszánsz ciklusokban a kereszt győzelmének és a keresztény emlékezet helyreállításának képi megfogalmazása lett.

Jelentős ábrázolásai közé tartoznak a Szent Kereszt-legendát bemutató középkori képciklusok, Piero della Francesca arezzói freskói, Cima da Conegliano Szent Ilona-képe, valamint Andrea Bolgi monumentális szobra a vatikáni Szent Péter-bazilikában. Az utóbbi a barokk Róma nagy szent- és ereklyekultuszának része: a kupolapillérek fölötti ereklyekápolnák a passióereklyék római tiszteletéhez kapcsolódtak.

Magyarországi tisztelete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Ilona magyarországi tisztelete elsősorban a középkori oltárok, falképek, táblaképek és patrocíniumok révén mutatható ki. Önálló népi kultusza kevésbé ismert, de a Szent Kereszt megtalálásának és tiszteletének témája a középkori vallásosságban jelentős volt.

A Magyar Katolikus Lexikon több középkori magyarországi emléket sorol fel. Oltárai között említi Pestet és Vácot, falképei között Csetneket, Etrefalvát, Feketeardót, Gömörrákost és Nagytótlakot. Gótikus táblaképei vagy ábrázolásai Bártfa, Berzenke, Besztercebánya, Kassa, Lőcse, Szepeshely és más helyek középkori művészetében is felbukkannak.[14]

A magyarországi ikonográfiában gyakran más női szentekkel együtt jelenik meg, például Szent Katalinnal, Szent Borbálával, Szent Margittal vagy Szent Mária Magdolnával. Ez megfelel a késő középkori oltárprogramok gyakorlatának, ahol a női szentek csoportja a keresztény erények és közbenjárás különböző mintáit jelenítette meg.

A patrocíniumok egy része valóban Szent Ilona kultuszára utalhat, más esetekben viszont a névadás már inkább a kegyúr, alapító vagy családtag nevének megörökítéséből származhatott. A Magyar Katolikus Lexikon szerint Szent Ilona önálló magyar népi hagyományvilága nem különösebben gazdag, de neve több helynévben, templomcímben és vallásos növénynévben is fennmaradt.[14]

Történeti értékelése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Ilona jelentősége több rétegben értelmezhető. Történeti személyként a Constantinus-dinasztia egyik fontos női tagja volt, aki alacsony vagy legalábbis nem arisztokrata háttérből emelkedett az Augusta rangjáig. Élete jól mutatja a 3–4. századi római birodalmi társadalom mobilitását, a tetrarchikus dinasztikus politika működését és Constantinus családi legitimációs törekvéseit.

Keresztény emlékezettörténeti alaként Ilona a szent helyek felkeresésének, a keresztény emlékek láthatóvá tételének és a császári erőforrások egyházi szolgálatba állításának jelképe lett. Szentföldi útja a keresztény zarándoklat történetének egyik alapvető mozzanata, még akkor is, ha annak politikai és dinasztikus jelentősége is volt.

Hagiográfiai alaként Ilona elsősorban a Szent Kereszt megtalálója. A történet kortársi bizonyítottsága korlátozott, de kultúrtörténeti hatása rendkívüli. A Szent Kereszt legendája, az ereklyék tisztelete, a Szent Sír és a római Santa Croce hagyománya évszázadokon át meghatározta a keresztény jámborságot, művészetet és zarándoklatot.

A történészi megközelítés ezért nem elhallgatja a legendát, de nem is azonosítja automatikusan a történeti eseménnyel. Ilona esetében a forráskritika és a vallási hagyomány bemutatása egymást kiegészíti: a történeti Ilona kevés adatból ismert császáranya, a szent Ilona pedig a keresztény emlékezet egyik legnagyobb hatású női alakja.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. 1 2 3 4 5 Drijvers, Jan Willem (1992). Helena Augusta: The Mother of Constantine the Great and the Legend of Her Finding of the True Cross. Leiden: Brill. ISBN 978-90-04-09435-2.
  2. 1 2 3 4 Hillner, Julia (2023). Helena Augusta: Mother of the Empire. Oxford: Oxford University Press.
  3. 1 2 3 4 5 6 7 Kaiszareiai Euszebiosz. Vita Constantini. III, 41–47.
  4. 1 2 3 4 5 Szent Ambrus. De obitu Theodosii. 42–47.
  5. 1 2 3 Aquileiai Rufinus. Historia ecclesiastica. X, 7–8.
  6. ↑ Kent, J. P. C. (1966). The Roman Imperial Coinage. Vol. VII: Constantine and Licinius, A.D. 313–337. London: Spink.
  7. ↑ Harbus, Antonina (2002). Helena of Britain in Medieval Legend. Cambridge: D. S. Brewer. ISBN 978-0-85991-625-7.
  8. 1 2 Barnes, Timothy D. (2011). Constantine: Dynasty, Religion and Power in the Later Roman Empire. Chichester: Wiley-Blackwell. ISBN 978-1-4051-1727-2.
  9. ↑ Szókratész Szkholasztikosz. Historia ecclesiastica. I, 17.
  10. ↑ Szozomenosz. Historia ecclesiastica. II, 1.
  11. ↑ Theodorétosz. Historia ecclesiastica. I, 17–18.
  12. ↑ Jeruzsálemi Szent Cirill. Katekézisek. IV, 10; X, 19; XIII, 4.
  13. ↑ Krautheimer, Richard (1937–1977). Corpus Basilicarum Christianarum Romae. Rome: Pontificio Istituto di Archeologia Cristiana.
  14. 1 2 "Ilona, Szt". Magyar Katolikus Lexikon.

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsődleges források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További irodalom

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Holum, Kenneth G. (1982). Theodosian Empresses: Women and Imperial Dominion in Late Antiquity. Berkeley: University of California Press.
  • Maraval, Pierre (1985). Lieux saints et pèlerinages d’Orient: Histoire et géographie des origines à la conquête arabe. Paris: Cerf.
  • Hunt, E. D. (1982). Holy Land Pilgrimage in the Later Roman Empire, AD 312–460. Oxford: Clarendon Press.
  • Harbus, Antonina (2002). Helena of Britain in Medieval Legend. Cambridge: D. S. Brewer.
  • Krautheimer, Richard (1937–1977). Corpus Basilicarum Christianarum Romae. Rome: Pontificio Istituto di Archeologia Cristiana.
  • Kent, J. P. C. (1966). The Roman Imperial Coinage. Vol. VII: Constantine and Licinius, A.D. 313–337. London: Spink.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Születési helyét biztosan nem ismerjük, a kutatók a Nikomédiai öböl partján fekvő Drepanumot valószínűsítik, mivel 327-ben Nagy Konstantin császár a várost édesanyjáról Helanapolis-nak nevezte el. Gyerekkoráról nem sokat tudunk. Szent Ambrus szerint apja vendéglős volt.

I. Constantius római császár (Chlorus) ágyasa – egyes későbbi források szerint felesége, bár ez valószínűtlen.[1] Amikor Constantius császár lett 289-ben, elbocsátotta Helenát, és Maximianus császár mostohalányát, Theodorát vette el Diocletianus akaratának megfelelően. Ettől kezdve Constantius udvarában Theodora gyermekei játszották a főszerepet, kiszorítva a még 280 előtt születő Constantinust. Amikor 306-ban Constantinus megszerezte a trónt, maga mellé vette a császári udvarba édesanyját, nobilissima femina címmel illette, majd 325-ben a császárnői (Augusta) címet is megadta, valamint szabad rendelkezési jogot a kincstár felett. Ilonát ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták. A királyi kincstárt mégis viszonylag ritkán vette igénybe, mert saját tulajdonú földbirtokai óriásiak voltak. Ekkor verették Ilona képét a pénzérmékre is, amelyeken semmilyen keresztény jelkép sincs.

Helena az előzményekből adódóan nem szerette Theodorát, annak gyermekeit és kifejezetten rossz viszonyban volt menyével, Faustával is. Ezzel szemben kötődött Crispushoz, aki Constantinus és Minervina viszonyából (nem valószínű, hogy házasságukból) származott. Miután Constantinus kivégeztette fiát – Fausta cselszövése folytán, tehát Helena nem egészen alaptalanul nem nézte jó szemmel –, 326-ban a Szentföldre zarándokolt, bejárta a kereszténység szent helyeit, templomokat építtetett Betlehemben és Jeruzsálemben.

A 4. század végéről való legenda szerint a Golgotán megtalálta Jézus és a két lator keresztjeit, és a keresztrefeszítés eszközeit is. A Szent Kereszt kiválasztására Jeruzsálem akkori püspökének javaslatára egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő nőhöz vitték a darabokat, és azt a keresztet nyilvánították Jézus keresztjének, melynek érintésére a nő meggyógyult. A szegeket, melyekkel Jézus testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből az zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt. A császárné a kereszt egy részét Rómába vitette és felépítette a Szent Kereszt (Sante Croce in Gerusalemme) bazilikát, a másik részét ezüst tokba foglaltatta és Jeruzsálemben hagyta. A megtalálás helyén fiával ma is látogatható bazilikát emeltetett. Szintén az ő nevéhez kötik a napkeleti bölcsek jelenleg a kölni dómban őrzött maradványainak megtalálását is. Ezen ereklyék megtalálásáról Kaiszareiai Euszebiosz történetíró még nem tud, pedig feltétlenül említette volna őket. Csak néhány évtized múlva jelentek meg a forrásokban ez ereklyegyűjtés és eredményei.

Emlékezete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szentként tisztelik, ünnepe a katolikus egyházban augusztus 18-án, az anglikán és ortodox közösségekben Konstantinnal együtt május 21-én, az etióp és a kopt egyházban szeptember 15-én van.

Őt tartják a régészek és bányászok védőszentjének. A Római Birodalom keleti részein már egy évszázaddal a halála után szentként tisztelték, a birodalom nyugati felében csak a 9. században avatták szentté.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Krawczuk, i. m. 45. o.

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szent_Ilona&oldid=29099810”