Székelytámadt vár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Székelytámadt vár
Odorheiu Secuiesc Cetatea (1).JPG
Ország Románia
Mai település Székelyudvarhely

Elhelyezkedése
Székelytámadt vár (Románia)
Székelytámadt vár
Székelytámadt vár
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 18′ 20″, k. h. 25° 17′ 48″Koordináták: é. sz. 46° 18′ 20″, k. h. 25° 17′ 48″

A Székelytámadt vár Hargita megye műemlékeinek hivatalos jegyzékében (1992 óta) műemléképületként szerepel. Egyéb nevei: Udvarhelyi vár (1492, 1572, 1577), Székely Támadt vár (1562,1564), Csonkavár (1706-tól), gúnyosan még Zabolavár.

Leírása[szerkesztés]

A székelyudvarhelyi Főtér (Szabadság tér) északnyugati sarkától a Vár utcán haladva északkeleti irányban, mintegy 200 méterre a székelyudvarhelyi vár előterébe érkezünk. A középkori vár az egykori kisváros meghatározó építménye volt, de ma is sajátos hangulatot kölcsönöz az egykori Törvényszék utca mögötti városrésznek. Ha szemben állunk a vár bejáratával, jobbra a nyolcszögű Fóris-bástya, mögötte hátul a szintén nyolcszögű Hajdú bástya, míg bal kéz felől, elől a Bánffy-bástya, és emögött, az udvar északi végében a Telegdy-bástya („el-romlott” megjelöléssel; az egykori Kornis utca – ma Horea utca – felőli részen ma is látható a feltehetően Kornis-címer és egy felirat helye) helyreállított maradványai láthatók. A bástyákat a különböző időszakokban itt parancsnokló várkapitányokról nevezték el (Albert Dávid, 1991).

Története[szerkesztés]

A mai Székelyudvarhely területén legkorábban a római időkben épült erődítmény (castrum) a határvédelem céljából. Ez a castrum is illeszkedett a sófalvi, siklódi, martonosi, énlaki, székelyszentmihályi castrumok sorába, amelyeket keletre a homoródszentpáli folytatott.

Az udvarhelyi castrum a 2. század vége felé épült, őrizetét a germánokból álló Cohors I. Ubiorum és Cohors IV. Britanica néhány centuriája látta el.

248-ban, I. Philippus Arabus római császár uralkodása idején a germánok betörtek Pannóniába, és a gótok serege, amelyben voltak még tajfálok, asdingok, kárpok és peucinok is, Erdélyt, majd Moesiát pusztította végig. Ez egy zűrzavaros időszak volt, ismétlődő barbár támadásokkal, győzelmekkel és vereségekkel mindkét oldalon (ráadásul a római légiók fellázadtak, és végül, 249-ben Decius meggyilkolta a császárt), amikor az udvarhelyi castrum is elpusztult.

A 14. század folyamán valószínűleg ferencesek vagy domonkosok kerültek az erődítménybe, akiknek zárdája a 16. század közepéig fennállott.

A székelyek köztudottan vehemensen ellenezték, hogy a Székelyföldön bármilyen vár épüljön. Ebbéli álláspontjuk még a tatárjárás után sem változott, ezért az erdélyi vajdák a templomok megerősítésével (vártemplomok) próbálták növelni a terület védelmi képességeit.

Az ó- és új-olasz rendszerű bástyákkal ellátott reneszánsz vár több szakaszban (1490-92, 1561-65) épült az egykori domonkos illetve ferences rendház helyén.

1492-ben a székelyek II. Ulászlóhoz intézett levelükben így panaszkodtak Báthory István erdélyi vajdára és székely ispánra: „És ami gonoszabb, s mit sohasem hallottunk, közöttünk kastélyt építtetett, melyből bennünket mindig bátran elnyomhasson és rabolhasson. ” A király 1493. január 19-én felmentette tisztségéből a vajdát, és az udvarhelyi várat valószínűleg visszaadta valamelyik szerzetesrendnek, amely a XVI. század közepéig használta.

A várat János Zsigmond fejedelem 1562-65 között, az ellene fellázadt székelyek megfékezésére, újjáépítette és megerősítette, és így - a háromszéki, szimbolikus nevű Székelybánja várral kiegészítve - több évtizeden át a fejedelmi hatalom támaszaként szolgált.

Benkő József (1740-1814) „A székelyek és székelyföld” c. latin nyelven írt munkájában (fordítása megjelent az "Erdélyi ritkaságok" c. sorozatban 1944-ben) közölt leírás szerint: „A vár falán két helyen a kőbe vésett jelvények most is láthatók: a pajzsnak felső részében a Nap és a Hold, a négy folyóval és a kettős kereszttel, (amelyek Magyarország jelvényei), továbbá egy sas, fején koronával, egy oroszlán és két felől egy-egy farkas feje, két lába és mellső része. A pajzsnak alsó részén 3 emberi fej, egyik felől egy egyszarvú, másfelől egy kígyó szájában egy kisgyermekkel, amint karjait széttárja (NB: ez utóbbi János Zsigmond jelvénye).” Ez a leírás valószínűleg 1787-89 között született, amikor Benkő József Székelyudvarhelyen lelkész-tanárként dolgozott.

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]