Skizoid személyiségzavar

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Skizoid szócikkből átirányítva)
Jump to navigation Jump to search

A skizoid személyiségzavar ICS-10-kódja F60.1, BNO-kódja F6010, DSM-IV-kódja 301.20. Az ilyen betegségben szenvedők nem érdeklődnek a társadalmi kapcsolatok iránt, így magányosak, de nem is hiányzik nekik az emberekkel való kontaktus, kommunikáció. Érzelmeiket nem fejezik ki (hiszen ebben az értelemben hidegek), a szociális készségeik általában rosszak. A kritikára és a dicséretre nézve közönyösek, a társadalmi normák sem érdeklik őket. Nem vágynak szexuális kontaktusra.

Története[szerkesztés]

A skizoid fogalmat Eugen Bleuler alkotta meg 1908-ban, hogy megjelöljön egy természetes emberi hajlamot. Azóta a skizoid személyiségzavarról szóló tanulmányok két részre különültek: az egyik az egyértelműen megfigyelhető viselkedést és leírható tüneteket vizsgálja, ez az ún. leíró pszichiátria, a másik megpróbálja feltárni a titkolt tudatalatti érzéseket, gondolatokat pl. klasszikus pszichoanalízissel, ez a dinamikus pszichiátria. Ernst Kretschmer munkája a skizoid megfigyelhető viselkedésformáiról (1925), melynek központjában a leírható tünetek és megfigyelhető viselkedési formák álltak, meghatározó szerepű volt a leíró pszichiátriában. Ebben a tünetek három csoportja szerepel:

  1. társasági hajlam hiánya, szótlanság, hallgatagság, komolyság és különcség
  2. visszahúzódás, félénkség érzelmekkel, érzékenység, idegesség, természet és a könyvek szeretete
  3. simulékonyság, jóindulat, becsületesség, közöny, csendes és hideg érzelmi hozzáállás

Ezen jól elkülönülő jellemvonások alapján három különböző személyiségzavarra gondolhatnánk, ám Kretschmer nem különítette el őket teljesen egymástól, hanem úgy tekintette őket, melyek egyidejűleg jelentkeznek a skizoid egyéneknél. Kretschmer szerint a skizoidok többsége nem túlérzékeny vagy hideg, hanem a kettő egyszerre kicsit különböző adagokban, miközben viselkedésük folyamatosan e kettő dimenzió között mozog, változik.

A dinamikus pszichiátria területén Eugen Bleuler megfigyelései (1924) indították el a kutatást. Ezek alapján a skizoid személy és a skizoid patológia egymástól nem élesen elkülönülő fogalmak. 1940-ben W. R. D. Fairbairn bemutatta a skiozid személyiségről szóló munkáját, melyben a legtöbb napjainkban elfogadott információ már benne van. Ebben négy központi tünetet ír körül: első: az igény személyek közötti távolság szabályozására, ami az aggodalom egyik fő központja, második: az önvédelmi mechanizmus és az önellátóság hiánya, harmadik: az átható feszültség a kapcsolatok igénye (mely megterhelő aggodalommal jár) és a védekezéshez szükséges távolság között, ami megnyilvánul a közönyben, mint megfigyelhető viselkedésformában és a negyedik: a belső világ túlsúlyra helyezkedése, túlhangsúlyozása a külső világgal szemben. Ezen a területen további figyelemreméltó munkák jelentek meg következő íróktól: Nannarello (1953), Laing (1960), Winnicott (1965), Guntrip (1969), Khan (1974), Akhtar (1987), Seinfeld (1991), Manfield (1992) és Klein (1995).

Jelek, tünetek[szerkesztés]

A skizoidok tartózkodónak, zárkózottnak, hidegnek és közönyösnek tűnnek, ami társasági problémákat okoz. A legtöbben, akiket SPD-vel diagnosztizálnak nehézségekkel küzdenek az emberi kapcsolatok kialakításában és az érzelmek jelentőségteljes módon való kifejezésében, esetleg a számukra kedvezőtlen helyzetekben passzívak maradhatnak. Más emberekkel való kommunikációjukkor rendszerint tömören, röviden fogalmaznak, közönyösnek látszanak. Mivel nem tudnak jelentőségteljesen kommunikálni másokkal, a skizoidok képtelenek arra, hogy kifejezzék, milyen jól érzik magukat azzal, akivel vannak, beszélgetnek. Az ilyen visszajelzések fontosak az embereknek, hogy fel tudják mérni tetteik következményeit különböző társasági helyzetekben, tisztában legyenek a mások által róluk kialakított képpel. R. D. Laing szerint az ilyenfajta az emberek közötti valóság kifejezésére szolgáló visszajelzések nélkül bekövetkezik egy ún. elszegényedés, amikor is az önkép egyre üresebbé és üresebbé válik, egészen oda vezetve, hogy az egyén nem érzékeli pontosan a valóságot és magát is irreálisnak képzeli.

Gunderson szerint a skizoid emberek elveszettnek érzik magukat, ha nincsenek a közelükben azok, akik általában ott szoktak lenni, mert szükségük van a biztonság és a stabilitás érzésére. Mindamellett, amikor a beteg személyes terét átlépik, megsértik, úgy érzi, mintha meg akarnák fojtani és azonnal igényli a szabadság és függetlenség érzését. Az SPD-vel diagnosztizált emberek felszabadultabbak, egy olyan kapcsolatban, ahol a partner kevesebb érzelmi és bizalmi igénnyel fordul feléjük.

Ez azt jelenti, hogy a skizoidok számára lehetséges, hogy olyan kapcsolatokat létesítsenek, amelyek pusztán intellektuális, testi, családi, foglalkozási vagy szórakozási tevékenységeken alapszanak egészen addig, ameddig nem érzik úgy, hogy érzelmi biztonságuk veszélyeztetve van. Ekkor ugyanis inkább visszautasítják a kapcsolatokat.

Donald Winnicott így összegzi a skizoidok másokkal való érzelmi interakcióit: "Előnyben részesítik, ha úgy hozhatnak létre kapcsolatokat, hogy ők szabják meg a feltételeket, és az ne másik emberen múljék", és ha ezt nem tudják megcsinálni, inkább elkülönülnek.

Rejtett skizoid[szerkesztés]

Ralph Klein szerint sok egyértelműen skizoid egyén van, akik olyan megnyerő, interaktív személyiséggel rendelkeznek, amely ellentmond a félénkségnek, idegenkedésnek és a külvilág és személyek közötti kapcsolatok elkerülésének, melyeket a diagnosztizálási rendszer kiemel. Klein rejtett skizoidoknak nevezte el az olyan egyéneket, akik a megfigyelők szemében társaságilag aktívak, érdeklődők, megnyerőek, ugyanakkor elkülönülnek, érzelmileg visszahúzódónak, és egy biztonságos helyen a saját, belső világukba mélyednek. Tehát a félénkség vagy az elkülönülés a külső világtól jellemző vonásai a skizoid személyiségzavarnak, néha egyértelműen megfigyelhetőek, néha viszont rejtve maradnak. Ha a jelek egyértelműek a meghatározás egyezik a DSM-IV-ben leírtakkal. Klein szerint a beteg rejtett, belső világa, melyben amit az objektív megfigyelő lát, nem biztos, hogy olyan, mint amilyen a beteg szubjektív, belső világa. Klein emiatt arra figyelmeztet, hogy nem szabad nem azonosítani a skizoid beteget, mert nem lehet tudni, hogy a beteg kapcsolata milyen a külső világgal. Klein azt javasolja, hogy a beteget magát kell megkérdezni, hogy milyen a szubjektív benyomása, hogy érzékeljük a bizalmasságot vagy a visszautasítást.

Fairbairn munkájában (1940) leírja, hogy a skizoid személy képes rá, hogy kismértékben kifejezze az érzéseit és úgy tegyen, mintha lennének társasági képességei, de a valóságban nem ad és nem veszt semmit, mert csak szerepet játszik, a saját személyisége ebben nem érintett. Fairbairn mondata: "megtagadja a szerepet, amit játszik és arra törekszik, hogy megőrizze a saját személyiségét sértetlenül és kompromisszumtól mentesen." További utalások találhatók még a rejtett skizoidra Masud Khan, Jeffrey Seinfeld, és Philip Manfield munkáiban, amik írnak egy skizoidról, aki élvezi a rendszeres nyilvános beszédet, de tapasztalta a nehézségeket is, amikor a hallgatóság tagjai megpróbálnak érzelmileg szembeszállni vele. Ezek az utalások leleplezik a problémákat, melyeknek közük van a sajátos, kívülről furcsának tűnő viselkedéshez, és megmutatják milyen nehéz felfedezni a személyiségzavart bizonyos egyéneknél.

Az elkerülő ragaszkodás stílusa[szerkesztés]

Abban a kérdésben, hogy az SPD valóban személyiségi zavar-e vagy csak egy elkerülő-ragaszkodó stílus nincs egyetértés. Ha az, ami skizoid személyiségzavarként ismert nem több, mint egy ragaszkodó stílus, ami érzelmileg nagyobb távolságot igényel, akkor a problémás reakciók, amelyeket a skizoidok mutatnak a társasági helyzetekben részben elítélt magatartási formák lennének. Eddig több forrás erősítette meg a rokonságot az SPD és az elkerülő stílus között, ami nem zárja le a kérdést, hogy a kutatók hogyan közelítik meg a kérdést a jövőbeli diagnosztikai könyvekben és a gyógyászati gyakorlatban. Habár jellemzően - és a rendellenesség komolyságától függően - nem keresik a társasági interakciókat főként érdeklődés hiányában, ami szemben áll az elkerülő típussal, mivel az ilyen egyének vágynak a társaságra, csak félnek az elutasítástól.

Skizoid szexualitás[szerkesztés]

Az SPD-vel diagnosztizáltakra gyakran jellemző a szexuális apátia, bár általában nem szenvednek anorgasmiától.

Kiváltó okok[szerkesztés]

Vannak bizonyítékok, amik azt mutatják, hogy a skizoid személyiségzavar gyakoribb az olyan családokban, ahol van skizofréniában vagy skizotíp személyiségzavarban szenvedő beteg. Ezen kívül a kialakuláshoz a klinikusok tapasztalata szerint az is vezethet, hogy ezeket az embereket hidegen mellőzték a szüleik a korai gyermekkorban, ennek mintájára ők is a későbbiekben az emberi kapcsolataikat értéktelennek tartják.

Diagnózis[szerkesztés]

DSM[szerkesztés]

Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders - Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének negyedik kiadása egy széles körben használt diagnosztikai kézikönyv a Skizoid személyiségzavart (in Axis II Cluster A) a következőképp határozza meg:

Kora felnőttkortól kezdve, számos különféle helyzetben a szociális kapcsolatoktól való elkülönülésben és interperszonálisan az érzelmek kifejezésének beszűkült voltában megnyilvánuló általános sajátosság, azaz 4 vagy több az alábbiakból:

  1. A szoros társas kapcsolatokat, beleértve a családi kapcsolatokat is, nem óhajtja, sem nem élvezi
  2. Majd mindig magányos tevékenységeket választ
  3. Ha van, akkor is csekély a más személy iránti szexuális érdeklődése
  4. Örömet csak kevés tevékenységben talál, vagy egyáltalán nem
  5. Közvetlen rokonain kívül nincs közeli barátja vagy bizalmasa
  6. Közömbös mások dicsérete és kritikája iránt
  7. Érzelmileg hidegség, elzárkózás vagy sivár affektusok jellemzik

Nem kizárólag szkizofrénia, pszichotikus hangulati zavar vagy egyéb pszichotikus zavar vagy átfogó fejlődési zavar során jelentkezik és megléte nem tulajdonítható általános egészségi állapot közvetlen élettani hatásának.

[[pt:Transtorno de personalida de esquizoide]]