Sékou Ahmad Touré

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ahmed Sékou Touré
Touré hivatalos látogatásra az Egyesült Államokba érkezik 1982 júniusában
Touré hivatalos látogatásra az Egyesült Államokba érkezik 1982 júniusában
Születési név Amadou Sékou Tidiane
Született 1922. január 9.
Francia-Guinea
Elhunyt 1984. március 26. (62 évesen)
Cleveland, Ohio, Amerikai Egyesült Államok
Nemzetisége guiniai
Foglalkozása politikus
Fontosabb munkái L'Afrique et la Revolution (Afrika és a forradalom, tanulmány, 1959)
Poèmes militants (Harcias versek, 1960)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ahmed Sékou Touré témájú médiaállományokat.

Sékou Ahmad Touré (Faranah, 1922. január 9.[1]Cleveland, 1984. március 26.) guineai politikus, költő. A független Guinea első elnöke 1958 és 1984 között.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Touré a mandinka etnikai csoporthoz tartozó muszlim család szülötte volt. Apja Alpha Touré, aki Szudánból érkezett Guineába szerencsét próbálni. Touré állítólag[1] 1922. január 9-én született az akkor francia gyarmat Francia-Guinea területén, Faranah településen. Bár apja bevándorló volt, anyja révén állítólag a helyi arisztokrácia tagjai és a híres szabadságharcos, Samory Touré,[2] leszármazottja volt, aki fogságba eséséig ellenállt a francia megszállásnak. Tanulmányait a helyi iskolában végezte, ahol már korán szembekerült a hatóságokkal: a tanárral szemben engedetlenségi mozgalmat szervezett, megtagadta a francia történelem tanulmányozását, stb. Emiatt megtagadták tőle, hogy a helyi gimnáziumban (école primaire superieure Camille Guy) folytassa tanulmányait, ehelyett a Georges Poiret szakközépiskolába került.[1] A második iskolaévben azonban összeszólalkozott a felügyelőkkel, és hamarosan otthagyta az iskolát.

Tanulmányai után, hogy magát eltartsa, a postánál (Postes, télégraphes et téléphones) kezdett dolgozni, ahol hamarosan a szakszervezeti mozgalom aktív tagja lett. Fiatal kora óta tanulmányozta a kommunista szerzők, filozófusok műveit, többek között Karl Marxot és Vlagyimir Iljics Lenint. A felszabadítási mozgalom jegyében született militáns versein kívül számos politikai esszét, illetve tanulmányt is közzé tett az 1960-as években. Ismertebb munkái: L'Afrique et la Revolution (Afrika és a forradalom, tanulmány, 1959); Poèmes militants (Harcias versek, 1960).

Politikai pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első politikai csoport, amelynek tagja lett, a postai munkások szakszervezete volt: 1945-ben az szakszervezet alapító tagjai között volt, hamarosan a szakszervezet főtitkára lett. 1952-ben a Guineai Demokratikus Párt (Parti Démocratique de Guinée, PDG) vezetője lett, amely az afrikai gyarmatok felszabadításáért küzdő Afrikai Demokratikus Mozgalom (Rassemblement Démocratique Africain, RDA) mozgalom helyi szervezete volt. 1956-ban megszervezte a nyugat-afrikai francia gyarmatokon dolgozó fekete munkások általános szakszervezetét, az Union Générale des Travailleurs d'Afrique Noire-t. Időközben az RDA egyik vezetője lett, ahol riválisával, Côte d'Ivoire későbbi elnökével, Félix Houphouët-Boigny-val dolgozott együtt. 1956-ban Guinea küldöttjeként a francia nemzetgyűlés tagja lett, és ugyanekkor megválasztották Francia-Guinea székhelye, Conakry polgármesterének. Mindkét pozíciót felhasználta arra, hogy politikai támadásokat indítson a gyarmattartó rendszer ellen.

A gyarmatosítás elleni mozgalom egyik ikonikus, karizmatikus alakjaként számos afrikai csoport képviselője volt a franciákkal folytatott tárgyalásokon. 1958-ban a Francia Unió égisze alatt rendezett népszavazáson, amelyen a függetlenség vagy a brit módra kialakított nemzetközösség között kellett választani, Touré vezetésével Guinea volt az egyetlen francia gyarmat, amely az azonnali függetlenség mellett szavazott.

„1958-ban, a népszavazás előestéjén Charles de Gaulle francia államelnök látogatást tett Guineában, ahol Touré kemény hangú beszédet intézett hozzá:
Megmondjuk önnek nyíltan, Elnök úr, hogy mik népünk követelései...Csak egyetlen lényeges követelésünk van: a méltóságunk. De a méltóság nem létezik szabadság nélkül...Ezért inkább választjuk a szabadságot szegénységben, mint a jólétet szolgaságban.[3]

Mire de Gaulle csak ennyit válaszolt:
"A függetlenség Guinea rendelkezésére áll, de (Franciaország részéről) ennek következményei lesznek".[4]

Az alig egy hónappal később, 1958. szeptember 28-án (majdnem pontosan 60 évvel Touré őse, a szabadságharcos Almamy Samory Touré letartóztatása után) megtartott népszavazáson a guineaiak elsöprő többsége az azonnali függetlenség mellett szavazott: a szavazásra feliratkozott 1 408 500 választóból 1 203 875 ment el szavazni és közülük 1 136 324 (94%) szavazott a függetlenség mellett.[3] Guinea 1958. október 2-án kiáltotta ki függetlenségét, élén Touré-val, mint köztársasági elnökkel. A francia retorziók sem maradtak el: a franciák azonnal kivonultak az országból, zűrzavart hagyva maguk után a közigazgatásban és a gazdaságban, fontos iratokat semmisítettek meg vagy vittek magukkal, lerombolták az általuk felépített infrastruktúrát és megszakították Guineával a politikai és gazdasági kapcsolatokat. Alig két év múlva, 1960-ban a többi nyugat-afrikai francia gyarmat is megkapta függetlenségét, lényegesen barátibb körülmények között.

Guinea elnökeként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A függetlenség kikiáltása után Touré baloldali nézetei az új ország politikai életét is befolyásolták: a függetlenség kikiáltása után gyakorlatilag egypártrendszert vezettek be, majd 1960-ban hivatalosan is betiltották a pártok működését és a PDG lett az egyetlen engedélyezett párt.

Elnökségének első éveiben került sor a külföldi vállalatok államosítására, a tervgazdálkodás bevezetésére is. 1961-ben megkapta a Nemzetközi Lenin-békedíjat. A szocialista irányvonalat ellenző politikusokat letartóztatta és börtönbe vetette, vagy száműzetésbe kényszerítette. Franciaországgal megszakította a kapcsolatot, az országban maradt francia állampolgárokat kiutasította, vagyonukat elkobozta[5]. Bár Afrikában a mai napig a gyarmati elnyomás elleni küzdelem hősének tartják[6], belső ellenzéke egyre nőtt a gazdasági pangás, a demokrácia hiánya és a szabad sajtó elnyomása miatt[7].

Az egypártrendszerrel szembeni elégedetlenséggel párhuzamosan nőtt elnöksége alatt az elnyomás: a 60-as évekre az elégedetlenkedőknek a titkos rendőrségtől, besúgóktól és internálótáboroktól kellett tartania. A legtöbb embernek csak két választása volt: belenyugodni uralmába vagy külföldre távozni. 1965 és 1975 között minden kapcsolatot megszakított Franciaországgal, mivel álláspontja szerint Afrika olyan sokat vesztett a gyarmatosítás időszakában, hogy az egyetlen lehetséges megtorlás csak az lehetett, ha függetlenségük után az afrikai államok megszakították kapcsolataikat a volt gyarmattartó hatalommal. Csak 1978-ban (miután némileg meglazultak kapcsolatai a Szovjetunióval) látogatott első ízben a független Guineába magas rangú francia politikus (Valéry Giscard d’Estaing államelnök).

A függetlenség után Touré jó kapcsolatokat ápolt a volt szocialista blokk államaival és támogatta az afrikai államok függetlenségi mozgalmait. Utóbbiak közül azonban sokan nem nézték jó szemmel a franciákkal szemben álláspontját és megszakították vele a kapcsolataikat.

Touré elsődleges szövetségesének a térségben a ghánai elnök, Kwame Nkrumah és Mali elnöke, Modibo Keita számított. Miután 1966-ban Nkrumah-t egy katonai puccs eltávolította a hatalomból, Touré mnedéket ajánlott fel neki és (névleg) társelnökké tett.[8] Aktívan támogatta a gyarmati felszabadításért küzdő mozgalmakat: Nkrumah-val együtt megalapították az Összafrikai Népi Forradalmi Pártot és befogadta a szomszéd Portugál-Guinea (ma: Bissau-Guinea) függetlenségéért küzdő Guinea és Zöld-fok Függetlenségéért Pártot (Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde, PAIGC). A PAIGC-nek nyújtott segítség volt a kiváltó oka az 1970-es Zöld Tenger Hadműveletnek, amelyben kis létszámú portugál erők partra szálltak Conakry-ban és megkísérelték megölni Tourét, a PAIGC elnökét és megsemmisíteni a PAIGC erőit.

Kapcsolatát a nagyhatalmakkal inkább a pragmatizmus, mint az ideológia jellemezte: elnökségének kezdetén a Szovjetunióhoz húzott és az Egyesült Államokat mellőzte, mivel Dwight D. Eisenhower Afrika-politikájával elégedetlen volt. Azonban 1962-ben Guinea-szerte kirobbant a munkások elégedetlensége, amiért Touré a szovjeteket okolta és ekkor az USA felé fordult. John F. Kennedy elnököt "egyetlen igaz barátom"-ként jellemezte.

Kennedy meggyilkolása után ismét meglazultak a kapcsolatai az USA-val, amikor egy guineai delegáció tagjait bebörtönözték Ghánában Nkrumah hatalmának megdöntése során. Touré az amerikaiakat tartotta felelősnek és attól tartott, hogy a CIA ellene is összeesküvést sző. 1966-ban kiutasította az országból az amerikai Peace Corps tagjait, akiket azzal gyanúsított, hogy ellene szövetkeznek. A szomszédos országokkal, elsősorban Szenegállal és Côte d'Ivoire-al sem volt kapcsolata: kb. félmillió guineai disszidens élt ezekben az országokban, akik közül sokan Touré ellen küzdöttek: ők 1966-ban megalapították a Guineai Nemzeti Felszabadítási Frontot (Front de Libération Nationale de Guinée, FLNG).

1970-ben a Bissau-Guinea területén állomásozó portugál gyarmati hadsereg kisebb egysége, kiegészítve az FLNG harcosaival, partra szálltak Conakry-ban, hogy megdöntsék Touré uralmát. A támadás ebből a szempontból sikertelen maradt, de Touré az elnyomás új eszközeit vetette be megtorlásként: számos politikust, volt minisztert, a katonai felső vezetés tagjait letartóztatta, egyesek a börtönben haltak meg, másokat halálra vagy életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek (1969 és 1976 között, az Amnesty International becslése szerint, 4000 személyt tartóztattak le, akik közül 2900 nyom nélkül eltűnt). 1976-ban állítólag a Fulani törzs összeesküvését fedezték fel, amely a volt miniszternek és az Afrikai Egységszervezet korábbi főtitkára, Diallo Telli letartóztatásához vezetett, aki a börtönben halt meg.

1977-ben felkelések törtek ki a szigorú korlátozások ellen, amelyek megtiltották az engedély nélküli kereskedést - a zavargásokban három tartományi kormányzó meghalt. Touré ekkor már az elnyomás enyhítésével próbálkozott: egyes intézkedéseket eltöröltek, a száműzötteknek engedélyezte a visszatérést, illetve több száz politikai foglyot szabadon engedtek. A Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatait ismét meglazította, mivel nyugati segélyeket és magánbefektetőket akart az országba vonzani.

Idővel azonban Touré ismét elrendelte a feltételezett politikai ellenfelek letartóztatását, illetve internálását. Az egyik legnagyobb tábor Conakry-ban az elnöki testőrség támaszpontjaként szolgáló Camp Boiro volt, ahol becslések szerint 50000 halt meg (többek között Fodéba Keïta volt védelmi miniszter, illetve a már említett Diallo Telli - mindkettőt halálra éheztették).[9][10][11][12][13]

Ismét több tízezer guineai ellenzéki menekült külföldre.[14]

Miután 1975-ben normalizálta a viszonyt Franciaországgal és a gazdaságban egyre inkább közelített a kapitalista modell felé, a szélsőbaloldal is az ellenzéke lett. 1978-ban Touré hivatalosan is szakított a marxista filozófiával és helyreállította a normális kereskedelmi kapcsolatokat a Nyugattal.

1980-ban választásokat rendeztek Guineában: a nemzetgyűlésbe csak a PDG képviselőire lehetett szavazni, míg az 1982-es elnökválasztásokon Touré ellenfél nélkül győzedelmeskedett, 1982. május 9-én iktatták be negyedik elnöki hivatalába. Még abban a hónapban elfogadták az új alkotmányt, és Touré júniusban az Egyesült Államokba látogatott, hogy az ország ásványkincseinek kitermeléséhez partnereket és befektetőket keressen. 1983-ban további gazdasági liberalizációs intézkedéseket jelentett be.

1984. március 25-én Szaud-Arábiába látogatott, ahol rosszul lett. Még aznap sietve az Egyesült Államokba szállították, ahol másnap, az Ohio állambeli Cleveland egyik klinikáján meghalt.

Utódlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Touré halála után az alkotmány értelmében a miniszterelnök, Louis Lansana Béavogui lett az ideiglenes elnök a 45 nappal később megtartandó választásokig. Touré utódát a PDG politbürója készült kiválasztani, azonban őket megelőzve, április 3-án a hadsereg átvette a hatalmat. Lansana Conté ezredes április 5-én kinevezte magát elnöknek, felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a nemzetgyűlést és Touré utolsó éveit "véres és könyörtelen" diktatúrának nevezte. Guinea kormányzását a Nemzeti Helyreállítás Katonai Tanácsa (Comité Militaire de Redressement National, CMRN) vette át. Az első intézkedések egyikeként kb. 1000 politikai foglyot engedtek szabadon.

1985-ben Conté ezredes egy állítólagos puccs ürügyén Touré több régi harcostársától és támogatójától , többek között Ismael Touré, Seydou Keita, Siaka Touré (Camp Boiro volt parancsnoka) és Moussa Diakité, megszabadult.[15] Conté 2008-as haláláig maradt uralmon, utána lassan megindult a demokratizálódás folyamata. 2010. november 16-án iktatták be Guinea első, demokratikusan megválasztott elnökét, Alpha Condé-t.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Ahmed Sékou Touré című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Touré születési ideje bizonytalan - az 1922-es dátum az életrajzírók megegyezésén, mint tényeken alapul. Touré maga is kijelentette, hogy nem 1922-ben született. A gyarmati Guineában csak néhány helyi tisztviselő jegyeztette be gyermekeit. A legtöbben bírósági végzést kaptak születésük időpontjáról, születési anyakönyvi kivonat helyett, amikor munkába álltak. Forrás: http://www.webguinee.net/bibliotheque/histoire/ibkake/heros_tyran/Ch01.html
  2. Webster, James & Boahen, Adu (1980), The Revolutionary Years; West Africa since 1800, p. 324.
  3. ^ a b Ahmed Sékou Touré. (Hozzáférés: 2010. december 6.) „"Il n’y a pas de dignité sans liberté : nous préférons la liberté dans la pauvreté à la richesse dans l’esclavage». "”
  4. Ahmed Sékou Touré. (Hozzáférés: 2010. december 6.) „"«L’indépendance est à la disposition de la Guinée [mais] la France en tirera les conséquences.» "”
  5. See: William Derman. Serfs, Peasants, and Socialists: A Former Serf Village in the Republic of Guinea. University of California Press (1968, 2nd ed 1973). ISBN 978-0520017283
  6. Ld pl. egy posztumusz kitüntetés szövegét, amelyet Dél-Afrika adományozott Tourénak.
  7. http://www.fsa.ulaval.calpersonel/Vernag?leadership/disk/Guinee-dicateur-enfantshtm
  8. Webster, James & Boahen, Adu (1980), The Revolutionary Years; West Africa since 1800, p. 377.
  9. http://news.bbc.co.uk/1/hi/world/africa/2349639.stm
  10. http://ibamba.net/photos/guinea/boiro/index.html
  11. http://www.rfi.fr/actufr/articles/099/article_64354.asp
  12. http://findarticles.com/p/articles/mi_qa3719/is_200001/ai_n8899100/pg_3
  13. http://www.westafrik.com/cbim-documents/edito.html
  14. Guinea Background note, Human Rights Watch, 2007. Numbers fleeing remain controversial. Anti-Toure activists and the United States government say a million fled, HRW say tens of thousands.
    For the memorial to victims of Toure's government, see: campboiro.org/ For their view, reflected in the Statutes of the Camp Boiro International Memorial (CBIM), see : Tierno S. Bah: Camp Boiro International Memorial. "At its peak, Camp Boiro was a contemporary of the Khmer Rouge and a precursor of the Rwandan genocides."
  15. André Lewin. 20 à 30, le député français Sékou Touré conduit la Guinée à l'indépendance, et séduit en premier les pays communistes, Ahmed Sékou Touré, 1922-1924: président de la Guinée de 1958 à 1984. 1956-1958 (francia nyelven). Editions L'Harmattan (2009) 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak