Révay Ferenc (erdőmérnök)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Révay Ferenc
Született 1887. március 6.
Hegybánya
Elhunyt 1974. október 27. (87 évesen)
Pilisszentiván
Nemzetisége magyar magyar
Foglalkozása erdőmérnök

Révay Ferenc (Hegybánya, 1887. március 6.Pilisszentiván, 1974. október 27.) magyar erdőmérnök, a Szent István-barlang feltárója.

Élete[szerkesztés]

A selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát 1913-ban végezte el. Mint erdőmérnök, először Lippán, Recsken, majd 1926-tól a Miskolci Erdőgazdaságban dolgozott. A lillafüredi Palota Szálló építésekor végezte el a szálló helyének kitűzését, és részt vett az Anna-barlang újrafeltárásában. Saját találmánya alapján 1931-1932-ben a Felső-Tarna és a Hangony-patak völgyében hordalékfogó kőgátat épített. 1938-ban a parádi Csevice-forrás édesvízi beszivárgás elleni védelmét oldotta meg.

1927-ben a Szent István-barlang addig ismert végpontjától kiindulva 8 munkásával feltárta a barlang főágát. Elkészítette a barlang térképét, kitűzte a mai bejárást biztosító táró helyét. Tervei alapján és személyes irányítása mellett épült ki a barlang, amely 1931-ben megnyílt a nagyközönség számára. A barlangról készített térképének holléte ismeretlen.

Révay Ferenc nevével találkozhatunk még a német-magyar barlangkutatók 1927. évi magyarországi kongresszusa alkalmából is, amikor a Német Barlangkutató Szövetség – talán éppen a lillafüredi munkálataira való tekintettel – a barlangi medve bronzplakettel (a Magyar életrajzi lexikon szerint „Bronzmedve” emlékplakettel) tüntette ki. Az Osztrák Barlangkutatók Egyesületének levelező tagja volt.

Miskolci évei után a győri állami erdészethez került, majd az ott töltött rövid időszakot követően, az első bécsi döntés eredményeként Magyarországhoz visszacsatolt Kárpátaljára, Rahóra kapott új kinevezést. Ezen a helyen négy évig szolgált, ami után, 1943. júliusában a budapesti állami erdőfelügyelőséghez került.

Fővárosi kinevezése – bizonyára a győri áthelyezéséhez hasonlóan – összefüggésben lehetett a személyével kapcsolatos konfliktusokkal is, amiknek alapját részint az eredményeivel szembeni irigység, részint a minden munkatársa irányában tanúsított maximalizmusa, és az az iránt érzett ellenérzések szolgálhatták. Azt, hogy a budapesti áthelyezés – a minisztériumi megbízatása ellenére is – szakmailag visszalépést jelentett a karrierjében, az is tanúsítja, hogy az állami erdészet nem kívánt (vagy nem tudott) szolgálati lakást biztosítani számára, így kénytelen volt mindvégig a városközponttól közel 30 kilométerre fekvő Gyömrőről bejárni minisztériumi munkahelyére.

A front elvonulása után a gyömrői lakosság ellenszenvvel viseltetett a személye iránt, a szűk látókörű helyi pártbizottság őt is felvette a településről kitelepítendő osztályellenségek listájára. A kitelepítést ugyan végül – egy jóakarója közbenjárásának köszönhetően – megúszta, de 1952-ben megfosztották a nyugdíjától, csak öt évvel később, 1957. januárjától kaphatott némi csekély kegydíjat. Akkor már Pilisszentivánon élt, miután úgy döntött, hogy dicstelenül távozik Gyömrőről, és feleségével a pedagógusként dolgozó kisebbik lányához költözött.

Pilisszentivánon élte le élete utolsó, mintegy két évtizedét, de még itt is igyekezett hasznossá tenni magát. Részt vállalt kisebb útügyi fejlesztések megtervezésében és a munkák kivitelezésében, továbbá számos akvarellen örökítette meg a település faluképét, 1956-tól aktív élete utolsó éveiig. 1974-ben bekövetkezett halála után Csapody István írt róla búcsúztatót, a hazai erdészek akkori legjelentősebb szaklapjának számító Erdőgazdaság és Faipar című folyóiratban.

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]