Peloponnészoszi háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Peloponnészoszi háború
Alliances in the Pelopennesian War, 431 B.C. 1.JPG
A peloponnészoszi háború
Dátum Kr.e. 431-404
Helyszín Hellász, Kis-Ázsia, Szicília
Eredmény A peloponnészoszi szövetség győzelme, a déloszi szövetség felbomlása
Casus belli Spárta és Athén gazdasági ellentéte, illetve ambíciója a hegemón helyzet megteremtésére
Harcoló felek
A Spárta vezette peloponnészoszi szövetség A déloszi szövetség Athén vezetésével
Parancsnokok
Arkhidamosz
Braszidasz
Lüszandrosz
Alkibiadész
Periklész
Kleón
Nikiasz
Alkibiadész
Démoszthenész

A peloponnészoszi háború Athén (és szövetségi rendszere) és a peloponnészoszi szövetség államai között zajlott Kr. e. 431-404 között. Az elnevezés a későbbiekben alakult ki, a kortárs írók a háború néven emlegették. A ma használt kifejezés először Kr. e. 100 körül jelent meg egy athéni feliraton, majd Cicero műveiben. A háború eseményeiről egykorú történetírói beszámolóval is rendelkezünk, az athéni Thuküdidész ugyanis megörökítette az eseményeket.

A háború kirobbanásának okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legfejlettebb görög városállamok gazdasági fejlődése csak agresszív külpolitikai lépésekkel volt fenntartható. Athén gazdasági ellentéte Spárta szövetségesei közül elsősorban Korinthosszal és Megarával éleződött ki. A háború négy okra vezethető vissza.

Az epidamnoszi konfliktus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korinthosz és Kerküra egyrészt a nyugati kereskedelem ellenőrzése, másrészt a közös alapítású gyarmatváros, Epidamnosz miatt feszültségben állt egymással. Athén Kerküra oldalán beavatkozott a harcokba, ezért Korinthosz megvádolta Athént a békeszerződés felrúgásával Spártánál.

A poteidaiai háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Potedaia korinthoszi alapítású gyarmatváros, de a déloszi szövetség tagállama volt. Az anyaváros minden évben tisztviselőket küldött Potedaiába a kapcsolat ápolására. Az epidamnoszi konfliktus után Athén ezt rossz szemmel nézte, és szankciókat vezetett be Potedaia ellen, mire a gyarmatváros fellázadt. Korinthosz gyarmatvárosa védelmében Spártához fordult, az athéniakat vádolva a 445-ös béke megszegésével.

A megarai pséphisma[1][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megara Korinthosz és Athén között őrlődött. Athén Kr.e. 432-ben néphatározatot hozott az éppen korinthoszi oldalon álló Megara ellen. Kizárták őket a déloszi szövetség kikötőiből és az athéni Agoráról. Megara Spártánál keresett védelmet az athéniak ellen.

Aigina szabadsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A spártaiak még egy állam vádjaival egészítették ki az athéniak bűneit. Aigina nem kapta vissza az athéniaktól a békeszerződésben garantált szabadságát.

A háború szakaszai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A peloponnészoszi háborút négy szakaszra lehet osztani:

  • Az archidamoszi háború (Kr.e. 431–421)
  • A Nikias-féle béke (Kr.e. 421–415)
  • A szicíliai hadjárat (Kr.e. 415–413)
  • A dekeleiai háború (Kr.e. 413–404)

Az archidamoszi háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború kezdeti szakaszában Athén elsősorban hajóhada, Spárta pedig szárazföldi serege révén próbálta kivívni a győzelmet. Az athéniak abban bíztak, hogy blokád alá tudják venni a Peloponnészoszt, Spárta arra törekedett, hogy Attika falvait lerombolva megadásra kényszerítse Athént.

Az első támadást Kr. e. 431 tavaszán a thébaiak indították Plataiai ellen, akik visszaverték a támadást. Nyáron Archidamosz spártai király végigpusztította Attika északi területeit, miközben Athén száz hajóval a Peloponnészoszt támadta. i. e. 430-ban Archidamosz a déli területeket pusztította.

Kr. e. 429-ben Spárta Plataiai ellen vonult. Athén három hadszíntéren jelentős sikereket könyvelhetett el. Thrákiában (Poteidaia bevételével), a Korinthoszi-öbölben, valamint a Peloponnészoszon is. Ugyanakkor gondjai is szaporodtak. A hadjáratokhoz szükséges pénz a tervezettnél gyorsabban fogyott, elhunyt Periklész és járvány tört ki.[2] Periklész halála után a szélsőséges demokraták élére Kleón állt. Ebben az időben alapították a spártaiak Hérakleia Trakhiszt a thermopülai-szorosban.

A járvány csillapodása után Athén fokozta a háborús erőfeszítéseit, amelynek látványos eredménye Kr.e. 425-ben Pülosz elfoglalása volt. Kr. e. 424 elején az athéniak újabb sikereket könyvelhettek el. Nikiasz meghódította Küthéra szigetét, Démoszthenész pedig megszállta Megara kikötőjét, Nisaiát.

Válaszul Spárta csapatai Kr.e. 422 őszén elfoglalták Amphipoliszt (aminek sztratégoszát, Thuküdidészt száműzték a sikertelenség miatt, és hozzáláthatott a háború történetének megírásához). A csatában mind Kleón, mind a spártai csapatok parancsnoka, Braszidasz is elesett.

A Nikiasz-féle béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Athénban a békepárti Nikiasz került hatalomra, aki Kr. e. 421-ben a status quo alapján békét kötött az ellenséggel. A béke ötven évre szólt, és kölcsönös segítségnyújtási ígéretet is tettek egymásnak. Spárta ezzel kivívta a peloponnészoszi államok nyílt ellenszenvét. Amphipolisz és Pülosz visszaadása azonban ismét szembeállította egymással a két nagyhatalmat. Argosz, Mantineia és Élisz egy athéni szövetségben reménykedett, amit Alkibiadész hozott tető alá. A szövetségi rendszer azonban a sikertelen mantineiai csata után felbomlott.

Kr. e. 417/416-ban az athéni nép Nikiaszt és Alkibiadészt is sztratégosznak választotta. Nikiasz a spártaiakhoz pártolt khalkidikéi városok ellen vonult, míg Alkibiadész a semleges Mélosz szigetét rohanta le. Alkibiadész célként tűzte ki Szicília meghódítását.

A szicíliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az athéni népgyűlést Alkibiadész meggyőzte Nikiasz tiltakozása ellenére is, és a déloszi szövetség felszerelte a 134 hadihajóból, kísérőhajókkal együtt 260 egységből álló flottát. Alkibiadész először meg akarta hódítani Szicíliát, majd Dél-Itáliát, aztán pedig Karthágót. Az így kialakított gyarmatbirodalommal harapófogóba akarta szorítani a Peloponnészoszt.

A népgyűlés Alkibiadészt, Nikiaszt és Lamachoszt állította a sereg élére. Indulás előtt azonban egy szervezett csoport megcsonkította a hermákat.[3] A gyanú Alkibiadészra terelődött, aki azonnali vizsgálatot követelt, de ellenfelei megijedtek, ezért biztosították őt a hadjárat utáni alapos vizsgálatról, és útnak indították a flottát. Kerkürán (Korfu) keresztül érkezett a flotta Szicíliába. Naxosz és Katané csatlakozása után három csapás érte a sereget:

  • Kiderült, hogy az egestaiak becsapták őket, és az előre küldött 60 talantont leszámítva üres a kincstáruk.
  • Nyilvánvalóvá vált, hogy a sikelosok[4] egy részén kívül más nem akar csatlakozni hozzájuk.
  • Futárhajó érkezett Athénból, hogy Alkibiadész térjen haza, és tisztázza magát a Hermész-csonkítás és demokráciaellenes összeesküvés vádja alól.

Alkibiadész Spártába menekült, akiket úgy győzött meg, hogy elárulta a szicíliai sereget. Az athéniak időközben megostromolták Szürakuszait, melynek során Lamachosz elesett, így Nikiasz egyedül folytatta a harcokat. Az ellenállás vezetője Hermokratész volt, kerülte a nyílt csatákat, ellenfalakat húzott fel. A város megsegítésére megérkezett Gülipposz, majd csatlakozott szinte egész Szicília, így az athéniak váltak az ostromlottakká. Nikiasz erősítést kért Athénból, amelyet Kr. e. 413-ban meg is kapott, Démoszthenész és Eurümédón vezetésével. Az athéniaknak be kellett látniuk, hogy nem tarthatják magukat sokáig. Hamarosan Démoszthenész is, és Nikiasz is vereséget szenvedett, a szürakuszaiak mindkettejüket kivégezték. A szicíliai expedíció legalább 10 ezer athéni életébe került.[5]

A dekeleiai háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kr. e. 413 elején II. Agisz megszállta Dekeleiát. Ezzel megkezdődött a háború utolsó szakasza. Athén szinte teljes egészében elveszítette az Attika fölötti ellenőrzést, majd ijedtségükben hajót építettek minden rendelkezésre álló faanyagból. Athén helyzetét tovább súlyosbította az a tény, hogy Alkibiadésznak köszönhetően Chiosz, Erüthrea, Klazomenai, Milétosz és Leszbosz elpártoltak tőle. A peloponnészosziak 100 hajót építettek, majd szövetséget kötöttek Tisszaphernész szardeiszi szatrapésszel, melynek értelmében a perzsák fizetik a flotta költségeit az Athén elleni háborúban, a spártaiak pedig elismerik a perzsa fennhatóságot a perzsák által korábban elfoglalt területeken.

Az athéniak a korábban tartalékolt 1000 talantonból hajókat építettek. Alkibiádész ismét árulásra szánta el magát, átpártolt Tisszaphernészhez, akinek azt tanácsolta, hogy inkább Athént támogassa, mert ellenkező esetben Spárta túlságosan megerősödne.

Kr. e. 411 végén megkezdődött a harc a tengerszorosokért. A következő évben Alkibiadész Küzikosznál megsemmisítő vereséget mért a peloponnészosziakra, akik ekkor békét akartak kötni, de az athéni vezető, Kleophon ezt elutasította. Ezután hamarosan két súlyos csapás érte az athéniakat: Megara visszafoglalta kikötőjét, Spárta pedig megszállta Püloszt. A spártai flotta élére a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Lüszandrosz került, aki Kr. e. 407-ben legyőzte Alkibiadész helyettesét. Két évvel később Lüszandrosz meglepte az athéni flottát, háromezer athénit kivégeztetett, amivel lényegében megsemmisítette az athéni flottát.

Athént Agisz király és Lüszandrosz két oldalról fogta ostrom alá. Az athéniakat kiéheztették és Kr. e. 404-ben megkötötték a békét. A béke pontjai:

  • 12 őrhajó kivételével minden hajójukat át kellett adni Spártának
  • a száműzött arisztokratákat vissza kellett hívniuk
  • minden Attikán kívüli birtokukról le kellett mondaniuk
  • beléptek a peloponnészoszi szövetségbe, és háború esetén segédcsapatokat küldtek Spártának

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pséphisma: néphatározat
  2. Ez egy keletről behurcolt ismeretlen eredetű járvány volt, amit általában pontatlanul pestisnek neveztek. (Hegyi - Kertész - Németh - Sarkady szerint)
  3. Hermák: Hermész-szobrok
  4. Sikelosok: nem görög őslakók
  5. Hansen, M. H.: Three Studies in Athenian Demography. Copenhagen, 1988.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gaál Ernő - Kertész István: Az őskor és az ókor története, EKF Líceum kiadó, Eger, 2003. ISBN 978-954-21-4684-1
  • Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem – a kezdetektől Kr. e. 30-ig, Osiris, Budapest, 1995, ISBN 963-379-118-9

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap