Parsifal (opera)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Parsifal
Parsifal (1882 retuschiert).jpg
Eredeti nyelv német
Alapmű
  • Percival
  • Perceval, the Story of the Grail
Zene Richard Wagner
Dalszöveg Richard Wagner
Szövegkönyv Richard Wagner
Felvonások száma 3 felvonás
Főbb bemutatók 1882. július 26.
A Wikimédia Commons tartalmaz Parsifal témájú médiaállományokat.

A Parsifal (WWV 111) Richard Wagner egyik háromfelvonásos és egyben utolsó operája. Librettóját a zeneszerző írta Chrétien de Troyes befejezetlenül maradt Perceval il Gallois illetve Wolfram von Eschenbach Parzival című eposza alapján. Ősbemutatójára 1882. július 26-án került sor a bayreuthi Festspielhausban. Magyarországon először 1914. január 1-jén mutatták be a budapesti Népoperában, a mai Erkel Színház épületében. A mű mai, világnézetileg semleges előadásai többnyire sajnálatosan kerülik a második felvonás azon szerzői utasításának követését, hogy Parsifal Klingsor lándzsájával keresztet rajzol. Így értelmetlenné válnak Parsifal e szavai: "Íme e jellel vége a varázsnak."

Története[szerkesztés]

Wagner 1845-ben, marienbadi kúrája idején tanulmányozta először Wolfram von Eschenbach Parzival című eposzát, valamint Titurel című eposztöredékét. Legközelebb 1854-ben vette elő a történetet, amikor a Trisztán és Izolda harmadik felvonásának írása közben azt tervezte, hogy a Grál nyomában járó Parsifal felkeresi a súlyos sérülten, seblázban fekvő bajnokot. Ötletét később elvetette, a téma azonban nem hagyta nyugodni, olyannyira, hogy 1857-ben Zürichben papírra vetette egy leendő háromfelvonásos mű prózavázlatát. 1860. augusztus 27. és 30. között II. Lajos bajor királynak ajánlva új változatot írt. 1865-ben készítette el ennek nyomán a verseket, amelyeket – újabb 11 év múlva – 1876-ban átdolgozott. Végső változatát 1877. április 19-én fejezte be. A komponálást 1882-ben fejezte be. Időközben Itáliában időzött. Ravellóban a Villa Rufolo kertjében látta meg Klingsor varázskertjét, illetve a sienai dóm látványa annyira lenyűgözte, hogy azt kérte ez szolgáljon a Grál-temploma mintájaként. A bemutatóra a II. Bayreuthi Ünnepi Játékok keretében, II. Lajos és az egész udvartartás jelenlétében került sor. Az uralkodó ez alkalomra átengedte a müncheni Udvari Operaház zene- és énekkarát, ami jelentősen csökkentette a színrevitellel járó kiadásokat.

A mű nagy tetszést aratott, de már ekkor felmerült, hogy hossza (négy és félóra) és színpadra állításának igényessége meghaladja az opera-előadások szokásos kereteit. Wagner ezért kikötötte, hogy műve 30 éven keresztül színpadon csak Bayreuthban adható elő. Csak a tilalom lejártával kerülhetett sor más színházakban történő bemutatására. Koncertszerűen már 1884-ben bemutatták azonban Londonban. A moratórium lejárta utáni első hivatalos színházi előadását 1914. január 1-jén, Barcelonában és Budapesten, a Népoperában tartották. (Az előadást néhány perccel a tiltás lejártát követően, éjfél után kezdték.)

Szereplők[szerkesztés]

Therese Malten Kundry szerepében
Szereplő Hangfekvés
Amfortas bariton
Gurnemanz basszus
Parsifal tenor
Klingsor bariton
Kundry mezzoszoprán
Titurel basszus
Két Grál-lovag tenor és basszus
Négy fegyvernök két-két szoprán és tenor
Viráglányok négy szoprán és egy-egy mezzoszoprán és alt
Grál-lovagok, gyermekek, viráglányok

Cselekménye[szerkesztés]

Helyszín: a Grál birodalma, Monsalvat kastélya valamint Klingsor kastélya Észak-Spanyolországban
Idő: kora középkor

A mű előtörténete[szerkesztés]

Titurel, az első Grál király egykor angyaloktól, az Ég küldötteiről vette át a Szent Grált, az edényt – amely az utolsó vacsora kelyhe volt, s melybe később a keresztre feszített Jézus vére folyt – és a lándzsát, amelyet a római legionárius döfött oldalába. Őrzésük ettől fogva az ő és lovagjai feladata lett. Monsalvat hegyén, egy világtól elzárt, távoli hegytetőn hatalmas templomot építettek. Idehozták az ereklyét, amelynek csodatevő, áldó ereje hatalmat és tekintélyt hozott a rendnek. Soraikba kerülni dicsőséget jelentett, amelyben csak a legkiválóbbak, a minden szempontból feddhetetlenek részesülhettek. Megirigyelte ezt Klingsor, a varázsló és maga is jelentkezett a Grál-közösségbe, bűnös élete miatt azonban erre méltatlannak bizonyult. Ettől kezdve a lovagok ádáz ellenségévé vált. A sivatag közepén létrehozta saját birodalmát, a Mágia országát. Titokzatos hatalmak segítségével buja illatú virágokkal teli csodálatos kertet varázsolt a tájra. Viráglányai segítségével idecsalta a lovagokat, hogy miután eltántorította őket tisztüktől, a Grál birtokába jusson. Titurel sok év múltán elfáradván a közösség irányításában, átadta helyét fiának, Amfortasnak, aki elhatározta, hogy harcba száll Klingsorral. Ő sem kerülte el azonban a korábban megrontottak sorsát: áldozatul esett egy gyönyörű nő – Kundry – keltette vágy, a testiség csábításának. Klingsor elragadta dárdáját és hegyével nem gyógyuló sebet ejtett rajta. Feloldozást és gyógyulást nyerhet azonban, ha egy tiszta lelkű, tudatlan ifjú, a részvéttől indíttatva visszaszerzi a szent lándzsát és hegye újból megérinti a testét. Amfortas visszatért és azóta sebe kínzó fájdalmával vezekel gyengeségéért. Az ő tiszte a szertartásokon a kehely felmutatása, ami gyötrő kínjai miatt mind nehezebb tehertételt jelent számára.

Első felvonás[szerkesztés]

Első kép
Helyszín: A szent tó Monsalvat vára előtt

Amfortast kísérői épp a szent tóhoz vezetik, hogy hullámaiba merülve enyhülést nyerjen fájdalmaira. Míg a király a fürdéshez készülődik, Gurnemanz, egy idős Grál-lovag meséli el történetét a fiatalabbaknak. Figyelmük egyszer csak egy kimerülten érkező, csapzott külsejű asszonyra, Kundryra terelődik, aki messze földről hozott gyógyító balzsamot a rend fejének. Gurnemanz róla is mesél. Régóta kóborol e tájon, már Titurel idején itt élt. Mégsem tudnak róla jóformán semmit. Egy ideje elhatározta, hogy a Grál követőit segíti, vélhetően, hogy így vezekeljen korábbi bűneiért. Gyakran tűnik föl, híreket hoz és visz, beszámol a lovagok messzi földön vívott harcairól. Időnként titokzatosan eltűnik, ilyenkor mindig valamilyen csapás éri a közösséget. Akkor is távol volt, amikor Amfortas Klingsor ellen indult. Itt tart elbeszélésében, amikor zaj támad: nyíllal átlőtt testű hattyú hull alá. Egyszerű öltözetű fiatalember a tettes. Megszeppenve hallgatja Gurnemanz szelíd feddését: errefelé a védtelen állatok élete is szent. Szavaira a fiatalember széttöri íját. Amikor nevéről, származásáról, családjáról kérdezik, kiderül, maga – Parsifal – és anyja – Herzeleide – nevén kívül semmire sem emlékszik. Egyszer régen fényes vértezetű lovagokat pillantott meg és utánuk indult. Eltévesztette azonban az utat, s többé nem talált haza. Most Kundry is felfigyel. Talán ő többet tud, mint a legény maga. Elmeséli, hogy Herzeleide a világtól elzárva nevelte fiát, mert félt, hogy ő is apja, a dicső lovag, Gamuret sorsára jut, aki harcban vesztette életét. Ám hiába a féltő gondoskodás, az ifjú egy napon eltűnt. Anyja nem sokkal ezután belehalt fájdalmába. Az ifjú, szülei sorsát meghallva, tehetetlen dühében Kundryra támad, de Gurnemanz lecsendesíti. Az asszony ekkor furcsa, tudattalan vergődésbe kezd, majd transszerű álomba zuhan. Gurnemanz elgondolkodva méregeti az ifjút: hátha most teljesül be az egykor hozzá szóló égi szózat, hátha a legény az a tudatlan, de tiszta szívű lény, aki elhozza majd a mindnyájuk számára feloldást jelentő lándzsát. Magával viszi ezért templomukba, az úrvacsora-szertartásra.

Második kép
Helyszín: A Grál szent templomában

Parsifal végignézi a szertartást. Látja és átérzi Amfortas rettenetes kínjait. A király tiszte a kehely felmutatása, fájdalmai azonban oly gyötrelmet okoznak számára, hogy legszívesebben távozna már az élők sorából. A lovagok mellett égi hang szólítja kötelességére: fel kell mutatnia a serleget, még nem érkezett el számára a megváltás ideje. Gurnemanz a látottaktól szótlan, döbbent ifjúhoz fordul: érti-e mi zajlott le szemei előtt. Válasz azonban nincs. A lovag csalódottan küldi aludni vendégét.

Második felvonás[szerkesztés]

Klingsor varázskertje, azaz a Villa Rufolo kertje Ravellóban
Helyszín: Klingsor varázskertje

Klingsor varázspalotája ablakából figyeli új áldozat felbukkanását. Nem is kell sokáig várakoznia: Parsifal közeledik. Ismeri küldetése különleges célját és tudja, hogy hatalmába kell kerítenie az ifjút, ha felül akar kerekedni a lovagok erején. Eszköze Kundry lesz, az ellenállhatatlan csáberejű nő, a megrontó érzékiség örök démona. Az asszony itt, a varázskertben éled különös transzából. Újra a varázsló akaratának eszköze. Klingsor rájött titkára és a bűverejébe vonta. Múltja ugyanis sötét. Találkozott egykor – korábbi létében – az Üdvözítővel, de kigúnyolta, amikor a kereszt súlya alatt görnyedt. Azóta örökös bűnhődés sújtja, az érzéki csábítás kényszere. Pedig egyre a feloldozást keresi a szerelemben is: ha egyszer olyan férfira akadna ugyanis, aki ellen tud állni csábításának, megszabadulna az őt sújtó átoktól. E kettősség jegyében él téren és időn felülemelkedve. Egyszerre bűnre csábító ördög és feloldozást kereső vezeklő. Egyetlen férfi van csak, akit soha nem hoztak lázba Kundry bájai. Klingsor az, aki rég megfosztotta magát férfi voltától. Csak eszközként, akarattalan bábként használja az asszonyt céljai elérésében. Eközben Parsifal bejutott a kertbe. Rettenthetetlen hősként űzte el a vár őrzőit és a virágokká vált csodaszép lányok látványától és érzéki éneküktől hajtva egyre beljebb hatol az ezer színben pompázó buja paradicsomba. Egyszer csak neve szólítását hallja. Földbe gyökerezik a lába, ahogy szembetalálja magát a csodaszép Kundryval. A szó, a hang, mintha anyját idézné. Előtörnek gyermekkori emlékei, pláne, amikor Kundry szüleiről, családjáról kezd mesélni neki. Az asszony váratlanul anyja utolsó üdvözletét, egy csókot kínál számára. Ajkuk összeforrása azonban érzéki vágy helyett hirtelen kijózanodást hoz Parsifalnak. Eszébe jut küldetése, az Amfortas szenvedése iránt érzett részvéte. Testét kínzó forróság járja át. Rádöbben: e nő volt a király megrontója is! Kundry megátkozza az ifjút, hogy soha ne érjen célba, közben segélykiáltásaira elősiet Klingsor is. Meglendíti a szent lándzsát, hogy megsebezze a hőst, ám az lebegve megáll annak feje fölött. Parsifal keresztet rajzol vele, amire a kert és a palota összes lakójával a mélybe süllyed. Maga pedig a dárdával kezében Monsalvat vára felé indul.

Harmadik felvonás[szerkesztés]

Első kép
Helyszín: Erdős táj Monsalvat vára előtt

Kundry átka megfogant. Hosszú időbe telt, míg Parsifal megtalálta a Grál országába vezető utat. Fekete páncélban, leeresztett sisakrostéllyal, kezében a lándzsát iránytűként tartva érkezik a vár előterébe. Gurnemanzzal találkozik, akinek épp az imént sikerült hosszú révületéből magához térítenie Kundryt. Az asszonynak most már csak egyetlen célja van: minden eszközzel szolgálni a Grál dicsőségét. Az idős lovag feddően néz a vitézre. Fegyverben járni a szent nap, nagypéntek reggelén? A páncélos szótlanul ereszti le fegyverét. Amikor felnyitja sisakrostélyát, Parsifalra ismernek alakjában. Arcuk még inkább felderül, amikor a Grál szent lándzsáját pillantják meg lábai előtt. A viszontlátás öröme kis enyhülést hoz szomorú mindennapjaikba. Amfortas fájdalmai olyannyira fokozódtak, hogy már képtelen a szertartás, a kehely felmutatásának elvégzésére. Az áldozat elmaradásával megszűnt a lovagok ártatlanok megsegítésére vállalt küldetése is. Ma, az agg Titurel temetése napján még egyszer megkísérli azonban a szertartás elvégzését.

Második kép
Helyszín: A Grál szent templomában

Parsifal a Lándzsával megérinti Amfortast, akinek sebe egy csapásra begyógyul. Ekkor a közösség legöregebb tagja, Gurnemanz az ifjúhoz lép és rendjük új királyává avatja. Az új király elsőként Kundryt veszi fel a rend sorába, aki a nagypénteki szertartás szokásai szerint megmossa a király lábát. Majd az átoktól megszabadulva, élettelenül rogy az oltár lábai elé. Parsifal felmutatja a kelyhet, a Szent Grált, hogy hitet és erőt kölcsönözzön követőinek az eljövendő évszázadokra is.

Híres részletek[szerkesztés]

A Parsifal bemutatójának hirdetése
  • Titurel, der fromme Held - Gurnemanz elbeszélése (első felvonás)
  • Zum letzten Liebesmahle - a Grál-lovagok bevonulása (első felvonás)
  • Wehnvolles Erbe, dem ich verfallen - Amfortas monológja (első felvonás)
  • Komm, komm, holder Knabe - a viráglányok jelenete (második felvonás)
  • Ich sah das Kind - Kundry monológja (második felvonás)
  • Amfortas! Die Wunde! Sie brennt in meinem Herzen - Parsifal monológja (második felvonás)
  • Wie dünkt mich doch die Aue heut so schön - nagypénteki varázs (harmadik felvonás)
  • Nur eine Waffe taugt - Parsifal monológja (harmadik felvonás)
  • Höchsten heiles Wunder - zárókórus (harmadik felvonás)

Ismertebb lemezfelvételei[szerkesztés]

Felhasznált és ajánlott irodalom[szerkesztés]

Bibliográfia[szerkesztés]

Elsődleges források[szerkesztés]

  • John Deathridge/Martin Geck/Egon Voss, Wagner Werk-Verzeichnis. Verzeichnis der musikalischen Werke Richard Wagners und ihrer Quellen, Mainz (Schott) 1986.
  • Richard Wagner, Parsifal, a partíció első kiadása, Mainz (Schott Verlag) 1883.
  • Richard Wagner, Entwürfe zu: »Die Meistersinger von Nürnberg«, »Tristan und Isolde«, »Parsifal«, ed. Hans von Wolzogen, Leipzig (Siegel) 1907.
  • Richard Wagner, Parsifal. Fenkölt ünnepi játék; ford. Lányi Viktor; Budapest (Genius) 1923.
  • Richard Wagner, Parsifal, az autográf pontszámának faxszáma, München (Dreimasken Verlag) 1925.
  • Richard Wagner, Parsifal, WWV 111, történelmi-kritikus kiadás, edd. Martin Geck & Egon Voss, Mainz (Schott) 1978.

Másodlagos irodalom[szerkesztés]

  • Theodor W. Adorno, Versuch über Wagner, »Gesammelte Schriften«, vol. 13, Frankfurt (Suhrkamp) 1971; Magyar fordítás: Wagner, ford. Endreffy Zoltán, Európa, Budapest 1985 (Mérleg) ISBN 963-07-3692-6.
  • Theodor W. Adorno, Zur Partitur des Parsifal, in: Theodor W. Adorno, Gesammelte Schriften, vol. 17, Frankfurt (Suhrkamp) 1982, pp. 47-51.
  • Evan Baker, From the Score to the Stage: An Illustrated History of Opera Production and Staging in Continental Europe, Chicago (Chicago University Press) 2013.
  • Hans-Joachim Bauer, Wagners »Parsifal«. Kriterien der Kompositionstechnik, München / Salzburg (Katzbichler) 1977.
  • Oswald Georg Bauer, Richard Wagner. Die Bühnenwerke von der Uraufführung bis heute, Frankfurt/Berlin/Wien (Propyläen Verlag) 1982; French translation: Fribourg/CH (Office du Livre) 1982; English translation: 1983.
  • Oswald Georg Bauer, Die Geschichte der Bayreuther Festspiele, 2 voll., Berlin (Deutscher Kunstverlag) 2016.
  • Carl Friedrich Baumann, Bühnentechnik im Festspielhaus Bayreuth, München (Prestel) 1980.
  • Peter Berne, Parsifal oder Die höhere Bestimmung des Menschen. Christus-Mystik und buddhistische Weltdeutung in Wagners letztem Drama, Wien (Hollitzer Wissenschaft) 2017, ISBN 978-3-99012-419-2.
  • Dieter Borchmeyer, Das Theater Richard Wagners. Idee ─ Dichtung ─ Wirkung, Stuttgart (Reclam) 1982; English translation (Stewart Spencer): Richard Wagner: Theory and Theatre, Oxford (Clarendon) 1991.
  • Dieter Borchmeyer/Jörg Salaquarda (ed.), Nietzsche und Wagner. Stationen einer epochalen Begegnung, Frankfurt/Leipzig (Insel) 1994.
  • Dieter Borchmeyer, Richard Wagner. Ahasvers Wandlungen, Frankfurt/Leipzig (Insel) 2002.
  • Jacques Chailley, »Parsifal« de Richard Wagner: opéra initiatique, Paris (Buchet/Chastel) 1986.
  • Attila Csampai/Dietmar Holland (ed.), Richard Wagner, »Parsifal«. Texte, Materialien, Kommentare, Reinbek (rororo) 1984.
  • Carl Dahlhaus, Wagners Konzeption des musikalischen Dramas, Regensburg (Bosse) 1971, 2München/Kassel (dtv/Bärenreiter) 1990.
  • Carl Dahlhaus/John Deathridge: Wagner, Budapest (Zeneműkiadó) 1988, ISBN 963-330-663-9.
  • Sven Friedrich, Das auratische Kunstwerk. Zur Ästhetik von Richard Wagners Musiktheater-Utopie, Tübingen (Niemeyer) 1996.
  • Sven Friedrich, Richard Wagner, Deutung und Wirkung. Königshausen & Neumann, Würzburg 2004, ISBN 3-8260-2851-1.
  • Adriana Guarnieri Corazzol, Tristano, mio Tristano. Gli scrittori italiani e il caso Wagner, Bologna (Il Mulino) 1988.
  • Wolf-Daniel Hartwich, »Deutsche Mythologie«. Die Erfindung einer nationalen Kunstreligion, Berlin (Philo) 2000.
  • Joachim Heinzle, Wolfram von Eschenbach. Dichter der ritterlichen Welt. Leben, Werke, Nachruhm, Basel (Schwabe) 2019, pp. 256-271.
  • Ulrike Kienzle, »...das freiwillige Leiden der Wahrhaftigkeit«. Zu den philosophischen Hintergründen des Bruchs zwischen Wagner und Nietzsche: Eine Rekonstruktion ihres Dialogs über den Pessimismus Schopenhauers, in: Thomas Steiert (ed.), »Der Fall Wagner«. Ursprünge und Folgen von Nietzsches Wagner-Kritik, »Thurnauer Schriften zum Musiktheater«, vol. 13, Laaber (Laaber) 1991, pp. 81-136.
  • Ulrike Kienzle, Das Weltüberwindungswerk. Wagners »Parsifal« ─ ein szenisch-musikalisches Gleichnis der Philosophie Arthur Schopenhauers, Laaber (Laaber) 1992. ISBN 3-8260-3058-3.
  • Chikako Kitagawa, Versuch über Kundry ─ Facetten einer Figur, Bern / Frankfurt / New York (Peter Lang) 2015.
  • György Kroó, Richard Wagner, (Gondolat Kiadó), Budapest, 1968.
  • Stefan Kunze (ed.), Richard Wagner. Von der Oper zum Musikdrama, Bern/München (Francke) 1978.
  • Stefan Kunze, Der Kunstbegriff Richard Wagners, Regensburg (Bosse) 1983.
  • Alfred Lorenz, Das Geheimnis der Form bei Richard Wagner, vol. 4: Der musikalische Aufbau von Richard Wagners »Parsifal«, Berlin (Max Hesse) 1933, Reprint Tutzing (Schneider) 1966.
  • Jürgen Maehder, Wagner-Forschung versus Verdi-Forschung ─ Anmerkungen zum unterschiedlichen Entwicklungsstand zweier musikwissenschaftlicher Teildisziplinen, in: Arnold Jacobshagen (ed.), Verdi und Wagner, Kulturen der Oper , Wien/Köln (Böhlau) 2014, pp. 263–291, ISBN 978-3-412-22249-9.
  • Jürgen Maehder, Form, Text-Setting, Timbre, Aura ─ Structural Aspects of Wagner's »Parsifal« Score, in: Naomi Matsumoto et al. (ed.), Staging Verdi and Wagner, Turnhout (Brepols) 2015, pp. 81-113.
  • Jürgen Maehder, The Intellectual Challenge of Staging Wagner: Staging Practice at Bayreuth Festival from Wieland Wagner to Patrice Chéreau, in: Marco Brighenti/Marco Targa (ed.), Mettere in scena Wagner. Opera e regia fra Ottocento e contemporaneità, Lucca (LIM) 2019, pp. 151-174.
  • Claus-Steffen Mahnkopf (ed.): Richard Wagner, Konstrukteur der Moderne. Klett-Cotta, Stuttgart 1999, ISBN 3-608-91979-1.
  • Volker Mertens, Richard Wagner und das Mittelalter, in: Ulrich Müller/Ursula Müller (ed.), Richard Wagner und sein Mittelalter, Anif/Salzburg (Müller Speiser) 1989, pp. 9 84.
  • Heinz-Klaus Metzger/Rainer Riehn (ed.), Richard Wagner, »Parsifal«, »Musik-Konzepte«, vol. 25, München (text + kritik) 1982.
  • Stephan Mösch, Weihe, Werkstatt, Wirklichkeit. »Parsifal« in Bayreuth 1882-1933, Kassel / Stuttgart / Weimar (Bärenreiter/Metzler)2012, ISBN 978-3-7618-2326-2.
  • Antal Molnár: Wagner: Parsifal in uő: A zene birodalmából. Budapest (Gondolat Kiadó) 1979, pp. 132–149 ISBN 963-280-783-9
  • Ulrich Müller/Ursula Müller (ed.), Richard Wagner und sein Mittelalter, Anif/Salzburg (Müller-Speiser) 1989.
  • Ulrich Müller, Vom »Parzival« zum Liebesverbot. Richard Wagner und das Mittelalter, in: Dietrich Mack (ed.), Richard Wagner: Mittler zwischen den Zeiten, Anif/Salzburg (Müller-Speiser) 1990, pp. 79-103.
  • Ulrich Müller/Oswald Panagl, Ring und Graal. Texte, Kommentare und Interpretationen zu Richard Wagners »Der Ring des Nibelungen«, »Tristan und Isolde«, »Die Meistersinger von Nürnberg« und »Parsifal«, Würzburg (Königshausen & Neumann) 2002.
  • Jean-Jacques Nattiez, Wagner androgyne, Paris (Bourgois) 1990; English translation (Stewart Spencer): Jean-Jacques Nattiez, Wagner Androgyne. A Study in Interpretation, Princeton (Princeton University Press) 1993.
  • Gösta Neuwirth, Parsifal und der musikalische Jugendstil, in: Carl Dahlhaus (ed.), Richard Wagner ─ Werk und Wirkung, Regensburg (Bosse) 1971, pp. 175-198.
  • Adolf Novak, Wagners »Parsifal« und die Idee der Kunstreligion, in: Carl Dahlhaus (ed.), Richard Wagner ─ Werk und Wirkung, Regensburg (Bosse) 1971, pp. 161-174.
  • Wolfgang Osthoff, Richard Wagners Buddha-Projekt »Die Sieger«. Seine ideellen und strukturellen Spuren in »Ring« und »Parsifal«, in: Archiv für Musikwissenschaft 40/1983, pp. 189-211.
  • Daniel Schneller, Richard Wagners „Parsifal“ und die Erneuerung des Mysteriendramas in Bayreuth. Die Vision des Gesamtkunstwerks als Universalkultur der Zukunft, Bern (Peter Lang) Bern 1997, ISBN 3-906757-26-9.
  • Wolfgang Seelig, Ambivalenz und Erlösung. »Parsifal«. Menschliches Verständnis und dramatische Naturdarstellung, Bonn (Bouvier) 1983.
  • Giuseppe Sinopoli, Parsifal a Venezia, Venezia (Marsilio Editori) 1993, ISBN 978-88-317-7914-2.
  • Carl Suneson, Richard Wagner och den Indiska Tankevärlden, Stockholm (Almqvist & Wiksell International) 1985, »Acta Universitatis Stockholmiensis«, »Stockholm Oriental Studies«, vol. 13; German edition: Richard Wagner und die indische Geisteswelt, Leiden (Brill) 1989.
  • Peter Wapnewski, Der traurige Gott. Richard Wagner in seinen Helden, München (C. H. Beck) 1978.
  • Peter Wapnewski, Richard Wagner. Die Szene und ihr Meister, München (C. H. Beck) 1978.
  • Peter Wapnewski, Tristan der Held Richard Wagners, Berlin (Quadriga) 1981.
  • Peter Wapnewski, Wolframs »Parzival« in Wagners Bühnenweihfestspiel, in : Joachim Heinzle (ed.): Wolfram von Eschenbach. Ein Handbuch, 2 voll., Berlin/Boston (De Gruyter) 2011, pp. 742-757.
  • Petra-Hildegard Wilberg, Richard Wagners mythische Welt. Versuche wider den Historismus, Freiburg (Rombach) 1996.