Léon Gambetta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Léon Gambetta
Léon Bonnat festménye
Léon Bonnat festménye
Franciaország miniszterelnöke
Hivatali idő
1881. november 14.1882. január 30.
Előd Jules Ferry
Utód Charles de Freycinet
Katonai pályafutása
Csatái porosz–francia háború

Született 1838. április 2.[1]
Cahors
Elhunyt 1882. december 31. (44 évesen)[2][3]
Ville-d'Avray
Sírhely Panthéon

Foglalkozás politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Léon Gambetta témájú médiaállományokat.

Léon Michel Gambetta (Cahors, 1833. április 3.Ville d’Avray (Párizs mellett), 1882. december 31.) francia újságíró, politikus, államférfi, 1881–82 között a Harmadik Köztársaság 13. miniszterelnöke.

Életútja[szerkesztés]

A Gambetta-család a 19. század elején vándorolt Genovából Nizzába, ahonnan Gambetta fűszerkereskedő édesapja Cahors-ba költözött.

A fiatal Gambetta Montfauconban és Cahors-ban végezte középiskoláit, jogot Párizsban tanult és 1859-ben mint ügyvéd telepedett le Párizsban. Eleinte Lachaud és Crémieux neves ügyvédek irodájában dolgozott és neve politikai perekben tűnt fel először.

1868. november 17-én lett közismert személy, amikor Louis Charles Delescluze forradalmárt, aki Réveil című lapjában az 1851-es államcsíny áldozata gyanánt elesett, Baudin emlékszobrára közadakozást mert rendezni, a törvényszék előtt nagy sikerrel és még nagyobb merészséggel védelmezte, miközben a császárságot, de még inkább az államcsínyt szenvedélyesen elítélte. Ez a vakmerő támadás megnyitotta előtte a törvényhozó testület ajtaját: nehány héttel később Párizsban és Marseille-ben a törvényhozó testületbe választották, ahol mint a szélső „engesztelhetetlen” balpárt egyik vezérférfia, heves támadásokat intézett a császári udvar és a romlott kormányrendszer ellen. Maró gúnnyal nyilatkozott különösen az 1870. április 5-én rendezett népszavazásról és még kíméletlenebbül bánt a liberális elvekhez hűtlenné lett Émile Ollivier-vel.

Szenvedélyes, lendületes szónok volt, aki nem annyira meggyőző, mintsem elemi erővel ragadta magával hallgatóit. Hatalmas, tömör és kellemes orgánuma még jobban emelte beszédeinek sikerét. Az 1870-es porosz–francia háború előestéjén (július 15.) helytelenítette ugyan a hadüzenet körül követett könnyelmű eljárást, de a rendkívüli hitelt megszavazta. Mihelyt kitűnt, hogy Charles Cousin-Montauban császári kabinetfőnök, Palikao grófja által közzétett győzelmi hírek légből kapottak, barátaival a császárság ellen kezdett agitálni. Augusztus 10-én a nemzetőrség felfegyverzését és Párizs védelmi készültségbe helyezését indítványozta. A sedani katasztrófa hírére szeptember 4-én a törvényhozó testületben pedig azonnal III. Napóleon császár letételét és a Bonaparte-család örök időkre való számkivetését indítványozta. A városházán (Hôtel de Ville de Paris) kikiáltotta a köztársaságot, és párizsi ellenzéki képviselőtársaival a nemzeti honvédelem kormányában a belügyi tárcát vállalta magára.

Párizs körülzárolása után, 1870. október 8-án a németek figyelmét kikerülve, léggolyón menekült Párizsból Toursba, hogy az ideiglenes kormánynak ott székelő bizottságát serényebb működésre bírja. A belügyi tárcán kivül még a hadügyit is kezébe vette, diktátori hatalommal szervezte a háborúnak végső erőmegfeszítéssel való folytatását, megszervezte a sorkatonaságot, nemzetőrséget, franctireurs-eket és még az ellenség által is bámult csüggedetlen lelkesedéssel szervezte Franciaország védelmét. Lázas sietséggel létesítette a Délnyugati Loire hadsereget Louis d’Aurelle de Paladines és az Északi hadsereget Louis Faidherbe parancsnoksága alatt. Az előbbinek kudarca után pedig annak romjaiból két sereget alakított, a Loire-sereget (Alfred Chanzy alatt) és a merész fordulattal a Keleti határra, Belfort felmentésére rendelt Keleti hadtestet Charles Denis Bourbaki alatt.

Hasztalan tette le Gambetta az ügyetlen vagy szerencsétlen hadvezéreket, hasztalan szervezte a németek háta mögött a gerilla-háborút, emberfeletti erővel sem tudta a diadalt kicsikarni. A békekötésről mindazonáltal hallani sem akart, és amikor Adolphe Thiers és Jules Favre a teljes reménytelenséggel szemben 1871-ben fegyverszünetet kötöttek a németekkel, határozottan tiltakozott a lépés ellen.

Gambetta az 1870-es években

A február 8-án végbement választásokon kilenc mandátumot kapott, ezek közül az elzászit fogadta el, és a bordeaux-i nemzetgyűlésen a békekötést ellenezte. Fáradozásait nem koszorúzta siker, mindazonáltal a haza védelmezése és hadi hírneve körül kifejtett tevékenységének emléke mélyen bevésődött a franciák szívébe, akik 1871 óta benne látták a reváns utáni vágy megtestesülését. E szándékait azonban Gambetta az első években bölcsen titkolta. Mint a Köztársasági Unió (Union Républicaine) alapítója és vezére, valamint a République française újság főszerkesztője, lankadatlanul küzdött a monarchisták, különösen a gyűlölt bonapartisták ellen, akiket minden alkalommal vérig ostorozott.

1871-től 1873-ig erős agitációt fejtett ki a nemzetgyűlés feloszlatása iránt. Thiers elnök bukása (1873. május 24.) után azonban felismerte, hogy ezzel csak a monarchisták malmára hajtja a vizet, ezután mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt, és közreműködött az 1875 februári alkotmány megalkotásában.

Az 1876-os képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a Gambetta által hirdetett program alapján jutott a mandátum birtokába. Ezután Gambetta a köztársasági párt vezéralakjaként, de különösen a költségvetési bizottság befolyásos elnökeként (1876-tól 1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakciós Buffet-minisztériumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól.

Igazi fénykora csak 1877. május 16-án kezdődött, amikor a Mac-Mahon elnök által a miniszterelnöki székbe ültetett orléans-ista Broglie miniszterelnök és Fourtou belügyminiszter kormánya ellen kezdett parlamentáris hadjáratot az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében. Ehhez hasonlót korábban legfeljebb Gladstone folytatott Angliában. A választások után együtt volt megint a 360 fős köztársasági többség, amely Gambetta vezérlete alatt előbb a Broglie–Fourtou kormányt, majd magát Mac-Mahont kényszerítette lemondásra.

Miután a kongresszus Jules Grévy-t választotta a köztársaság elnökévé, utódja a képviselőház elnöki székében Gambetta lett (1879. január 31.). Ezután jóformán ő intézte Franciaország sorsát, amennyiben a különböző minisztériumokra erős befolyást gyakorolt. Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, amint ezt például 1880. szeptember 19-én a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Charles de Freycinet kormányával tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy Gambetta vállalja el a kormányzást, ő azonban most is inkább a színfalak mögött maradt, és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszterelnökként hamar lejáratná magát, ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez fűzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet, ezért feltétlenül engedelmes és megbízható többséget igyekezett szerezni magának. E célból rábírta Jules Ferry miniszterelnök és Ernest Constans belügyminiszter kormányát, hogy listás szavazást léptessenek életbe, ez azonban a szenátus ellenzése miatt nem sikerült. Az 1881 augusztusi választásokon azonban Gambetta pártja nagy diadalt aratott, 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő táborukhoz csatlakozott. A Ferry kabinet október 28-án leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az új kormány megalakítását.

Az 1881. november 28-án megalakult új kabinet (la grand ministère) azonban nem felelt meg a vele szemben támasztott várakozásoknak. Gambetta mellett csak másodrangú tehetségek vállaltak miniszteri megbízást, akik ugyan vele szemben engedelmes szolgáknak bizonyultak, de a képviselőházban nem volt befolyásuk. Gambetta kormányzása rövid volt és terméketlen. A külügy terén Nagy-Britanniával szemben kudarcot vallott az egyiptomi kérdésben, a belügyi politika terén pedig végzetes makacssággal sürgette a listás választás bevezetését, ezzel fokozódó idegességet keltett valamennyi politikai pártban. Amikor pedig a duzzadó önérzettől áthatott Gambetta fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatúrát megelőzni óhajtó képviselőház 1882. január 26-án 305 szavazattal 119 ellenében elvetette a listás szavazásról szóló törvényjavaslatot, ezzel leszavazta addigi bálványát is. Gambetta rögtön leköszönt, később már nem is vállalt parlamenti szereplést, csak a République française újság szerkesztőjeként, párthíveinek vezéreként, összeköttetései révén igyekezett befolyást gyakorolni a képviselőházra.

Ezt követően Gambetta minden erejével a köztársaság elnöki székére pályázott. Reményeinek korai halála vetett véget. 1882. november 27-én egy tisztázatlan körülmények között leadott pisztolylövéstől életveszélyesen megsebesült. A lövést saját maga, vagy Madame Léon adta le. Az év utolsó napján belehalt sérülésébe. Állami temetést kapott, nagy pompával kísérték Nizzába, végső pihenőhelyére. A III. köztársaság legnagyobb hatású és legnépszerűbb államférfia szállt vele sírba, akinek hibái mára javarészt feledésbe mentek, a közvélekedés főleg lángoló hazaszeretetére emlékezik.

Gambetta nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze apja és egy idős nagybátyja élte őt túl. Ez utóbbi, a család utolsó sarja, a Sadi Carnot elnök ellen elkövetett merénylet hírének hatása alatt 1894. június 29-én halt meg Nizzában.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. 12023485w
  2. Integrált katalógustár, 2014. április 27.
  3. data.bnf.fr, 2015. október 10., http://data.bnf.fr/ark:/12148/cb12023485w

Forrás[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]


Elődje:
Jules Ferry
Franciaország
kormányfője

1881. november 14. – 1882. január 30.
Francia Köztársaság címere
Utódja:
Charles de Freycinet