Kapituláció (nemzetközi jog)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kapituláció a nemzetközi jogban olyan szerződést jelent, mely szerint az egyik állam megengedi, hogy a szerződő állam polgáraira ne a fogadó ország törvényei, hanem a saját országuk törvényei vonatkozzanak. A legismertebb kapitulációkat az Oszmán Birodalom kötötte olyan országokkal, mint Franciaország vagy a Nagy-Britannia, akiknek a kereskedői a kapitulációk által kivételes jogokat és elbánást kaptak az Oszmán Birodalomban. Később a kapituláció értelme némileg módosult, amikor az európai országok katonai nyomás segítségével kötöttek hasonló szerződéseket Kínával és más ázsiai országokkal.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi szemlélet szerint az egyes országok állampolgársága túlságosan is értékes volt ahhoz, hogy azt kiterjesszék az ott élő külföldiekre is, így a külföldön élők jogait az anyaállam hivatott biztosítani saját jogrendszere által. Különösképpen igaz volt ez olyan esetekben, amikor keresztény értékrendű államok polgárai éltek nem keresztény értékrendű országban.

Hasonló szerződésekre a kilencedik századból is találunk példát, amikor Hárún ar-Rasíd a frankok számára biztosított kivételes jogokat. Jóval előbb, időszámításunk előtt a 13. században a föníciaiak élveztek kivételes jogokat Memphiszben.

Az 1536-ban I. Ferenc francia király és I. Szulejmán szultán között létrejött szerződés lett a későbbi kapitulációk mintája. A kapituláció szerint a francia kereskedőket mind a polgári, mind a büntetőtörvénykezésben francia törvények szerint ítélték meg, személyes és vallási szabadsággal rendelkeztek az Oszmán Birodalom területén. A 18. század folyamán már szinte minden nagyobb európai hatalom rendelkezett kapitulációval az Oszmán Birodalomban, a 19. században pedig az Amerikai Egyesült Államok és Belgium is csatlakozott.

A 17–19. században a kapituláció gyakorlata egyre elterjedtebbé vált, már nem csak az oszmánokkal, hanem tulajdonképpen minden olyan országgal szemben, ahová a nyugati befolyást megpróbálták kiterjeszteni. A kapituláció gyakorlata egyoldalú volt, a nagy európai nemzetek megkövetelték az ázsiai országoktól a jogokat állampolgáraik számára, de az ázsiai lakosok nem részesültek hasonló elbánásban, ha európai országba léptek.

A kapitulációkat kihasználva az európai nemzetek bankokat, cégeket hoztak létre a fogadó országban, amelyek a kapituláció értelmében az anyaországuk igazgatása alá estek, így mentesek voltak a helyi adóktól. A kapitulációk a korrupciót is elősegítették, mert a kapituláció hatásköre részben kiterjedt a külföldiek által alkalmazott helyiekre is, akik így a külföldi méltóságok és kereskedelmi társaságok bábjaiként befolyásolni tudták a helyi politikai életet is.

1919-től kezdve a legtöbb állam lemondott a kapitulációkról, Törökországban a Lausanne-i békeszerződés vetett véget a gyakorlatnak, míg Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok csak 1943-ban mondott le végleg a Kínával kötött kapitulációkról.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]