Kálmán Rudolf Emil

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kálmán Rudolf Emil
Rudolf Kalman.jpg
Életrajzi adatok
Született 1930május 19. (85 éves)
Budapest
Állampolgárság amerikai
Iskolái Columbia Egyetem
Massachusetts Institute of Technology
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Massachusettsi Műszaki Egyetem (1953)
Pályafutása
Szakterület szabályozás- és irányításelmélet, matematika
Tudományos fokozat műszaki tudományok doktora (1957)
Munkahelyek
Stanford Egyetem, 1964–1971 egyetemi tanár
Floridai Egyetem, 1971–1992 kutatóprofesszor
Zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola, 1973–1997 egyetemi tanár, professor emeritus
Szakmai kitüntetések
Kiotó-, Steele-, Bellman-, Draper-díj, Nemzeti Tudományos Érem
Akadémiai tagság Amerikai Tudományos Akadémia (1994)
MTA tiszteleti tag (1976)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kálmán Rudolf Emil témájú médiaállományokat.

Kálmán Rudolf Emil vagy Rudolf E. Kalman (Budapest, 1930. május 19.) amerikai magyar villamosmérnök, matematikus, a műszaki tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Munkássága a matematikai eljárások folyamatirányítási és szabályozáselméleti alkalmazásában, az operációkutatásban jelentős, többek között a nevéhez fűződik a Kálmán-szűrő elvének kidolgozása.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1953-ban a cambridge-i Massachusettsi Műszaki Intézetben (Massachusetts Institute of Technology, MIT) szerzett villamosmérnöki diplomát, s egy évig, 1953–1954-ben az MIT munkatársa volt. 1954–1955-ben a du Pont de Nemors and Co. vegyipari vállalatnál, 1955–1957-ben a New York-i Columbia Egyetemen kutatott, ez utóbbi helyen védte meg doktori disszertációját 1957-ben. 1957–1958-ban az IBM poughkeepsie-i kutatólaboratóriumának vezető mérnöke volt, majd 1958-tól 1964-ig a baltimore-i Research Institute for Advanced Studies intézetben végzett tudományos munkát előbb mint kutató matematikus, később mint kutatási igazgatóhelyettes. 1964-től 1971-ig a kaliforniai Stanford Egyetem villamosmérnöki, mechanikai és operációkutatási tanszékein oktatott. 1971-től 1992-ig a gainesville-i Floridai Egyetem kutatóprofesszora volt, egyszersmind az egyetem matematikai rendszerelméleti központjának igazgatói tisztét is betöltötte. Ezzel párhuzamosan 1973 és 1997 között a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolán (Eidgenössische Technische Hochschule, ETH) a matematikai rendszerelmélet rendes egyetemi tanára volt, nyugdíjazása óta a főiskola professor emeritusa.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fő kutatási területe a folyamatirányítás és szabályozás elmélete, valamint az operációkutatás, azaz a műszaki műveletek vezérléséért, ellenőrzéséért és szabályozásáért felelős irányítórendszerek matematikai szempontú algoritmizálása, matematikai módszerek alkalmazása a sztochasztikus rendszerek elemzésében és fejlesztésében.

Tudományos pályafutása első szakaszában, az 1950-es években a sokdimenziós állapottérmodellekkel foglalkozott, amelyekre axiomatikus elméletet is kidolgozott. E korai korszakban a kvadratikus Ljapunov-függvényből kiindulva elemezte és továbbfejlesztette a lineáris dinamikus rendszerek elméletét. Későbbi rendszerelméleti kutatásai során bevezette Constantin Carathéodory variációszámítási eljárásait az optimális irányításelmélet matematikai módszertanába, s ugyanebben a témakörben tisztázta a kapcsolatot a Pontrjagin-maximumelv és a Hamilton–Jacobi–Bellman-egyenlet között.

A Research Institute for Advanced Studies kutatójaként, 1960–1961-ben – Richard S. Bucyval az oldalán – dolgozta ki talán legjelentősebb tudományos eredményét, a matematikai statisztikai szűrés elméleti alapját, és ezen keresztül a nemlineáris diszkrét rendszerek állapotterére alkalmazható matematikai eljárás, a Kálmán-szűrő elvét. Ennek segítségével a különféle adatsorokból kiszűrhető a „zaj”, s hiányos információk esetében is – rekurzív paraméterbecsléssel – megállapítható az adott rendszer időállapota. Első ízben az amerikai ember nélküli Hold-szondák berendezéseinél alkalmazták ezt az eljárást 1963-ban, de a Kálmán-szűrő és későbbi kiterjesztései fontos szerepet töltenek be többek között a repülő szerkezetek, a repülésirányítás és a navigáció vezérlőrendszereiben. Az 1960-as évek közepétől kutatásai homlokterében a rendszermodellezés és az algebrai rendszerelmélet áll, egyebek mellett a nemlineáris dinamikus rendszerek elméletében kimutatta a modern algebra alkalmazhatóságát. 1977-ben megtartott akadémiai székfoglalója témájául már e kérdéskört választotta (Realization theory of multilinear response maps).

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1991 óta tagja az amerikai Nemzeti Mérnöktudományi Akadémiának (National Academy of Engineering), 1994 óta az Amerikai Tudományos Akadémiának, valamint az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, 1989-ben a Francia Tudományos Akadémia külső tagjává választották, emellett külső tagja az Orosz Tudományos Akadémiának is.

Tudományos munkásságának eredményeit 1974-ben az amerikai Villamos- és Elektromérnökök Intézetének (Institute of Electrical and Electronics Engineers, IEEE) érdemrendjével, 1985-ben a japán Kiotó-díjjal, 1987-ben az Amerikai Matematikai Társaság (American Mathematical Society) Leroy P. Steele-díjával, 1997-ben a Richard E. Bellman Control Heritage Awarddal, 2008-ban pedig a Nemzeti Mérnöktudományi Akadémia Charles Stark Draper-díjával jutalmazták. 2009-ben Barack Obama amerikai elnöktől vehette át az egyik legnagyobb amerikai műszaki tudományi elismerést, a Nemzeti Tudományos Érmet (National Medal of Science). 2010. június 30-án az Óbudai Egyetem őt válaszotta legelső díszdoktorává.

Főbb műve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Topics in mathematical system theory. New York: McGraw-Hill. 1969. (Szerzőtársakkal)

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 456. o. ISBN 9639257028  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 622–623. o.
  • MTI ki kicsoda 2009. Szerk. Hermann Péter. Budapest: Magyar Távirati Iroda. 2008. 534. o. ISBN 978-963-1787-283
  • Életrajza az IEEE honlapján. Elérés: 2010. március 14.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]