Hélène de Montgeroult

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hélène de Montgeroult
SzületettHélène Antoinette Marie de Nervo
1764. március 2.[1][2]
Lyon
Elhunyt1836. május 20. (72 évesen)[3]
Firenze[4]
Állampolgárságafrancia
Házastársa
  • André Marie Gautier de Montgeroult
  • Édouard Dunod de Charnage
Foglalkozása
SírhelyeSanta Croce
Hélène de Montgeroult aláírása
Hélène de Montgeroult aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Hélène de Montgeroult témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Hélène de Montgeroult, született Hélène Antoinette Marie de Nervo 1764. március 2-án Lyonban és meghalt 1836. május 20-án Firenzében, francia zeneszerző és zongoraművész, akit korának egyik legkiválóbb fortepianistájaként és improvizátoraként tartották számon. „Kiváló érzékkel és az analízis szellemével megáldva a legnagyobb zongoratudásra tett szert, amelyet abban a korban egy nő megszerezhetett.”[5] Életrajzírója, Jérôme Dorival(wd) szerint híd volt a klasszicizmus és a romantika, s egyben a hiányzó láncszem Mozart és Chopin között.

Élete[szerkesztés]

Az Ancien régime idejében[szerkesztés]

Hélène de Nervo egy újkeletű nemesi családban született. Apja, Jean-Baptiste de Nervo számos bírósági tisztséget töltött be Lyonban. Első fokú nemesi címeit saját apjától örökölte, aki azokat – mint a pénzverde, a területi adminisztráció királyi ellenőre és a lyoni bíróság elnökségének tanácsosa – megvásárolta. Tehát birtokaik Beaujolais-ban (J. A. Rique-től, Hélène keresztapjától), Oingt-ban és Theizé-ben (Château de Rochebonne(wd))-ban nem a nemesi cím velejárói voltak. Édesanyja, Anne Marie Sabine Mayeuvre de Champvieux családja a lyoni hegyekben birtokolt földeket (Champvieux uradalma Saint-Germain-au-Mont-d'Or-ban) és maga is néhány évvel korábban szerezte meg nemesi címeit egy tanácsnoki tisztség révén.[6]

Korai éveinek egy részét Párizsban töltötte, ahol öccsét, az 1765-ben született Christophe Olympe de Nervo-t keresztelték, és ott vett órákat az akkor ott tartózkodó nagy billentyűs mesterektől, mint: Nicolas-Joseph Hüllmandel(wd), Jan Ladislav Dussek(wd) (mindkettő a „hamburgi Bach”, Carl Philipp Emanuel Bach tanítványa) és – kevésbé bizonyosan – Muzio Clementi.[7]

Zongorista tehetségét híres párizsi szalonokban, például Madame Vigée-Lebrun[8], a Rochechouart család(wd)[9], Madame de Staël és Madame de Genlis szalonjában,[10] valamint saját szalonjában mutatta be.[11]

1784-ben férjhez ment a nála 28-évvel idősebb André Marie Gautier de Montgeroult(wd) márkihoz.[12]

1785 novemberében ismerkedett meg Giovanni Battista Viotti(wd) hegedűművésszel, akivel életre szóló művészi barátságot kötött.[13][14] Louis de Trémont(wd) emlékiratai szerint az 1780-as évek második felében angol nyelvórákért cserébe zongoraórákat adott – pontosabban etűdöket komponált – egy fiatal barátjának, aki a nyarakat nála töltötte Champagne vidékén. Jerôme Dorival úgy véli, hogy ez a fiatalember Johann Baptist Cramer(wd) volt.[15]

A Francia forradalom első éveiben[szerkesztés]

A francia forradalom első éveiben a márki és felesége az alkotmányos monarchia(wd) bevezetését pártoló mérsékelt forradalmárok, valamint a kor néhány jelentős politikai személyiségének (nevezetesen Jean-Sylvain Bailly(wd))[16] körében mozgott. Különösen a Jakobinus klubban, majd , később a Feuillantinus klubban tevékenykedtek.[17]

Hélène de Montgeroult részt vett a Théâtre de Monsieur, majd a Viotti által rendezett Théâtre Feydeau(wd) zenei műsoraiban. 1791-ben, a "Les deux Nicodèmes dans la plaine de Jupiter" című darabjának előadását követően Viotti-val együtt több politikai újság vitájába keveredett, amelynek során "kicsapongó csembalóművészként" emlegették.[18]

A Montgeroult kastély

Ezekben az években a Montgeroult-i kastélyban, Montmorency –beli rezidenciáikban és a párizsi rue du Faubourg-Saint-Honoré(wd) egyik házában éltek.[19] 1792 júliusában Hugues-Bernard Maret(wd)-val Londonba távoztak, de az emigránsok vagyonát elkobzó törvények elfogadását követő intézkedések miatt még ugyanezen év decemberében visszatértek Franciaországba. Viszont az egyre erősödő terror miatt hamar belátták, hogy nem maradhadnak és jobb, ha Olaszországba mennek, ahol sok ismerősük és barátjuk volt. Erre 1793 júliusában nyílt lehetőség, amikor Maret-t nápolyi nagykövetté nevezték ki. Úgy vélték Maret diplomata státusza őket is védi majd az utazás során.[20]

Maret és Sémonville diplomáciai missziójában[szerkesztés]

A francia misszió fogságba ejtése Novate Mezzolában

Útközben csatlakozott hozzájuk az Török porta-hoz kinevezett nagykövet Charles-Louis Huguet de Sémonville(wd) feleségével és kíséretével. Piemontba érve Novate Mezzolanál az osztrákok letartóztatták őket. A misszió férfi tagjait (köztük Montgeroult márkit) a Mezzola-tó(wd) túlpartjára szállították, tíz napra Gravedona(wd) börtönébe zárták, majd a mantovai hercegek palotájában tartották fogva.[21] Erről a korabeli magyar sajtó is beszámolt: "Július’ 25-dik napján, Gravedona Városában — melly az úgynevezett Como tava mellett fekszik Lombardiában — következendő szökevény Frantziák fogattattak el: Semonville rendkívűlvaló Követe a’ Frantzia Közönséges Társaságnak, a’ Török Udvarnál; Maret, Nápolyi vóltt Fr. Minister, Gen. Mongeroult, Mergez, és Delamarc, Követség - Titoknokjai; Tasitro, Semonville' Fiának a’Mathematikában (vagy a’ mint a’ mi Dugonitsunk nevezi, Tudákosságban) Tanítója. Ezek, további felső rendelésekig, Maylandban tartatnak. Velek vagynak a’Feleségeik ’s gyermekeik is, de ezek, ha nem akarják a’ dolognak végét várni, ki-mehetnek F. Urunk' Tartománnyaiból."[22]

Montgeroult elbeszélése szerint a letartóztatás során a nőket és a gyermekeket puskatussal verték, miközben a férfiakat fegyveresek tartották sakkban.[23] Miután az expedíciót kifosztották, Hélène de Montegroult, Madame de Sémonville és a misszió többi asszonya és gyermeke nagy bajban maradt. Vicosopranoban(wd)sikerült menedéket találniuk, ahonnan megpróbálták igénybe venni velencei[24], genovai[25], milánói[26] és firenzei[27] rokonaik támogatását. Erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, mivel üzeneteik soha nem jutottak el a címzettekhez.[28] Az 57 éves márki 1793. szeptember 2-án meghalt a fogságban.[29][30]

A márkinő végül François Barthélemy francia miniszternél talált menedéket Baden-Badenben, ahol ismét találkozott Viottival is.[31] Ott maradt 1793. október 23-ig.[32]

A Terror éveiben[szerkesztés]

Miközben Montgeroultékat Franciaországtól távol tartották fogva, 1793. augusztus 1-jén egy feljelentő levelet küldtek a jakobinusoknak Párizsba, amelyben leírták viselkedésüket és felsorolták néhány vagyontárgyukat. A levél írója, Arlain polgártárs szavaival élve: "Mindezek az emberek csak akkor hazafiak, ha félnek, vagy ha szükségük van a nemzetre".[33] Szeptember 14-én házkutatást tartottak otthonukban.[34]

1794 áprilisában rendelet tiltotta ki Párizsból és a nagyvárosokból az emberek bizonyos kategóriáit, köztük a nemeseket és a külföldieket.[forrás?] Mindazonáltal a Comité de salut public(wd) több ezer egyedi határozatot hozott, amelyek lehetővé tették, hogy a köztársaság számára hasznosnak ítélt nemesek megmenekülhessenek a tartományokba való száműzetés elől.[35] A határozatok lajstroma szerint "Gautier-Montgeroult polgár, művésznő, akinek férjét az osztrákok gyáván meggyilkolták, [ilyen lehetőséget kapott,] hogy tehetségét hazafias ünnepségeken kamatoztassa". A márkinő tehát Párizsban maradhatott.

A 19. század második felében Eugène Gautier(wd) tollából és négy másik forrásból, némi eltéréssel egy beszámoló jelent meg, miszerint Hélène de Montgeroult a forradalmi törvényszék előtt a Marseillaise témájára pianofortén improvizálva mentette meg a fejét a guillotine-tól.[36] Az epizódra vonatkozó korábbi írásos említések hiánya és a Forradalmi Törvényszék archívumának aktahiányai miatt néhány szakértő J. Dorival könyvének megjelenése után kételkedett a történet hitelességében,[37] de annak valóságtartalmát sem a 19., sem a 20. században nem kérdőjelezték meg.

E romantikus elbeszélés forrása valószínűleg Louis François Dauprat(wd) francia kürtművész, aki 1798-ban a Conservatoire növendéke volt, és Hélène de Montgeroult közeli barátja, aki állítólag magától a zenésztől hallotta a történetet.[38] Dauprat 1846 márciusában Gabriel Lucas de Montigny-nak írt levelében röviden elmesélte az epizódot, amelynek egy nagy részletét 1860-ban kiadták.[39]

1832-ben írott végrendelete szerint vagyonának nagy részét elvesztette ezekben a zavaros években.[forrás?] Az ebben az időszakban Angliában adott sikeres hangversenyekből származó pénz azonban lehetővé tette számára, hogy 1794-ben megvásárolja a Senonches kantonban(wd) található de la Salle kastélyt.[40]

A francia direktórium éveiben[szerkesztés]

1795. február 11-én megszületett egyetlen gyermeke: Horace His de La Salle(wd) (1795-1878). Annak apjával, Charles-Antoine-Hyacinthe His-szel (1769-1851), aki a francia kormány hivatalos orgánuma, a Moniteur(wd) egyik szerkesztője volt, 1797. június 1-jén kötött házasságot.[41] 1803-ban elváltak.

1795-ben adta ki első opuszát „Trois sonates”címen.[42]

1795. augusztus 3-án hirdették ki a Párizsi Konzervatóriumot létrehozó törvényt a zene- és táncművészet oktatására. Ennek keretében egyebek között hat csembalótanári posztra is pályázni lehetett.[43] Miután a pályázaton megfelelt, Hélène de Montgeroult-t 1795. november 22-én kinevezték első osztályú tanárnak a férfi zongoraosztály[44] élére. Összesen 12 első osztályú tanárt neveztek ki – köztük a kor több híres hangszeres művészét, mint pl. Henry-Montan Barton(wd),Pierre Rode(wd) és Pierre Gaviniès(wd) – ő volt az egyetlen nő. Éves fizetését, amely megegyezett férfi kollégáiéval, 2500 frankban állapították meg. A tizenöt második osztályú tanár fizetése 2200 frank volt – nem volt köztük nő – , a három 3. osztályúé – köztük egyetlen egy nő – pedig 1600 frank.[45][46] Marcel Vilcosqui rejtélyesnek tálalta Montgeroult kinevezését, és ennek okaait annak "szabadkőműves tagságával" magyarázta,[47] de bizonyítéka nem meggyőző.

Miután két és fél évig tanított az illusztris intézményben, 1798. január 22-én, hivatalosan egészségügyi okokból, a Conservatoire vezetőségének nagy sajnálatára lemondott.[48] (A második nő, aki a Conservatoire-ban ilyen magas posztot betölthetett, Louise Farrenc(wd) volt, aki 1842-től 1873-ig volt az intézet tanára.[49])

A konzulátus és a császárság évei alatt[szerkesztés]

Lemondása után teljes mértékben a billentyűs hangszerekre írt műveinek komponálásának és kiadásának szentelte magát. 1800-ban három zongoraszonátát adott ki a [Troupenas]-kiadónál Párizsban (op. 2), 1804. augusztus 25-én pedig az op. 3 „Pièce pour piano”-t. Életművének 4. és 5. opusát, a „Trois fantaisies” (nem maradt fenn példány) és a „Trois sonates”-t 1804 és 1807 között adta ki. Úgyszintén 1807-ben az évben jelent meg „6 Nocturnes” című gyűjteménye is (op. 6). Végül az 1810-es évek elején elkészült és megjelent a 114 etűdöt tartalmazó teljes kurzusa a fortepiano tanításához.

A zeneszerzés mellett továbbra is megosztotta művészetét szalonjában, ahol barátait a "Mme de Montgeroult hétfői" rendezvényeire hívta össze. Ezek alkalmat adtak neki, hogy összehozza közeli barátait (mint például Maret, Gaspard de Prony és Girodet(wd)), és együtt zenéljen korának olyan zenészeivel, mint Alexandre Boucher, Giovanni Battista Viotti(wd), Pierre Baillot, Luigi Cherubini és Rodolphe Kreutzer(wd).[50], Benjamin Constant 1814. június 5-én este hallhatta Hélène játékát.[51]

Ebben az időszakban Hélène de Montgeroult beleszeretett Louis de Trémont(wd) báróba,[52] akivel még 1798-ban ismerkedett meg. (???)

A restauráció és a júliusi monarchia alatt[szerkesztés]

1820. január 19-én feleségül ment a nála 19 évvel fiatalabb Édouard Dunod de Charnage(wd) grófhoz, aki egy 1444-ig visszavezethető régi francia nemesi család sarja volt a Franche-Comté-beli Saint-Claude-ból.[53] A család több nevezetes – filozófus, történész, régész, diplomata – taggal tűnt ki az idők folyamán. Egyiküket, Antide_Dunod-t I. Lipót császár azzal a feladattal küldte Abaffi Mihályhoz Erdélybe, hogy nyerje meg őt, Teleki Mihály kancellárt és az erdélyi rendeket a birodalomhoz való csatlakozáshoz.[54]

Az 1783. május 5-én született gróf 1803-ban lépett be a csendőrségbe, harcolt a francia-porosz hadjáratban, majd miután úgy döntött, hogy közigazgatási pályára lép, kilépett a szolgálatból, és Párizsba ment. Kezdetben az Államtanács könyvvizsgálója volt. Késöbb Napóleon oldalán harcolt, annak segédtisztje lett és 1811-ben Felsö-Karintia intendánsává nevezték ki. Napóleon bukása után Párizsban telepedett le, ahol élete hátralévő részét töltötte. Párizsi évei során három könyvet írt, amelyek anonym jelentek meg: Situation de la France avec les souverains de l'Europe (1818-ban), De la Monarchie en France (l822-ben) és Revue politique de l'Europe (1825-ben). Utóbbit négyszer is kiadták.[55]

Úgyszintén 1820-ban jelent meg Hélène Montgeroult néhány évvel korábban befejezett mesterműve, a Cours complet pour l'enseignement du fortepiano. Bár ez volt az utolsó műve, amelyet kiadott, továbbra is fenntartotta zenei szalonját, amelyben 1820 körül Ignaz Moscheles is játszott.[forrás?]

1826 április 7-én a gróf halálos lovasbalesete miatt ismét megözvegyült.[56] Ekkorra egészségi állapota már kezdett megromlani. Olyannyira, hogy 1834-ben elhagyta Párizst, hogy fiával Olaszországban telepedjen le:[57] előbb Padovában, majd Pisában, végül Firenzében[58]. Itt halt meg 1836. május 20-án, és a Santa Croce bazilika kerengőjében temették el.[59][60]

Művei[szerkesztés]

Koncertre szánt művei[szerkesztés]

  • 3 szonáta fortepianóra, op. 1 (Conservatoire de musique, 1795). Modern kiadás: Pullman WA : vivace press, 1994, szerk. Calvert Johnson.
    1. F-dúr: I. Allegro; II. Prestissimo.
    2. Esz-dúr: I. Allegro con moto; II. Allegro vivace. Modern kiadás: Éditions Modulation, 2017, szerk. Jérôme Dorival.
    3. f-moll: I. Maestoso con espressione; II. Allegro agitato.
  • 3 szonáta fortepianóra, Op. 2 (Conservatoire de musique, 1800-1803 között; Troupenas 1807 körül).
    1. g-moll: I. Allegro con moto e espressionne; II. Presto.
    2. C-dúr: I. Allegro moderato; II. Andante quasi allegro ; III. Allegro con brio vivace.
    3. a-moll, hegedű kísérettel: I. Agitato; II. Adagio ; III. Vivace con espressione.
  • Esz dúr darab fortepianóra, Op. 3 (Érard, Párizs; Garnier, Lyon 1804). Modern kiadás: Pullman WA : vivace press, 1994, szerk. Calvert Johnson.
    1. Introduction Adagio non troppo
    2. Adagio sempre legato con espressione
  • 3 szonáta fortepianóra, op. 5 (Érard, Párizs 1804-1807 között; F.J. Weygand, Hága 1804-1807; Érard 1811)
    1. D-dúr: I. Allegro spirituo; II. Adagio non troppo; III. Allegro assai; IV. Presto.
    2. f-moll: I. Allegro moderato con espressionne; II. Aria con expressione; III. Allegro agitato con fuoco.
    3. fisz-moll:: I. Allegro spirituoso; II. Adagio non troppo ; III. Presto. Modern kiadás: Éditions Modulation, 2015, szerk Jérôme Dorival.
  • Hat francia és olasz noktürn énekhangra és zongorára Pietro Metastasio szövegével, Op. 6, Érard, Párizs

Nagy pedagógiai munkája[szerkesztés]

A "Cours complet pour l’enseignement du forte-piano" címlapja

Fő művét a Cours complet pour l'enseignement du pianoforte(wd)-t 1788 körül Johann Baptist Cramer tanításához kezdte el és 1812-ben fejezte be. (Arról nincs információ, hogy az egyes kompozíciók mikor keletkeztek.[61]) 1816-ra lett nyomdakészre gravírozva és 1820-ban jelent meg teljes terjedelmében: 3 kötetben, 711 oldalon. 972 gyakorlatot, 114 etűdöt, variációkat, három fúgát és egy fantáziát (g-moll) tartalmaz: első kötet, második kötet, harmadik kötet. A három fuga, a fantázia és egyes etüdök modern kiadásban is megjelentek, éspedig 2017-ben az Éditions Modulation-nál, Jérôme Dorival szerkesztésében.

Az etüdöket útmutatások (Observations) előzik meg, amelyek figyelemre méltóak didaktikai éleslátásuk és a zenei elemzés szelleme miatt.[62] Más módszerek ugyanebből a korszakból (Adam(wd)[63], Dussek és Pleyel[64], Türk(wd) [65]) messze nem olyan fejlettek, mint a „Cours complet”, mert viszonylag kevés zeneművet tartalmaznak és nem fűznek hozzájuk elemző útmutatókat.

Jelentősége[szerkesztés]

A romantikusok nagy nemzedéke csak majdnem ötven évvel Montgeroult után jelent meg. Az ő miniatűrjeik / töredékeik esztétikája, amely a romantikus zongoraművészet húsa és vére – dalok szöveg nélkül, mazurkák, keringők, impromptuk, bagatellek, karakterdarabok, mozaikformák – melyek gyakran múló pillanatok, amelyek egy-egy pedagógiai ötletet, de még inkább eredeti, kifejező és ihletett zenei invenciót testesítenek meg, már az ő tanulmányaiban is központi szerepet játszott.[forrás?]

Montgeroult művei majd 200 évig hiányoztak a koncerprogramokból. Munkásságáról csak elvétve születtek tanulmányok: Michel Brenet 1894-ben[66], Theresa Lynn Bogard 1990-ben[67], Calvert Johnson 1993-ban[68], Maria Rose van Epenhuysen 2001-ben[69], Anne-Noëlle Bouton[70], Florence Gétreau 1995-ben[71] és Claire Laplace 2021-ben[62].

Montgeroult újrafelfedezése Jérôme Dorivalnak köszönhető, aki két évtizedes kutatás (és lobbizás) eredményeképpen 2006-ban kiadta „Hélène de Montgeroult, la Marquise et la Marseillaise”[72] című referenciaművét, majd két CD-jét (2006-ban és 2009-ben), amelyek nagy port kavartak a francia zenekritikában, s egyúttal elindították Hélène de Montgeroult műveinek nemzetközi koncertkarrierjét és munkásságának kutatását.

Kortársai számára[szerkesztés]

François Miel (wd) (1775-1842) műkritikus szerint : "Mme de Montgeroult tudja, hogyan adjon a zongorának kitartott hangot, hosszan tartó hangokat, amelyek, engedelmesen közvetítve mindazt, amit érez, ujjai alatt a kifejezés kimeríthetetlen forrásává válnak. Amikor játszik, az ember azt hiszi, hogy egy énekes dalt hallgat, amelyet egy olyan zenekar kísér, amelynek az énekesnő a mestere. [...] Mme de Montgeroult erőteljesen küzd egy szokás ellen, amely talán a franciaországi zongoraiskola legfőbb hibája, a billentyűk püfölése ellen. [...] Boldog az a zeneszerző, aki Mme de Montgeroult-ban megtalálja tolmácsolóját! Köztudott, hogy Mme de Montgeroult zongorán fenségesen improvizál"[73]

Megelőzte Chopin zongorastílusát azzal, hogy negyven évvel előtte azt szorgalmazta, hogy az éneklést tegyék a zongorajáték modelljévé: "a jó éneklés művészete ... az éneklés gyönyörű művészetének utánzása ... az éneklés illúziójának megteremtése ... a jobb kéz játssza az énekszólamot ... bár a zongora nem tudja visszaadni a hang minden akcentusát ... ahogy a nagy énekesek teszik ...". a hang akcentusainak és árnyalatainak pótlása ... a hangok megformálása az éneklés utánzásához ... az éneklés művészetének tökéletesítése stb.". Nagyszerű improvizátornak tartották, [forrás?] és Louis François Dauprat (wd) (1781–1868) szerint "korának legjobb zongoristája" volt.[forrás?] Élisabeth Vigée Le Brun, Marie-Antoinette kedvenc házi festőművésze 1835-ös visszaemlékezéseiben azt írta, hogy Hélène de Montgeroult-t "szóra bírta a billentyűket".[74]

Maria Szymanowska (1789-1831) és Marie Bigot(wd) (1786-1820) a Cours complete-t ismerték és saját tanításukban használták.[75] Utóbbi 1816-ban zongoraleckéket adott Felix és Fanny Mendelssohnnak.[76]

Több mint negyven éven át (1788 és 1829 között) számos zeneszerző - köztük két nő - dedikált neki műveket, ami egyértelmű jele annak, hogy a hivatásos zenészek körében[77] is elismert előadóművész volt:

Dussek op.5-ös szonátájának címlapja az ajánlással
  • Jan Ladislav Dussek, Három szonáta csembalóra vagy fortepianóra, kettő obligát hegedűvel, a harmadik kíséret nélkül, op us 5. (szerk. Boyer, 1788) [79]
    1. G-dúr szonáta fortepianóra és hegedűre
    2. B-dúr szonáta fortepianóra és hegedűre
    3. Asz-dúr szonáta fortepianóra

Az utókor számára[szerkesztés]

A mai kritikusok úgy látják, hogy zenéje mintha Haydnt és Mozartot kötné össze Schumannal, Mendelssohnnal, Schuberttel és Chopinnel.[81][82] Mi több, egyes zenekritikusok szerint zenéje hidat képez Johann Sebastian Bach és a romantika világa között: Az elsők között volt – Mendelssohnt megelőzve –, aki szenvedélyt érzett a nagy lipcsei kántor munkássága iránt,[forrás?] olyannyira, hogy saját etűdjeiben (például a 19. és a 25. szám) közvetlenül a Wohltemperiertes Klavier több darabjából merített ihletet,[61] ezzel is jelezve, hogy ezt az egyedülálló stílust szeretné ismertebbé tenni.

  • Claude Ollivier azt írja zongoradarabjairól, hogy "valóságos ékszerek, gyakran látomásosak, és Bach hagyományában a nagy romantikus zeneszerzők mintaképei Schumanntól és Chopintől Mendelssohnig és Lisztig".[83]
  • Jérôme Bastianelli(wd) részletezi ezeket a hasonlóságokat: "Van némi Schubert, Impromptu-stílus a Jérôme Bastianelli 62. etűdben, "hogy megtanuljunk énekelni, miközben jobbra átlépünk"; némi Chopin, Opus 10 No 12-stílus a 107. etűdben, "hogy a bal kéznek sebességet adjunk egy folyamatos vonalvezetésben"; és még némi Brahms, Intermezzi-stílus a 104. etűdben".[84]
  • Sylviane Falcinelli hozzáteszi, hogy "Jérôme Dorival nem túloz, amikor Schumann, Chopin, sőt Brahms előzményeit látja"[85][86]
  • Alain Cochard "csodálatos kapcsolatot lát Mozart és Chopin között".[87]
  • Marc Vignal(wd) nem győzi hangsúlyozni: "Az etűdök romantikusak és megelőzik korukat. Schubertet, Mendelssohnt és kortársaikat idézik".[88]
  • Jean-Marc Warsawski kiemelkedő személyiségnek tartja, aki már „a romantikus mozgalomhoz tartozott, egyrészt Bach műveinek újrafelfedezése révén, megelőzve ezzel a Schumann, Chopin, Mendelssohn és Liszt által megtestesített nemzedéket, másrészt a zongoráról alkotott, az éneklés mintájára készült koncepciójának és kompozícióinak látnoki aspektusa révén".[89]
  • Jean-Luc Macia hangsúlyozza, hogy "a tíz Etűd és a Fantaisie milyen mértékben előlegezi meg Schumann és Chopin egyenértékű műveit. Inspirált, színes zene, amely a semmiből jön, és mégis korszakalkotó.”[90]
  • Frédéric Platzer megjegyzi, hogy "stilárisan gyakran mutat Beethoveni, Mendelssohni és Schumanni vonásokat, ami csak a hölgy írásművészetének minőségét mutatja", [91] és felteszi a kérdést: lehet hogy „a mi márkinénk az első romantikus zenészek egyike?"[92]
  • Jacques Bonnaure szerint: "Az Etűdök jellegét illetően világosan kell fogalmaznunk. Ezek néha meglehetősen hosszú darabok, inkább a német romantika Pièces de caractères-eihez és más Klavierstücke-jeihez ResMusica|language= francia hasonlítanak.[93]
  • Sigismund Thalberg(wd) (1812-1871) saját 1853-ban megjelent Art du chant appliqué au piano(wd) című gyűjteményének előszavában szinte szóról szóra megismétli a Cours complet előszavának számos részletét.
  • Antoine-François Marmontel(wd) – többek között Georges Bizet, Henryk Wieniawski, Claude Debussy tanára – aki 1848-tól 1887-ig a párizsi Conservatoire professzora volt, a Ménestrel című folyóiratban (1877. október 30.), majd később a „Les pianistes célèbres, silhouettes et médaillons” (1878) című zenetörténeti munkájának XXVI. fejezetében Madame de Montgeroult-ra emlekezett: "Több mint ötven évvel ezelőtt Madame de Montgeroult módszerén keresztül kezdtem el zongorázni tanulni. Ez a datálás azt sugallhatná, hogy az elméleti rész és az esztétikai megfontolások teljesen elavultak. Ez azonban nem így van, és hogy csak egy példát említsünk az ezer közül, nem tehetünk mást, mint hogy átvegyük a szerzőnek a tanfolyam előszavában adott néhány sornyi tanácsát. A "jól mondd el" axiómái jelen kellene, hogy legyenek azoknak a harsány virtuózoknak a fejében, akiknek látszólag egyetlen céljuk van, az izomerejük fitogtatása, a húrok és kalapácsok széttörése, hogy tehetségüket fitogtassák". Ezt követi egy részlet az előszóból, amelyben leírja, mit ért "a jól éneklés művészete" alatt a zongorán, amelyet magának az éneklés művészetének kell inspirálnia.[94]

Filmografia[szerkesztés]

  • | Hélène de Montgeroult, pianiste, compositrice et pédagogue documentaire enregistré au CNSMDP à l'occasion du 250e anniversaire d'Hélène de Montgeroult (séminaire, Master class et conférences des 4 et 5 décembre 2014) et au château de Montgeroult en 2015 (CREC-DVDvidéo 16/011) – franciául, angol felirattal

Diszkográfia[szerkesztés]

  • La Marquise et la Marseillaise : Études nos 3, 62, 66, 99, 101, 104, 106, 107, 111, 114, Fantaisie, Sonate & Fugue - Bruno Robilliard, piano (2006, Hortus 048) (OCLC 638222142) « 4 étoiles » Le Monde de la musique ; 5 Diapason.
  • À la source du piano romantique : Études nos 7, 51, 75, 77, 97, 99, 110, 112, Sonate no 8 - Nicolas Stavy, piano. France : Hortus (2009, Hortus 058) (OCLC 747236049) 5 Diapason.
  • 7e sonate en ré majeur op. 5 no 1 et Étude no 112, avec Schubert Fantaisie Wanderer, Chopin Préludes nos 1, 2, 3, 4 et 17 - Ilya Rachkovsky, piano (concert 9 juillet 2006, production Dièse, 204 rue St Martin 75003 Paris)
  • Sonate en fa mineur op. 1 no 3 - Pamela Dellal, mezzo-soprano ; Diane Heffner, period clarinette ; Vivian Montgomery, fortepiano Joseph Wood 1835 (janvier 2010, A Women and Music Project Production from the Women’s Studies Research Center, Brandeis University) (OCLC 1066256472) — « Spirited Works by Fanny Mendelssohn Hensel, Hélène Montgeroult & Louis Spohr ».
  • Sonate en fa mineur no 9, Fugue no 1 en fa mineur, Études nos 7, 17, 19, 26, 28, 37, 55, 65, 66, 104, 106, 107, Thème varié dans le genre moderne - Edna Stern, piano Pleyel de 1860 du Musée de la musique, Paris (2017, Orchid Classics ORC100063) (OCLC 981866344).
  • Sonates pour piano : 3 Sonates opus 1, 3 Sonates opus 2, 3 Sonates opus 5 - Nicolas Horvath, piano (11-18 janvier/22-28 février 2021, 2 CD Grand Piano GP885-86) (OCLC 1291218549)
  • Sonate pour piano, op. 5 no 2 – Mihály Berecz, piano (a « Compositrices » gyüjtemény 8. CD-jén, Bru Zane,2023,) (OCLC 1373389470)
  • Hélène de Montgeroult – 29 Études from Cours complet pour l'enseignement du forte-piano played by Clare Hammond on a Steinway. BIS Records BIS2603 (CD, 2022).

Források[szerkesztés]

  • ↑ Bogard 1990: Theresa Lynn Bogard. An Annotated Translation with commentary of the Cours complet pour l'enseignement du forte piano by Hélène Nervode (sic!) de Montgeroult (1764-1836) (angol nyelven). University of Colorado [1990]  –
  • ↑ Dorival 2006: Jérôme Dorival. Hélène de Montgeroult : La Marquise et la Marseillaise,, Geneviève Fraisse (előszó) (francia nyelven), Lyon: Symétrie [2006]  –
  • ↑ Epenhuysen 2001: Maria Rose van Epenhuysen (2001). „Hélène de Montgeroult and the art of singing Well on the piano” (angol nyelven). Women & Music (Vol 5).   99-124. o
  • ↑ Giazotto 1956: Remo Giazotto. Giovan Battista Viotti (olasz nyelven). Milano: Curci (1956). OCLC 250587689 
  • ↑ Johnson 1993: Calvert Johnson (1993. április). „Hélène Montgeroult : Composer and Piano Pedagogue at the Paris Conservatoire” (angol nyelven). Women of note quarterly.   – 18-30 .o.
  • ↑ Legras 2003: Catherine Legras. Louise Farrenc, compositrice du XIXe siècle – Musique au féminin (francia nyelven). Paris: L'Harmattan [2003] (2003). ISBN 2-7475-5021-4. Hozzáférés ideje: 2024. március 13. 
  • ↑ Stael 1913: Marquise de La Tour du Pin. Journal d'une femme de cinquante ans : 1778-1815 (francia nyelven) [1913] 

További információk[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Hélène de Montgeroult című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. ↑ International Music Score Library Project. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ http://imslp.org/wiki/Category:Montgeroult%2C_H%C3%A9l%C3%A8ne, Hélène Montgeroult, 2017. október 9.
  4. ↑ Présence Compositrices
  5. ↑ Fétis 1866  186-187. o.
  6. ↑ Dorival 2006  24-29. o.
  7. ↑ Dorival 2006  30-31, 55. o.
  8. ↑ Vigée-Lebrun 1837  89-90 o.
  9. ↑ Stael 1913  158. o.
  10. ↑ Dorival 2006  30-37, 235-256. o.
  11. ↑ Dorival 2006  257-261. o.
  12. ↑ Dorival 2006  31-33. o.
  13. ↑ Eymar 1798 530-531. o.: Hélène de Montgeroult-t Euterpe, a zene múzsája néven említi
  14. ↑ Dorival 2006  38-50. o.
  15. ↑ Dorival 2006  223. o.
  16. ↑ Giazotto 1956  97. o.
  17. ↑ Michel de Gouberville (1992 Nr 20). „Une femme dans l'histoire : la marquise de Montgeroult (1764-1836)” (francia nyelven). Histoire et Généalogie, 38. o.  
  18. ↑ Pougin 1888  64-65. o. „claveciniste dévergondée“
  19. ↑ Dorival 2006  110-111. o.
  20. ↑ Pélissiér 1910  521-524. o.: Madame de Montgeroult levele Alberto Litta grófnak 1793. július 28-án
  21. ↑ Pélissiér 1910  514-518. o.: Madame de Semonville levele M. André-nak
  22. ↑ „Frantzia - Országnak északi részeiröl, Július 29-dikén költt tudósítások”, Magyar Hírmondó, 1793. augusztus 16., 240-241. oldal (Hozzáférés: 2024. március 20.) 
  23. ↑ Pélissiér 1910  521-524 Madame de Montgeroult levele Alberto Litta-grófnak: "A gyáva csatlósok a nememhez és rangomhoz méltó tisztelet nélkül bántak velem; ártatlan nőkkel és gyerekekkel szórakoztak és puskatussal vertek. Nem részletezem ezt a megdöbbentő jelenetet, amely minden emberi lélekben félelmet és bánatot kelt."
    (De lâches sbires m'ont traitée sans aucun des égards que l'on doit à mon sexe et à mon état; des femmes, des enfants innocents ont été couchés en joué et frappés à coups de crosse. Je ne vous ferai point le détail de cet effroyable tableau, qui pénétrera toute âme humaine de douleur et d'effroi.)
  24. ↑ Pélissiér 1910  361-368. o.: Madame de Semonville levele François Noël követnek
  25. ↑ Pélissiér 1910  354-361. o.: Madame de Semonville levele Molo hercegnek; 514-518. o.: Madame de Semonville, valamint 524-527.o.: Madame de Montgeroultlevele M. André-nak
  26. ↑ Pélissiér 1910  521-524. o.: Madame de Montgeroult levele Alberto Litta-grófnak
  27. ↑ Pélissiér 1910 518-520 Mathilde de Montholon levele Madame Morando-nak
  28. ↑ Pélissiér 1910  355. o.:"Ezeket a leveleket, amelyeket (óvatosságból és az osztrák-lombard posztok elkerülése végett) Velence érintésével irányítottak, a velencei hírszerző szolgálat – akár szándékosan, akár véletlenül – megszerezte; eljutottak az állami invesztitúra törvényszékének titkárához, aki felbontotta, elolvasta és... irattárába helyezte őket. Azóta is ott vannak. Jelenleg a velencei Archivio di Stato, Inquisitori di Stato, Lettere politiche intercette dobozában (busta 930) vannak, amelynek legértékesebb darabjai."
    (Ces lettres, acheminées (par prudence et pour éviter les postes austro-lombardes), par la Vénétie, furent saisies, — exprès ou par hasard, — par le service vénitien de l'intercept ; elles parvinrent au secrétaire du tribunal de l'Inquisition d'État, qui les ouvrit, les lut, et... les classa dans ses archives. Elles y sont restées depuis lors. Elles figurent aujourd'hui à l'Archivio di Stato de Venise, Inquisitori di Stato, dans un carton (busta 930) de Lettere politiche intercette, dont elles sont les pièces les plus précieuses.)
  29. ↑ Girardin 1802  263. o.: „Montgeroul, attaché à l’ambassadeur Semonville. AN II. 1793. Meurt en prison, à Mantoue”
  30. ↑ Dorival 2006  81-84. o.
  31. ↑ Giazotto 1956  266. o.
  32. ↑ Dorival 2006  90. o.
  33. ↑ Dorival 2006  110-111. o.
  34. ↑ Dorival 2006  114. o.
  35. ↑ Dorival 2006  124. o.
  36. ↑ Gautier 1873  50-53. o.
  37. ↑ Dorival 2006  103. o.
  38. ↑ Alain Cochard: Hélène de Montgeroult : « un chaînon merveilleux entre Mozart et Chopin (francia nyelven). Concert Classic, 2009. március 28. (Hozzáférés: 2024. március 29.) „”Hélène de Montgeroult-t egy zenészekből álló küldöttség (köztük olyan zeneszerzők, mint Méhul, Cherubini és Gossec) 1794-ben a Comité de Salut Public-nál történt beavatkozása mentette meg - ezt az epizódot a kürtös Dauprat mesélte el, aki közvetlenül az érintett nőtől hallotta”
    (Sauvée par l’intervention auprès du Comité de Salut Public, en 1794, d’une délégation de musiciens (où figuraient des compositeurs tels que Méhul, Cherubini et Gossec) - un épisode narré par le corniste Dauprat qui le tenait directement de l'intéressée)”
  39. ↑ Laverdet 1860  140. o.
  40. ↑ Dorival 2006  138-139. o.
  41. ↑ Dorival 2006  140. o.
  42. ↑ Notice bibliographique (francia nyelven). Conservatoire de musique, 1795. április 23. (Hozzáférés: 2024. március 30.)
  43. ↑ Douvergier 1825  256. o. “16 Thermidor an IV, Décret portant établissement d’un Conservatoire de musique à Paris pour l’enseignement de cet art. Collection complète des lois, décrets, etc.“
  44. ↑ Legras 2003 149. o.:Az intézet alapszabálya előírta, hogy "A két nem osztályai külön vannak választva, és csak az énekelt jelenetek próbáin találkozhatnak. […] A női osztályok számára kijelölt részen egy szobát alakítanak ki, ahol a szülők vagy a felügyelők tartózkodnak az órák alatt.
    (Les classes des deux sexes sont separées, et il ne doit exister de réunion que pour les répétitions de scénes chantées. […] Il es établi, dans le partie affectée à l'enseignement de femmes , une salle pour recervoir les parents ou surveillants pendant la durée des leçons.)
  45. ↑ Pierre 1900  129. o.
  46. ↑ Legras 2003 156. o. táblázata szerint a fizetés idővel megváltozott a nők hátrányára: a férfi osztályok tanárai többet kaptak, mint a női osztályok tanárai és a férfi tanárok többet kaptak, mint a tanárnők
  47. ↑ Marcel Vilcosqui: Madame de MONTGEROULT (1764-1836) (francia nyelven). femmes et musique. (Hozzáférés: 2024. március 30.) „Hogyan lehetett ezt az arisztokrata zenészt, aki - sok más nővel ellentétben - soha nem adott nyilvános koncertet, már a Conservatoire megnyitásakor kinevezni a konzervatórium professzorává? Miért kapta a legmagasabb fizetést a férfiakkal egyenrangúan? […] Erős jelek utalnak arra, hogy a szabadkőművesekhez tartozott; egy kortárs zeneszerző neki dedikált kottája arra utal, hogy fontos pozíciót töltött be ott.
    (Comment cette aristocrate musicienne n’ayant jamais donné un concert public – au contraire de beaucoup d’autres femmes - a pu être nommée professeur au Conservatoire dès son inauguration ? Pourquoi a-t-elle pu être rétribuée au plus haut salaire à l’égal des hommes ? […] De fortes présomptions laissent penser son appartenance à ma franc-maçonnerie ; une partition, qu’une compositrice contemporaine lui a dédiée, permet de croire qu’elle y exerçait une fonction importante.))”
  48. ↑ Dorival 2006  143–144. o.
  49. ↑ Legras 2003 143. o.
  50. ↑ Dorival 2006  259. o.
  51. ↑ Dorival 2006  261. o.
  52. ↑ Louis de Trémont, Collection, vol. 4, folios 749-766
  53. ↑ Didot 1854  242. oszlop
  54. ↑ Didot 1854  242-243. oszlop
  55. ↑ Didot 1854  245-247. oszlop
  56. ↑ Gétreau 1995  74. o. 19. lábjegyzet
  57. ↑ Olaszországi tartózkodásuk során fiában kialakult egy műgyűjtőszenvedély, amelynek következtében a Louvre egyik legnagyobb adományozójává vált. Tiszteletére a Louvre 2019. november 7 és 2020. február 10 között kiállításon mutatta be adományainak gyűjteményét.Horace His de la Salle, donateur (francia nyelven). (Hozzáférés: 2024. április 2.)
  58. ↑ Dorival 2006  321. o.
  59. ↑ Dorival 2006  317. o.
  60. ↑ „Todesfall”, Wiener Zeitschrift, 1836. augusztus 2. (Hozzáférés: 2024. március 21.) (német nyelvű) „Helena von Montgeroult asszony, Charnage grófnő, a pianoforte egyik legkiválóbb művésze nemrégiben halt meg Firenzében; Reicha tanítványa volt, és különösen a hangszeren való improvizációjánál nem lehetett szebbet hallani. Sok költő megénekelte, gyászolni fogják mindazok, akik ismerték őt és művészetét, Franciaország viszont irigyelni fogja Olaszország földjét lánya hamvaiért.
    (Vor Kurzem starb zu Florenz Frau Helena von Montgeroult, Gräfin Charnage, eine der eminentesten Künstlerinnen auf dem Pianoforte; sie war eine Schülerinn R e i ch a's und besonders ihre Improvisation auf dem Instrumente Etwas, das man nicht schöner hören kann. Von vielen Dichtern besungen, wird sie von Allen, die sie und ihre Kunst gekannt, beweint werden, Frankreich aber den Boden Italiens um die Asche seiner Tochter beneiden.)” 
  61. ↑ a b Delbois 2011
  62. ↑ a b Laplace 2021
  63. ↑ Méthode de piano du conservatoire : adoptée pour Servir à l'Enseignement dans cet établissement. (Hozzáférés: 2024. március 30.)
  64. ↑ Methode pour le piano forte. Pleyel & Fils, 1814. (Hozzáférés: 2024. március 30.)
  65. ↑ 20 leichte und angenehme Handstücke für Anfänger im Clavier spiel. .M. Fuzeau, 1780. (Hozzáférés: 2024. március 30.)
  66. ↑ Brenet 1894
  67. ↑ Bogard 1990
  68. ↑ Johnson 1993
  69. ↑ Epenhuysen 2001
  70. ↑ Bouton 1993
  71. ↑ Gétreau 1995
  72. ↑ Dorival 2006
  73. ↑ François Miel. Mémorial universel de l'Industrie française, des sciences et des arts, Journal du Cercle des Arts (francia nyelven), 438-451. o. [1822] (1822) „Mme de Montgeroult sait donner au piano une voix soutenue, des sons qui se prolongent et qui, dociles à rendre tout ce qu’elle sent, deviennent sous ses doigts une source d’expression intarissable. Quand elle joue, on croit entendre un chant vocal, accompagné par un orchestre dont le chanteur serait maître. […] Mme de Montgeroult combat avec force une habitude qui est peut-être le principal défaut de l’école de piano en France, celle de taper sur les touches. […] Heureux le compositeur qui trouve dans Mme de Montgeroult son interprète ! On sait que Mme de Montgeroult est sur le piano une improvisatrice sublime.” 
  74. ↑ Vigée-Lebrun 1837  89-90 o.
  75. ↑ Dorival 2006  328. o.
  76. ↑ Gérard Michel: Les racines rouffachoises de la pianiste et compositrice Marie Bigot de Morogues (Colmar 1786-Paris 1820) (francia nyelven). (Hozzáférés: 2024. március 30.)
  77. ↑ Dorival 2006  33. o.
  78. ↑ Dorival 2006  37. o.
  79. ↑ Dorival 2006  388. o.
  80. ↑ Dorival 2006  290. o.
  81. ↑ Dorival 2007  10. o.
  82. ↑ REVUE DE PRESSE (francia nyelven). Les Amis Helene de Montgeroult. (Hozzáférés: 2024. április 4.)
  83. ↑ Radio Notre-Dame, 2006-11-29
  84. ↑ Jérôme Bastianelli Diapason(wd), 2007
  85. ↑ Sylviane Falcinelli, L'Éducation musicale, 2009 március
  86. ↑ Dorival 2007  327. o.
  87. ↑ Alain Cochard: Hélène de Montgeroult : « Une chaînon merveilleux entre Mozart et Chopin (francia nyelven). concertclassic
  88. ↑ Le Monde de la musique, 2006 December
  89. ↑ Jean-Marc Warsawski: Hélène de Montgeroult : La Marquise et la Marseillaise (francia nyelven). musicologie, 2006. december 20.
  90. ↑ La Croix, 2007 januar 13-14
  91. ↑ Frédéric Platzer: Bruno Robilliard joue la marquise Hélène de Montgeroult, 2007. április 4. (Hozzáférés: 2024. március 30.) „» Stylistiquement, on balance souvent entre Beethoven, Mendelssohn et Schumann, c'est dire la qualité de l'écriture de la dame. «”
  92. ↑ Frédéric Platzer: La marquise Hélène de Montgeroult et la Marseillaise (francia nyelven). ResMusica, 2007. április 4. (Hozzáférés: 2024. március 30.) „» En tant que compositrice, sa production est assez troublante à écouter : on y trouve des accents beethovéniens tout aussi bien que des procédés d'écriture pour le piano que l'on rencontrera bien plus tard chez Mendelssohn ou chez Schumann. Notre marquise française serait-elle une des premières musiciennes romantiques ? «”
  93. ↑ Classica répertoire, no 110, 2009 március
  94. ↑ Marmontel 1878  258. o.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Hélène_de_Montgeroult&oldid=27094942”