Gediminas litván nagyfejedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gediminas
Gediminas ábrázolása az 1578-as Sarmatiae Europeae descriptio-ban
Gediminas ábrázolása az 1578-as Sarmatiae Europeae descriptio-ban

A Litván Nagyfejedelemség nagyfejedelme
Uralkodási ideje
13161341
Elődje Vytenis
Utódja Jaunutis
Életrajzi adatok
Született kb. 1275
Vilnius
Elhunyt 1341
Vilnius
Édesapja ?Butvydas
Házastársa Polocki Jevna (Jaunė)
Gyermekei
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gediminas témájú médiaállományokat.

Gediminas (kb. 1275 - 1341 december), Litvánia nagyfejedelme 1316-tól 1341-ig. Keleti hódításaival nagyhatalommá tette a pogány Litván Nagyfejedelemséget. A róla elnevezett dinasztia (amelynek a Jagelló-ház egyik mellékága volt) tagjai a Lengyel, Cseh és Magyar Királyságban is uralkodtak.

Származása[szerkesztés]

Gediminas egy 1920-as litván bélyegen

Gediminas 1275 körül született.[1] Mivel erről a korról az írott források nagyon szűkösek, születésének pontos ideje, származása, 1316 előtti élete bizonytalanok és a történészek között vita tárgyai. A különböző elméletek szerint elődje Vytenis nagyfejedelem fia, testvére, unokatestvére vagy akár csatlósa lehetett.[2] A litvánok ellensége, a Teuton lovagrend jóval Gediminas halála után írt krónikája azt állítja, hogy Vytenis lovásza volt[3] és megölte gazdáját, hogy elfoglalja a trónját. A 16. századi Litván krónika szerint Vytenis fia volt, ám mivel a köztük lévő korkülönbség kicsi volt, ez az állítás sem valószínű. 1974-ben Jerzy Ochmański közzétette elméletét, ami egy 14. századi orosz költeményen, a Zadonscsinán alapul. Ebben található egy sor, amelyben Algirdas két fia felsorolja őseit: "Testvérek vagyunk, Algirdas fiai, Gediminas unokái– Skalmantas dédunokái". Ochmański szerint a vers kihagyta Butvydas generációját és egyből a dinasztia legkorábbi ismert ősét említi, ám egy másik történész, Baranauskas szerint Skalmantas Butvydas testvére volt, így Vytenis és Gediminas unokatestvérek voltak.[3] Gediminas 1316-ban, kb. 40 évesen lett nagyfejedelem és 25 éven át ő kormányozta Litvániát.[4]

Uralkodása[szerkesztés]

Gediminas Európa utolsó pogány államát örökölte, amelyet nyugatról állandóan támadott a hódítási szándékát keresztes hadjárattal leplező Teuton lovagrend. Keleten és délen viszont a szétesett Kijevi Rusz kis utódfejedelemségei nem tudtak ellenállni a litván terjeszkedésnek. Elődei már meghódították a mai Belarusz nagy részét, Podláziát, Navahrudakot, Polockot és Minszket.[5] 1319-ben Gediminas szövetséget kötött a tatár Arany Hordával a teuton lovagok ellen.[6] 1322-ben felvette a kapcsolatot XXII. János pápával, hogy segítséget kérjen tőle a lovagrend támadásai miatt és ebben leírja, hogyan támogatta országában a ferences és dominikánus szerzeteseket[7] és pápai legátust kért, hogy megkeresztelkedhessen.[8] Kezdeményezését Frederic Lobestat rigai érsek is támogatta. [9] Ezek után 1323. október 2-án a nagyfejedelem és lovagrend békét kötött.[10]

A Litván Nagyfejedelemség legnagyobb kiterjedtsége idején, 1434-ben

Ezután Vilniusban összegyűltek a rigai érsek, a dorpati püspök, a dán király, a dominikánus és ferences rendek, valamint a Teuton lovagrend képviselői és Gediminas előttük megerősítette ígéretét, hogy amint a pápai legátus megérkezik, megkeresztelkedik.[11]

Azonban ezután támadást intézett a lovagok által nemrég a lengyelektől elfoglalt Dobrzyń ellen, ami miatt elhatározását kétkedve fogadták. A poroszországi püspökök elbingi gyűlésükön kétségbe vonták szándékát közzétevő levele eredetiségét és a hit ellenségének nyilvánították. Másrészről viszont keleti ortodox alattvalói attól tartottak, hogy a latin eretnekséget akarja rájuk kényszeríteni, pogány hívei pedig szemére vetették az ősi istenek elhagyását. Emiatt értesítette a Rigába érkező pápai követeket, hogy szorult helyzete miatt kénytelen elhalasztani megtérését. A követek megbíztak a nagyfejedelemben és megtiltották a lovagrendnek, hogy a következő négy évben a litvánokra támadjon. A lovagok azonban nem törődtek a tilalommal és már 1325-ben meggyilkolták Gediminas Rigába küldött követét.[9][12]

Gediminas és a lovagrend közötti békeszerződés

Gediminas eközben szövetséget kötött I. Ulászló lengyel királlyal[13] és megkereszteltette lányát, Aldonát, hogy férjhez mehessen Ulászló fiához, Kázmérhoz.[14]

A pápa és a katolikus hatalmak megnyerése érdekében engedélyezte, hogy katolikus alattvalói számára a papok szabadon misézhessenek, azonban a pogány istenek megsértését vagy a nyílt térítést szigorúan büntette. 1339-40 körül kivégeztetett két ferences szerzetest akik nyilvánosan a régi vallás ellen prédikáltak. Utódja 1369-ben hasonló bűnért szintén megöletett öt szerzetest.

Támogatta a katolikusok (németek) betelepülését, 1325-ben levelet küldött a Hanza-városoknak, melyben szabad letelepülést ígért mindenféle rendű és foglalkozású polgáruknak.[15][16] A bevándorlók eldönthették hol kívánnak élni és megtarthatták saját törvényeiket. A papok Vilniusban és Navahrudakban katolikus templomot emelhettek.

Keleti hódításai[szerkesztés]

Míg északnyugaton védekezni kényszerült, Gediminas 1316 és 1340 között kihasználta a rutén fejedelemségek egymással való torzsalkodásait és jelentősen kiterjesztette a nagyfejedelemség határait. Egyik legfontosabb szerzeménye a Halics-Volhíniai fejedelemség volt, amely békés úton, dinasztikus házassággal került Litvániához: Gediminas fia, Liubartas feleségül vette a halicsi fejedelem lányát.

Az 1320-as évek elején Kijevtől mintegy 23 km-re, az Irpiny folyónál Gediminas győzelmet aratott Kijev utolsó Rurik-házbeli fejedelme, Sztanyiszláv és szövetségesei fölött, majd ostrommal elfoglalta a várost. Ezután elvileg egészen a Fekete-tengerig kiterjesztette Litvánia határát.[17]

Bár kihasználta a formálisan tatár vazallus orosz fejedelemségek gyengeségét, Gediminas gondosan ügyelt arra, hogy nyíltan ne lépjen fel az akkor még nagyon is erős Arany Hordával szemben. Szövetséget kötött a feltörekvő Moszkvával is, lányát, Anasztáziát Szimeon fejedelemhez adta feleségül; ez azonban nem gátolta meg abban, hogy északon Moszkva érdekeivel szemben támogassa Pszkov elszakadását Novgorodtól.

Belpolitikája[szerkesztés]

Gediminas a vallás ügyében toleránsnak bizonyult; bár maga pogány maradt, egyaránt támogatta a katolikus és ortodox papokat. Háborúi miatt erős hadsereget tartott fenn és erődöket építtetett a határok és a főváros védelmére. [18] Udvarát először Trakaiban tartotta, de 1320 körül átköltözött a hagyományos fővárosba, Vilniusba.[19]

Gediminas 1341-ben halt meg,[6][20] feltehetően összeesküvők gyilkolták meg.[20] 1342-ben pogány szertartás keretében elégették testét és a máglyán elégették kedvenc szolgája és néhány német rabszolga feláldozott holttestét is.[21] Birtokai szétosztotta hét fia között; Vilnius és a trón Jaunutisnak jutott, de hatalmát testvére, Algirdas hamarosan megdöntötte.[22]

Családja[szerkesztés]

A néphit szerint ez alatt a tölgy alatt kapott halálos sebet Gediminas

A Bychowiec-krónika szerint Gediminasnak három felesége volt: a kurlandi Vida, a szmolenszki Olga és a keleti keresztény Polocki Jevna (Jaunė).[23] Az első két feleséget más forrás nem említi, ezért egyes történészek szerint csak kitaláltak.[24] A hagyomány szerint hét fia és hat lánya született:

  • Maria, feleségül ment Dmitrij tveri fejedelemhez
  • Aldona, feleségül ment III. Kázmér lengyel királyhoz, az ő dédunokájuk volt Zsigmond magyar király
  • Elzbieta, feleségül ment Wenceslaus płocki herceghez
  • Eufemija, feleségül ment II. Boleszláv György halicsi fejedelemhez
  • ismeretlen nevű (Jelena?), feleségül ment Andrej kozelszki fejedelemhez
  • Aigusta (Anasztázia), feleségül ment Szimeon moszkvai fejedelemhez

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Tęgowski 1999, p. 15
  2. Vjachaslaў Nasevіch. Gedzіmіn // Vialіkaje kniastva Lіtoŭskaje: Encyklapedyja. U 3 t. / red. G. P. Paškoŭ і іnš. T. 1: Abalenskі — Kadencyja. — Mіnsk: Belaruskaja Encyklapedyja, 2005. S. 519.
  3. ^ a b Baranauskas, Tomas (1996. november 23.). „Gedimino kilmė” (lt nyelven). Voruta 44 (278), 6. o. [2007. október 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés ideje: 2007. március 10.)  
  4. Kiaupa 2000, p. 114
  5. The New Encyclopædia Britannica: Volume 5
  6. ^ a b Akiner 2009, p. 22
  7. Housley 1986, p. 274
  8. Muldoon 1997, p. 135
  9. ^ a b Slavonic and East European review, Volume 32; Published by the Modern Humanities Research Association for the School of Slavonic and East European Studies, University of London, 1953
  10. Kiaupa 2000, p. 115
  11. O'Connor 2003, p. 15
  12. Olins 1928, p. 60
  13. Lietuvos aukštųjų mokyklų mokslo darbai: Istorija, Volume 36, Alna litera, 1997
  14. Christiansen 1980, p. 147
  15. Letters of Gediminas. Lithuanian Quarterly Journal of Arts and Sciences, 1969 (Hozzáférés: 2011)
  16. Chase 1946, p. 24
  17. Smith 1991, p. 356
  18. Purton 2009, p. 154
  19. Rutter 1925, p. 20
  20. ^ a b Taylor 2008, p. 20
  21. Jones-Bley & Huld 1996, p. 210
  22. R. Turnbull 2003, p. 14
  23. Ivinskis, Zenonas. Jaunė, Lietuvių enciklopedija IX. Boston, Massachusetts: Lietuvių enciklopedijos leidykla, 335. o. LCC 55020366 (1953–1966) 
  24. szerk.: Vytautas Spečiūnas: Jaunutis, Lietuvos valdovai (XIII-XVIII a.): enciklopedinis žinynas (lt nyelven). Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 38, 46. o (2004). ISBN 5-420-01535-8 

Források[szerkesztés]

  • Nikžentaitis, Alvydas. Gediminas (lt nyelven). Vilnius: Vyriausioji enciklopedijų redakcija (1989) 
  • Rowell, S. C.. Lithuania Ascending: A Pagan Empire Within East-Central Europe, 1295-1345, Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: Fourth Series. Cambridge University Press, 149. o (1994). ISBN 978-0-521-45011-9 
  • Plakans, Andrejs. A Concise History of the Baltic States. Cambridge University Press (2011). ISBN 0-521-54155-7 
  • Pelenski, Jaroslaw. The contest for the legacy of Kievan Rus. East European Monographs, 325. o (1998). ISBN 0-521-54155-7 
  • Bugajski, Janusz. Political parties of Eastern Europe: a guide to politics in the post-Communist era. M.E. Sharpe, 1055. o (2002). ISBN 1-56324-676-7 
  • Tęgowski, J.. The first generation of Gediminas. Poznań-Wrocław (1999) 
  • Kiaupa, Zigmantas. The history of Lithuania before 1795. Lithuanian Institute of History, 402. o (2000). ISBN 9986-810-13-2 
  • The new encyclopædia Britannica: Volume 5 
  • Akiner, Shirin. Religious language of a Belarusian Tatar kitab: a cultural monument of Islam in Europe. Otto Harrassowitz Verlag, 457. o (2009). ISBN 3-447-03027-5 
  • Housley, Norman. The Avignon papacy and the Crusades, 1305-1378. Oxford University Press, 348. o (1986). ISBN 0-19-821957-1 
  • Slavonic and East European review, Volume 32. Modern Humanities Research Association for the School of Slavonic and East European Studies, University of London (1953) 
  • Chase, Thomas George. The story of Lithuania. Stratford House, 392. o (1946) 
  • O'Connor, Kevin. The history of the Baltic States. Greenwood Publishing Group, 220. o (2003). ISBN 0-313-32355-0 
  • Olins, Peter Z.. The Teutonic knights in Latvia. B. Lamey (1928) 
  • Lietuvos aukštųjų mokyklų mokslo darbai: Istorija, Volume 36 (lt nyelven). Alna litera (1997) 
  • Christiansen, Eric. The northern crusades: the Baltic and the Catholic frontier, 1100-1525. Macmillan, 273. o (1980). ISBN 0-333-26243-3 
  • Muldoon, James. Varieties of religious conversion in the Middle Ages. University Press of Florida, 208. o (1997). ISBN 0-8130-1509-X 
  • Ertl, Alan W.. Toward an Understanding of Europe: A Political Economic Précis of Continental Integration. Universal-Publishers, 560. o (2008). ISBN 1-59942-983-7 
  • Smith, Hedrick. The new Russians. Random House, 734. o (1991). ISBN 0-679-41294-8 
  • Purton, Peter. A History of the Late Medieval Siege, 1200-1500. Boydell & Brewer, 488. o (2009). ISBN 1-84383-449-9 
  • Taylor, Neil. Baltic Cities. Bradt Travel Guides, 298. o (2008). ISBN 1-84162-247-8 
  • Rutter, Owen. The New Baltic States and Their Future. Methuen & co. ltd., 274. o (1925) 
  • The Indo-Europeanization of northern Europe. Institute for the Study of Man, 362. o (1996). ISBN 0-941694-53-4 
  • The Germans and the East. Purdue University Press, 458. o (2008). ISBN 1-55753-443-8 
  • R. Turnbull, Stephen. Tannenberg 1410: Disaster for the Teutonic Knights. Osprey Publishing, 96. o (2003). ISBN 1-84176-561-9 
  • University of Colorado. East European quarterly: Volume 2. University of Colorado (1968) 
  • Grossman, Leonid Petrovich. Confession of a Jew. Ayer Publishing, 191. o (1979). ISBN 0-405-12625-5 
  • Metelsky, G.. Lithuania, land of the Niemen. Foreign Languages Pub. House (1959) 
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Gediminas című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.


Előző uralkodó:
Vytenis
Litvánia nagyfejedelme
1316-1341
Lesser version of Grand Duchy of Lithuania Coat of Arms.svg
Következő uralkodó:
Jaunutis