Fronde

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fronde
Francia–spanyol háború (1635–1659)
A Faubourg Saint-Antoine-i csata a párizsi Bastille falainál (1652)
A Faubourg Saint-Antoine-i csata a párizsi Bastille falainál (1652)
Dátum 1648–1653
Helyszín Francia Királyság
Eredmény A központi királyi hatalom győzelme
Casus belli Hatalom-megosztásért főnemesi felkelés, polgárháború
Harcoló felek
Parlamentek (1648–1649)
Királyi vérből való hercegek (1650–1653)
 Francia Királyság
Parancsnokok
Coat of arms of the Duke of Orléans (as prince of the blood).png Gaston d’Orléans
Coat of arms of the Prince of Condé.png Louis de Bourbon-Condé (1651–től)
Coat of arms of the Prince of Conti.png Armand de Bourbon-Conti (1651–től)
Royal Standard of the King of France.svg XIV. Lajos
Royal Standard of the King of France.svg Ausztriai Anna
Royal Standard of the King of France.svg Jules Mazarin
Armoiries de la Tour d'Auvergne.png Turenne marsall (1651–től)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fronde témájú médiaállományokat.

A Fronde egy több éven át tartó, 1648–1653 között zajló, több társadalmi csoportot megmozgató politikai-katonai megmozdulás, főnemesi felkelés (köznépi támogatással), hercegi lázadás és polgárháborúk összefüggő sorozata volt a 17. századi Franciaországban, XIV. Lajos francia király kiskorúsága idején. A főnemesi felkelés kirobbanását egyfelől az 1635–1659 között zajló, a Francia Királyság erőforrásait kimerítő francia–spanyol háború, másfelől és az özvegy Ausztriai Anna anyakirályné régenssége, és Jules Mazarin bíboros meggyengült kormányzata ellen irányult. A francia „fronde” szó eredeti jelentése „parittya”, a krónikákban és a történelmi munkákban a felkelések résztvevőit „frondeur”-öknek („parittyásoknak”) nevezik.

A Fronde eseményeinek folyamatában két fő fázis különböztethető meg: 1648–1649 között zajlott az ún. „parlamenti lázadás” (franciául: fronde parlementaire), ekkor a párizsi Parlament (Parlement de Paris), azaz a francia főnemesség, a pair-ek párizsi gyűlése, Párizs városának, és a francia köznép több csoportjának támogatásával lázadást szított a növekvő háborús adóterhek ellen, nagyobb beleszólást és több jogot követelve a Parlament számára, majd az 1650–1652 között zajló „hercegi lázadás” (franciául: fronde des princes), a Bourbon királyi vérből való hercegek („princes de sang royal”) fegyveres felkelést indítottak a régens-anyakirályné meggyengült kormányzata ellen, saját hatalmuk kiterjesztése érdekében. A központi hatalom ellen harcoló Fronde fő folyamatai mellett helyi lázadások is kitörték, így pl. a bordeaux-i Fronde (1648–1653). A több éven át tartó, fordulatos küzdelem a központosított királyi hatalom győzelmével zárult, a vezetők kiegyeztek vagy behódoltak a visszatérő XIV. Lajosnak. A megerősödött francia monarchia 1659-ben győzelemmel zárta a francia–spanyol háborút is, az 1659-es pireneusi béke a Francia Királyság nagyhatalommá válását jelezte.

A Fronde fogalma[szerkesztés]

A francia „fronde” szó eredeti jelentése „parittya”. Az ebből képzett ige, „fronder” (azaz „parittyával lőni”) átment a politikába, így kezdték nevezni az ellenzéknek a központi hatalmat támadó nyilatkozatait. Az 1640-es évektől „frondeur”-öknek (magyar fonetikával „frondőröknek” azaz „parittyásoknak”) nevezték a francia parlamentek mindazon tagjait, csoportjait, akik a központi kormányzat ellenzékeként tevékenykedtek. 1651 végén politikai röpiratok jelentek meg, amelyek az elmúlt évek belpolitikai küzdelmeit „Fronde” néven foglalták össze. A kifejezést átvette a francia történetírás. A 17. század végétől már általánosan ezt a szót használták az 1648–53 közötti franciaországi események megjelölésére.[1]

A „fronde, frondeur” szavakat a modern francia közéleti nyelvben – az 1648–1653 közötti történelmi eseményeken túlmenően – általában is alkalmazzák olyan politikai ellenzéki mozgalmakra, csoportokra, amelyek szoros pártkötődés nélkül dolgoznak, szervezkednek egy-egy központi kormányzat vagy erős tekintélyuralmi rendszer ellen.[2]

Előzmények[szerkesztés]

A Fronde kirobbanásának gyökereit alapvetően a XIII. Lajos uralkodása alatt (1610–1643 között), közelebbről a Richelieu bíboros főminisztersége alatt (1622–1642 között) bekövetkezett politikai és társadalmi fejleményekben kell keresni.[3][4]

Richelieu bíboros alapvetően arra törekedett, hogy a francia korona hatalmát erősítse, a királyi kormányzat hatalmát egyetlen kézben (a sajátjában) koncentrálja, majd az erős belső hatalomra támaszkodva kifelé is agresszíven érvényesítse a Francia Királyság nagyhatalmi érdekeit. Mindkét céljának megvalósításához stabil pénzügyi rendszerre volt szükség. A középkorból örökölt régi adóbehajtási rendszer azonban, ahol az adókat a tartományok élére kinevezett, elvileg a királyt képviselő főnemesek (gouverneur de province) hajtották be, ekkorra már elavult és igen rossz hatásfokkal működött. Ezért Richelieu 1634-ben ún. intendánsokat(wd), azaz főmegbízottakat küldött ki a királyi közigazgatási hivatalokba, a generalitásokba(wd), akik közvetlenül a korona alárendeltségébe tartoztak, és korlátlan felhatalmazással bírtak az összes adók behajtására. Az intendánsokat hivatalosan nem a tartományi kormányzói jogkörök átvételére küldték, hanem a kormányzó munkájának támogatására.[4]

Az „átszervezés” azonban nem állt meg itt. A központi kormányzat fokozatosan elkezdte felszámolni a tartományi vezetések pénzügyi osztályait (bureaux des finances), amelyek az adó- és pénzügyi igazgatás feladatait végezték. 1642 augusztusára a központi kormányzat már magához vonta az összes tartomány pénzügyeinek irányítását. A tartományi elöljáróságokon korábban széles körben foglalkoztatott, jogi képzettségű, polgári és kisnemesi származású „taláros nemesség” (vagy „hivatali nemesség”)[5] nagy csoportjai elvesztették hivatalukat, ezzel társadalmi presztízsüket és bevételi forrásaikat is. Ez a társadalmi csoport a korona központosító politikájának kérlelhetetlen ellenfelévé vált.[6]

1634-ben a párizsi szerződésben Franciaország támogatást ígért a nördlingeni csatában szétvert német protestáns fejedelmeknek és Svédországnak, a katolikus Habsburgok ellen. 1635-ben Axel Oxenstierna svéd kancellár személyesen tárgyalt Richelieu-vel. A compiègne-i szerződés értelmében Franciaország katonai szövetséget kötött Svédországgal, és belépett a harmincéves háborúba. Megkezdődött a francia–spanyol háború (1635–1659), mely 25 évig tartott, és még a vesztfáliai békeszerződések megkötése után is folytatódott több, mint egy évtizeden át. A háború miatt a korona kiadásai tetemesen megnőttek. (1624-ben, Richelieu főminiszteri kinevezésekor az államkassza kiadásai még 4,6 millió tallért tettek ki. Miután Franciaország hadat üzent a Habsburg Spanyolországnak, a háború első évében (1635) a költségvetés terhei 16,5 millió tallérra, a bíboros-főminiszter halálakor, 1643-ban 19,4 millió tallérra nőttek.[7]

A háború költségeit az államkassza elsősorban az egyetlen, közvetlenül beszedett királyi adó, a taille és a belső vámok növelésével fedezte. Ez a kötelezettség szinte kizárólag a „föld népét”, a parasztságot terhelte. 1639-ben a taille beszedett összege 42 millió livre-re rúgott, a királyi bevételek 54%-át ez tette ki.[6] A nemesség – különösen az erős kezű Richelieu halála után, „az olasz” Mazarinnel szembeszállva – ősi szabadságjogaira és kiváltságaira hivatkozva visszautasította a háborús adók megfizetését. Az adózók körét a kormányzat nem tudta (nem merte) bővíteni, mert belső zavargások kitörésétől tartott. A magas adók miatt egyes tartományokban már így is helyi parasztlázadások törtek ki, némelyiket csak katonaság bevetésével lehetett lecsillapítani, ez történt pl. 1639-ben, Normandiában is.[8]

A Fronde eseményei[szerkesztés]

A „parlamenti Fronde”[szerkesztés]

1648-ben Párizsban és több francia nagyvárosban lázadások törtek ki, melyek Ausztriai Anna régens-anyakirályné (egyben a tízéves XIV. Lajos gyermekkirály gyámja) és főminisztere, Mazarin bíboros kormányzása ellen irányultak. A lázadók terve a monarchia pillanatnyi meggyengülését használta ki. A felkelő csoportok követelték, hogy a kormányzat állítsa helyre egyfelől a főnemesség feudális jogait, másfelől a városi, tartományi törvényhozással és igazságszolgáltatással foglalkozó bírói tanácsoknak, az ún. parlamenteknek (franciául: parlement, ejtsd kb. [parlöman']) beleszólási jogát az országos ügyekbe. Ezeket a jogokat XIII. Lajos († 1643) és főminisztere, Richelieu bíboros főminiszter († 1642) keményen megnyirbálta. A korlátozásokon Richelieu utódja, Mazarin sem enyhített.[9]

A Fronde-nak nevezett felkelések sorozata a „parlamentek lázadásával” (fronde parlementaire) kezdődött. A vagyonos és jómódú városi polgárság tiltakozott a háborús adók fizetése ellen. 1648 nyarán Pierre Broussel párizsi főbíró és több magas beosztású bírótársa a párizsi parlament nevében nyíltan bírálta a főminiszter személyét és szembehelyezkedett a kormány pénzügyi politikájával. Az ellenzéki bírákat Mazarin őrizetbe vétette. Ez heves tiltakozásokat váltott ki a főváros lakosságának körében. 1648. augusztus 6-án Párizsban a lakosság fellázadt és barikádokat emelve követelte a letartóztatott bírák szabadon bocsátását.

1649 januárjában a királyi család a belső személyzet néhány megbízható tagjának kíséretében elmenekült a Louvre-ból. Párizson kívül, a saint-germaini kastélyban húzták meg magukat, itt éltek szegényes körülmények között.

A jeles hadvezér, Louis de Condé herceg ekkor még a királyi hatalom oldalán állt, szilárdan támogatta Mazarin főminisztert, az özvegy régens-anyakirálynét, és fiát, a gyermek-királyt. Sereget gyűjtött és a lázadó Párizs ellen indult. Gyenge, de gyorsan mozgó csapataival elpusztította a vidéket a város falai körül, gyakorlatilag lehetetlenné téve a városba szorult lakosság élelmezését. Ügyesen manőverezve győztesen került ki a parlament híveivel megvívott csatákból. Az élelmiszerhiány végül megegyezésre késztette a parlamenti ellenzéket. 1649. március 20-án Condé kikényszerítette a rueil-i békeszerződést, amelyben a parlament alávetette magát a kormányzati adókötelezettségnek, cserébe a királyt képviselő Mazarin főminiszter is politikai engedményeket ígért.

A frontok átrendeződnek[szerkesztés]

Néhány hónappal később azonban újabb konfliktus alakult ki, ezúttal a királyi udvar és Condé hercege, a sikeres hadvezér között. Győzelmeit kihasználva a Nagy Condé hatalmasra növelte befolyását, vagyonát és hatalmát. Louis herceg és rokonai – valamennyien a Bourbon-ház oldalágaiból való, „királyi vérből született hercegek” (franciául: princes de sang) – Franciaország hatalmas területeit uralták (Burgundiát, Berryt, Lotaringiát, Champagne-t, Normandiát). Nélkülözhetetlenségének tudatában a Nagy Condé végül legfőbb vetélytársa, Mazarin ellen fordult. Azt tervezte, elűzi az „idegen” (olasz) Mazarint, és maga ül Franciaország főminiszteri székébe. Ennek érdekében aktívan igyekezett újra aktivizálni a bírák ellenállási mozgalmát. Pártütést szervezett a kormányzat ellen, maga mellé állítva számos főnemesi osztályos társát. Ügyének még Gaston orléans-i herceget, az elhunyt XIII. Lajos király túlélő öccsét, a gyermek XIV. Lajos nagybátyját is sikerült megnyernie. (Gaston herceg trónöröklési reményeit XIV. Lajos születése hiúsította meg).

Mazarin felismerte az államcsíny veszélyét, és 1650. január 18-ána régens-anyakirályné hozzájárulásával – letartóztatási parancsot adott ki Condé ellen. A herceget – öccsével, Armand-nal, Conti hercegével és sógorával, Longueville hercegével együtt – a vincennes-i erődbe zárták. Cinkosai, köztük Turenne vikomt, Condé jeles hadvezértársa, és öccse, Bouillon hercege az ellenséghez, Spanyol-Németalföldre menekültek.

A „hercegek Fronde-ja”[szerkesztés]

A bebörtönzött Condé családtagjai mozgósították a herceg főnemesi barátait és támogatóit. A Nagy Condé mellőzött felesége, Claire-Clémence de Maillé-Brézé hercegné, sértettségét félretéve hadsereget gyűjtött, és Bordeaux-ba vonult, amelynek parlamentje Condé oldalára állt (ez volt az ún. „bordeaux-i Fronde”).[10] Condé barátai és üzletfelei a tartományokból csapatokat vontak össze és főnemesi felkelést robbantottak ki. Ez volt a „hercegek Fronde-ja”. Kezdetben gyors és átütő sikereket értek el. Condé fegyvertársa, Turenne marsall 1650-ben a Spanyol-Németalföld felől spanyol csapatokkal megerősítve betört Pikárdiába, több várost elfoglalt, de december 15-én korábbi parancsnoka, César du Plessis marsall visszaszorította.

1651. február 7-én Mazarin, életét féltve, elmenekült Párizsból. Miksa Henrik kölni hercegérseknél kapott menedéket, Brühl-ben élt számkivetésben, onnan szervezte az ellenállást.[9] 13 hónapnyi fogság után a lázadók kiszabadították a Nagy Condét, aki nyomban a felkelés élére állt. Csapatokat szerelt fel, és Franciaország ősellenségeitől, IV. Fülöp spanyol királytól és Oliver Cromwelltől, Anglia Lord Protectorától kért segítséget nagy tervének megvalósításához: unokafivére, a 13 éves XIV. Lajos király uralmának megdöntésére indult. A spanyol–francia háború mellett fellángolt a franciaországi belháború is.

XIV. Lajos az összes királyi hadak fővezérségét ígérte a „frondőr”-ökhöz állt Turenne marsallnak, akit sikeresen meg is nyert magának. Turenne átállt a király táborába, az új főhadparancsnok most egykori pártütő szövetségese és fegyvertársa, a „Nagy Condé” ellen fordult.

A két tehetséges hadvezér először 1652 tavaszán, Burgundiában csapott össze. Condé hercege és szövetségesei, La Rochefoucauld hercege, Nemours hercege és François de Vendôme, Beaufort hercege – ez utóbbi a Gaston orléans-i herceg, a király nagybátyja által küldött csapatok élén – Párizs környékén, Bléneau falunál szétszórva álló királyi csapatok ellen vonultak. 1652. április 7-én a bléneau-i csata Condé túlerőben lévő csapatainak első támadásával kezdődött, mely nagy zavart okozott. Katonái majdnem elfogták a harctéren jelen lévő ifjú XIV. Lajost. Turenne mindent egy lapra tette fel, gyenge csapataival heves ellentámadást indított. Condé csapatai Étampes-ig hátráltak, ott elsáncolták magukat. Condé elhagyta bekerített csapatait, és Párizsba vonult, a lezajlott csatát saját győzelmeként hirdetve.[11]

1652. július 2-án Párizs keleti határában, Faubourg Saint-Antoine elővárosban Condé herceg spanyol hadserege megütközött Turenne marsall királyi hadaival, és súlyos vereséget szenvedett. A Párizs felé menekülő Condét a fogságba eséstől csak az mentette meg, hogy ifjú unokanővére, a „Grande Mademoiselle”, Anne Marie Louise d’Orléans, Montpensier hercegnője, Gaston orléans-i herceg leánya, a Bastille ágyúiból tüzet vezényelt a Condét üldöző királyi lovasokra, Condé így biztonságban elérhette a párizsi városkaput. 1652. október 21-én Turenne marsall csapatai visszafoglalták Párizst. Condé felkelői és a spanyol csapatok Flandriába szorultak vissza.

1652 végére a Fronde vereséget szenvedett, a hercegek meghódoltak XIV. Lajosnak. 1653. március 27-én Condé hercegét távollétében fejvesztés általi halálra ítélték, felségárulás és lázadás miatt. A 15 éves király megfosztotta őt minden címétől, birtokait a korona javára elkobozta. (Segítőjét, Montpensier hercegnőjét a király több évre Burgundiába száműzte).

A bordeaux-i Fronde[szerkesztés]

A délnyugat-franciaországi Bordeaux-ban a monarchia kormányával szemben álló radikális polgári ellenzék már 1650 előtt létrehozta a „Szilfa Pártját” (parti de l'Ormée)(wd). Nevüket egy szilfaligetben tartott gyűléseik nevéből (Assemblée de l’Ormée) kölcsönözték. Rokonszenveztek a Párizsban kitört polgári Fronde mozgalmával, 1650-ben szövetségre léptek a lázadó Louis de Condé herceggel,[12] aki a Bordeaux-t környező Guyenne tartomány ura volt. Amikor Condét Mazarin fogságba vetette, a herceg felesége, Claire-Clémence de Maillé-Brézé hercegné hadsereggel vonult a szövetséges Bordeaux-ba.[10]

1651-ben Condé kiszabadult, és Guyenne-ben állította fel saját támaszpontját, itt szervezte meg szövetségét a spanyolokkal, Franciaország ellenségeivel. 1653 áprilisában a bordeaux-i Parlement küldöttséget menesztett Oliver Cromwellhez, Anglia Lord Protectorához, támogatást kérve, de csak homályos ígéreteket kaptak.[13] A városban kialakult politikai zavart kihasználva a „Szilfa Párt” hívei 1653. június 23-án elfoglalták a bordeaux-i városházát és átvették a hatalmat. A város polgársága azonban már elfordult a párttól. A királyi hadsereg közeledésére a mozgalom teljesen szétesett. 1653. július 27-én Bordeaux városának Parlement-ja meghódolt a király előtt. A 15 éves XIV. Lajos ünnepélyesen bevonult a városba. Az ellenzéki mozgalmak tagjai számára általános amnesztiát hirdetett, de a Szilfa Pártjának elmenekült vezetőit – egy Vilars nevű ügyvédet és egy Dureteste-et, egykori hentesmestert[14] – kizárták a közkegyelemből.

A lázadás kudarca[szerkesztés]

Az ellenállás gyorsan szétesett. 1652. október 21-én a 14 éves XIV. Lajos király anyjával, Ausztriai Anna anyakirálynéval és az udvartartással együtt visszatért a fővárosba. 1653. február 3-án visszatért Párizsba maga Mazarin bíboros is, aki addig külföldről igyekezett mozgatni az események szálait. Párizs tanácsa és lakossága, akik 1651-ben elüldözték és díjat tűztek ki a fejére, most üdvrivalgással fogadták a főminisztert, akitől a békés viszonyok helyreállítását remélték. Mazarin irányításával a királyhű erők felszámolták a felkelők utolsó támaszpontjait, a főminiszter a lázadók vezetőit elfogatta. Legtöbbjükre nem szabott komolyabb büntetést, csak száműzette őket Párizsból.[9] A király saját nagybátyját, Gaston orléans-i herceget felszólította, vonuljon vissza blois-i birtokára. A király ellen lázadó rokon élete végéig nem jöhetett vissza az udvarhoz. A kegyvesztett és in contumaciam halálra ítélt Condé hercege csak 1659-ben kapott anmesztiát, ekkor térhetett haza Spanyolországból, de a király színe elé csak 1667-ben léphetett ismét.

Intézkedéseivel Mazarin megteremtette XIV. Lajos abszolút királyi hatalmának feltételeit. A Fronde tapasztalatai alapján Mazarin mindent megtett, hogy a nemességet és a parlamenteket megfossza megfossza a hatalomtól, és lehetetlenné tegyen minden hasonló lázadó szervezkedést. A nemesség tagjait és a parlamentek vezető képviselőit nagy összegű kegydíjakkal, kiváltságokkal és jó fizetett udvari állásokkal kenyerezte le. A király személye iránti elkötelezéssel biztosította a főnemesek lojalitását. Miután biztosította a belpolitikai stabilitást, a kormányzatnak arra is maradt ereje, hogy folytassa a Spanyolország elleni háborút egészen a győzelem kicsikarásáig. Az 1659-es pireneusi békeszerződés már Franciaország európai nagyhatalommá válását mutatta. Miután Mazarin 1661-ben elhunyt, a 22 éves Lajos nem nevezett ki újabb főminisztert, hanem saját kezébe vette a főhatalmat. Korábbi ellenfeleit a versailles-i kastélyban kiépített fényes udvartartás résztvevőivé tette, egyszersmind közvetlen ellenőrzés alá vonta őket.

A Fronde a szépirodalomban, művészetben[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Hubert Carrier. Le mot Fronde – Sens et implications. Formation et aspects du vocabulaire politique français, XVIIe–XXe siècles, Cahier de Lexicologie, Band 13 (francia nyelven) (1968) 
  2. Klaus Malettke. Wirtschaftliche, soziale und politische Aspekte der Fronde (1648–1653). Soziale und politische Konflikte im Frankreich des Ancien Régime Wseries = Einzelveröffentlichungen der Historischen Kommission zu Berlin, Band 32 (német nyelven). Berlin: Colloquium-Verlag, 27–. o (1982) 
  3. Carl Jacob Burckhardt. Richelieu (3 kötet). München: Verlag Georg D. W. Callway (1965) .
  4. ^ a b Alanson Lloyd Moote. Louis XIII – The Just. Berkeley: University of California Press (1989) 
  5. franciául: Noblesse de robe, németül: Amtsadel: Képzettség vagy hivatali tisztség alapján polgári személyeknek adott, személyre szóló, általában nem örökölhető kis- és középnemesi címek, ill. az ilyennel rendelkező társadalmi csoport gyűjtőneve.
  6. ^ a b Yves-Marie Bercé. The Birth of Absolutism – A History of France 1598–1661. London: Macmillian Press Ltd, 135–139. o (1996) 
  7. szerk.: Geoffrey Parker: The Thirty Years War, 2. kiadás, London / New York: Routledge, 135. o (1997). ISBN 0-415-12883-8 
  8. Alanson Lloyd Moote. The revolt of the judges: the Parlement of Paris and the Fronde, 1643-1652 (angol nyelven). Princeton / New Jersey: Princeton University Press (1971). ISBN 0-691-05191-7 
  9. ^ a b c Richard Bonney. Cardinal Mazarin and the Great Nobility during the Fronde (angol nyelven), 818–833. o (1981) 
  10. ^ a b Ézéchiel Spanheim. Le Temps retouvé. Relation de la Cour de France.. Émile Bourgeois, Mercure de France, 319. old. o (1973) 
  11. Mémoires de la Société d’agriculture, sciences, belles lettres et arts d’Orléans, 1859. Vol.4. 252. old.
  12. Introduction aux Mémoires du Cardinal de Retz (francia nyelven). Le Livre de poche/Classiques Garniers, 38. o (1998) 
  13. André Corvisier. La France de Louis XIV - ordre intérieur et place en Europe (francia nyelven). Sedes, 213. o (1979) 
  14. Gabriel-Jules de Cosnac gróf: Souvenirs du règne de Louis XIV

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

A Fronde-ról általában
  • Tarján M. Tamás: 1649. március 11.. Rubicon online. (Hozzáférés: 2017. február 24.)
  • Fronde. Pallas Nagy Lexikona - Html változat, 1897. (Hozzáférés: 2017. február 24.)
  • Paul Rice Doolin. {{{title}}}, Harvard Historical Studies, Band 39. (angol nyelven). Cambridge: Harvard University Press (1935) 
  • Sharon Kettering. Patronage and Politics during the Fronde, French Historical Studies No. 14. Heft 3. (angol nyelven), 409–441. o (1986) 
  • Alexander Rubel. Eine Frage der Ehre. Die Fronde (1648–1653) im Spannungsfeld von Adelsethos und Literatur, Francia 32/2 (német nyelven), 31–57. o (2005) 
A bordeaux-i Fronde-ról
  • Alexander Westrich. The Ormée of Bordeaux: A Revolution during the Fronde. Baltimore, Maryland: The Johns Hopkins University Press (1972) 
  • Hélène Sarrazin. L’Ormée ou la Fronde en Gironde, Revue des dossiers d’Aquitaine (francia nyelven). Bordeaux: Association Dossiers d’Aquitaine (1996). ISBN 2-905212-31-4 
  • Helmut Kötting. Die Ormée (1651-1653). Gestaltende Kräfte und Personenverbindungen der Bordelaiser Fronde. Münster: Aschendorff (1983). ISBN 3-402-05633-X 
  • Eckart Birnstiel. Die Fronde in Bordeaux 1648–1653, Schriften zur europäischen Sozial- und Verfassungsgeschichte, Band 3. Frankfurt am Main: Verlag Peter Lang (1985). ISBN 3-8204-8480-9