Dávid Gyula (zeneszerző)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dávid Gyula
Életrajzi adatok
Született Budapest,
1913. május 6.
Elhunyt Budapest,
1977. március 14. (63 évesen)
Tevékenység zeneszerző, népdalgyűjtő, pedagógus

Dávid Gyula (Budapest, 1913. május 6.Budapest, 1977. március 14.) Kossuth-díjas magyar zeneszerző.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dávid Gyula (1913 május 6-) , Budapesten, id. Dávid Károly építési nagyvállalkozó és Mészáros Anna házasságából harmadikként született gyermek. (Testvérei ifj. Dávid Károly építészmérnök és Dávid János cégvezető).

Tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zenélni, a polgári családoktól elvártak szerint, 5 éves korában kezdett. Hangszere kezdetben a hegedű volt, azonban „már első tanárom Plán Jenő is megmondta, hogy csodagyerek nem lesz belőlem.”15 éves korában kezdett autodidakta módon komponálni, majd még, mint gimnazista Molnár Antalnál kezdett zeneelméletet tanulni.

Molnár Antal ( 1890-1983) zeneiskolai, majd 1919-től a Zeneművészeti főiskola zeneelmélet tanára volt, a Hubay-Dohnányi-Kerpely zongoranégyes brácsása, a magyar zeneelmélet és zeneoktatás kiválósága. Cikkei mellett nevét ma Zeneiskola őrzi.

A Molnár Antalnál szerzett impulzusok mellett a Cisztercita Gimnázium ének és zeneóráinak volt kiemelkedő szerepe. Tanára a fiatal Rajeczki Benjamin ciszteri szerzetes volt,”aki új levegőt hozott az iskola falai közé , és silány tandalocskák helyett megismertetett a gregorián korállal, a reneszánsz kórusirodalommal és Kodály, akkor frissen komponált gyermekdalaival”

Rajeczky Benjamin, 1901- 1989 ciszterci szerzetes, zenetörténész, népzenekutató Tanárként kórust, zenekart és cserkész-csapatot épített. A kórus és a zenekar együttműködéséből születtek azok a koncertek, melyeken először szólaltatták meg Bartók és Kodály zenekar kíséretes kórusműveit. A harmincas években Kodálynál zeneszerzést tanult, valamint népdalgyűjtéssel is foglalkozott. Az 50 es évektől kezdve, papi hívatása mellett ennek szentelte életét. Végül az MTA népzenekutató Intézetének igazgatójaként küldték 1970-ben nyugdíjba. 1989-ben posthumus Kossuth díjjal tüntették ki. Rajeczky Benjamin pedagógiai munkája eredményének tekinthető, hogy kórusából és zenekarából később többen is jelentős művészek lettek: Rösler Endre, Nádasdy Kálmán, Járdányi Pál, Sugár Rezső, Romhányi József. Dávid Gyula.

E nagyszerű emberrel, tanárral Dávid Gyula életre-szóló „apai” barátságot kötött. Ő celebrálta esküvőjét,lett első gyermekének keresztelő papja, egymást segítették a háború előtti és utáni nehéz években. Fontos szerepe volt abban,hogy Dávid Gyula- más tanítványai mellett Kodály Zoltán tanítványa lett a Zeneakadémián.

Mint oly sok magyar zeneszerzőtársa, Kodály Zoltánnál végezte tanulmányait (1933-1938), s zeneszerzés stúdiumaival egy időben magas fokú hegedűtudásra is szert tett, mert párhuzamosan Rados Dezsőnél hegedülni is tanult, négy akadémiai osztályt végzett el.

Népdalgyűjtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kodály ösztönzésére több száz magyar népdalt gyűjtött. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a Karádi dalkincs felfedezése, amelyre támaszkodva Kodály 1934-ben elkészítette a férfikarra írt Karádi nóták című művét, Vikár László az 50-es években átfogó dalgyűjtést és annak tudományos feldolgozását végezte, Dávid Gyula későbbi színházi- és komolyzenei műveiben e népdalok motívumai rendre felhangzanak.

Főiskolai évei alatt „Pénzkereseti okokból bejártam a zenei élet minden perifériáját a jazz zenekartól a kabarézenekarig”. Zenekritikusként dolgozott „Az Újság”-nál kamarazenélt, katalógust készített a Rádió megbízására és Kodály ösztönzésére a Nemzeti Színház kottatárában.

E feltáró munkájának az 50-60-as években zenetörténeti-ideológiai jelentősége lett, amikor Kodály részvételével éppen az elméleti vita folyt, hogy vajon az Erkel Ferenc népszínműveiben használt zenei motívumok között vannak-e olyanok, amelyek népzenei eredetűek. Kodály e rendkívül ideologikus vitában Dávid Gyula Nemzeti Színházban folytatott gyűjtésére és feldolgozására hivatkozva érvelt Erkel Ferenc magyarsága mellett.

Zene és színház[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Székesfővárosi Városi zenekarba tanulmányainak befejezése után került zenekari muzsikusként, brácsistaként (1938-43), melyet 43-őszétől egy éves frontszolgálat szakított meg. „ Különösebb tehetségem soha nem volt a hegedüléshez, de hát a brácsa a gyenge hegedűsök eldorádója volt. Azonban itt kerültem először kapcsolatba a magasabb rendű gyakorlati zenével, megismerkedtem a legkitűnőbb karmesterekkel Klemperertől Mengelbergig és Monteux-ig, megtanultam , hogyan keletkezik a szép zenekari hangzás.”

A pályára lépés e fontos tapasztalat mellett itt került kapcsolatba a színházzal, rendezőkkel, színészekkel, s a színházi zene világával. Életére meghatározó volt a Városi Színház ifjúsági előadásainak többségét rendező fiatal – akkoriban avantgárd- Major Tamással, és többnyire tőle kapta a színházi kísérőzene megbízásokat. Már 1938-ben zenét írt az Ember targédiájához, és többek között Csokonai:Özvegy Karnyóné című,a háború után többször felújított előadásához.

Színházi házi zeneszerző és zeneigazgató[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A frontszolgálat utáni másfél háborús évet a Nemzeti Színház zenekari árkában vagy pincéjében töltötte, s 1945 februárjától 1950-ig a színház zeneigazgatójaként dolgozott, de 1960-ig megmaradt a Nemzeti Színház „házi zeneszerzőjének”. 1938-tól 1960-ig több mint 100 színműhöz írt színpadi kísérőzenét.

A színház sajátos alkotó művész világa egész életére meghatározó erővel bírt. E sajátosság az alkotás gyorsaságában, a feladat mély átélésében, a színész életforma fölfokozottságában, a közönség elismeréséért való versengő küzdelemben, az előadások után megkönnyebbülés léhaságában jelenik meg. A színházban a jó zeneszerző alkalmazkodik, a rendező ötleteit- elképzeléseit ülteti át saját zenei nyelvére. A zene nemcsak az egész előadásnak, az előadott történetnek ad hangulatot, de hozzájárul a színészek sikeréhez, esetleg bukásához. A belépést előkészítő-kísérő zene, a megalkotott-felidézett zenei világ, a színész képességeihez-karakteréhez jól illeszkedő dal megalkotása megértést, érzékenységet és alkotó kreativitást igényel a zeneszerzőtől. Olyan zenét kell alkotni, úgy kell összeállítani a kicsi 10-15 fős zenekart, hogy a hangzás megfelelően legyen „teátrális”.

1950-1952 között több magyar Honvéd Együttes művészeti-zenei vezetője volt, ő szervezte meg a zenekart és felkérte Vásárhelyi Zoltánt a kórus megszervezésére. 1952-ben a Belügyi Művészegyüttes a zenekarának, kórusának, tánckarának megszervezésével, vezetésével bízták meg. E feladatai során, olykor erős ellenszélben is igyekezett érvényt szerezni a zenei jó ízlésnek, bő tere volt zenepedagógia érzékének.

A tanár és mentor (4)

1950- és 60 között a Zeneművészeti Főiskola óraadó tanára volt. Ebben az időben fúvós kamarazenét, 1964- után vonós kamarazenét tanított.

Tanítványai elbeszélései szerint is, a hangsúlyt a zenére illetve a hangszerben rejlő technikai lehetőségek és a és a zene, a hangzás együttesére tette. Mindenekelőtt arra ösztönözte tanítványait, hogy értsék meg a művet, és ne rettenjenek vissza attól, hogy egyedi megértésük alapján interpretálják. „ A hagszerközpontú játékból akart bennünket kiemelni, hiszen kamarazene tanár volt. …emlékszem, egyszer Mozart szonátát játszottunk koncerten, s az előadás után nagyon elégedetlen volt. „Nem ezt akarom neked tanítani „–mondta…. Akkoriban ugyanis a hangszeres órákon inkább technikai dolgokat tanultunk. Ő, mint kamarazene tanár rányította a fülünket a formára, stílusokra amiből rengeteget tanultunk.” (részlet :Szilvai Gézával készített interjúból)

Nem volt véletlen, hogy fúvós kamarazenét tanított, hiszen 1945-64 között színházi kísérőzenék tucatjait írta a Nemzeti Színház számára. Az előadásokhoz, a jó értelemben vett ripacskodáshoz, a fúvós hangzás dominanciája illet legjobban néhány vonóssal, ütőssel kiegészítve. Ráadásul a zenészek, nem ritkán nem az árokban hanem a színpadon, „beöltözve” muzsikáltak. Ugyan Dávid Gyula hangszere, eredetileg a brácsa volt, de a színházban volt módja elmélyedni a fúvús hangzás rejtelmeiben. A színház nemcsak erre adott lehetőséget, hanem arra is, hogy barátainak teret, munkalehetőséget adjon. Így történt ez a nem sokkal korábban alakult Budapesti fúvósötössel is.

Budapesti Fúvósötös 1947-ben való megalakítása. Alapító tagjai Jeney Zoltán (fuvola), Szeszler Tibor (oboa), Balassa György (klarinét), Ónozó János (kürt) és Hara László (fagott).

Jeney Zoltán 1915-ben Szabadkán született, 1933-1940-ig volt a Zeneművészeti Főiskola hallgatója, ahol két tanszakot is végzett. Fuvolát Dömötör Lajostól tanult, zeneszerzésre Siklós Alberthez és Kodály Zoltánhoz is járt. Már főiskolás korában a Budapesti Hangversenyzenekar szólófuvolása, majd tagja lett az Állami Operaház Zenekarának, ahol nyugdíjazásáig játszott, valamint az Állami Hangversenyzenekar 1949ben Dávid Gyula írta számukra az első fúvósötösét, amelyet még a Fúvóstrió, a Fuvola-zongora szonáta, I és II. fúvösötös, s végül a Kürtverseny követett

E darabok egyúttal tanári munkáját is segítették azzal, hogy figyelembe vették a diákok technikai és zenei felkészültségét, gyakorlása és záróvizsgaként rendezett koncertekre is alkalmasak voltak. E munka eredménye: két „Fuvolaiskola”, „Fagott iskola” is Tanári-mentori érzékenységét,nyitottságát fejezte ki azzal, hogy komponistaként már a mű megírásának pillanatában gondolt az előadókra, azok művészi, hangszeres képességeire. Legyenek ők növendékek, avagy érett művészek.

Fúvós kamara zenei tanárként a tanítványaiból 1961-ben alakult Magyar fúvósötösre volt a legbüszkébb 1961-ben „A háború után felnövekedett új, tehetséges és színvonalasan képzett fúvósgeneráció tagjai alapították 1961-ben. Elődjük és példaképük a sikeresen működő Budapesti Fúvósötös volt. Pongrácz Péter, Kovács Béla és Fülemile Tibor Dávid Gyula zeneakadémiai kamarazene-óráin már sokat dolgoztak együtt, Mozarttól a kortárs komponistákig a legváltozatosabb korszakok és stílusok műveit szólaltatták meg.”

1950-1960 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola,óraadó tanáraként fúvós kamarazenét tanított, amelyhez számos tanításra, gyakorlásra, előadásra alkalmas művet is irt.

1960-ban megelégelte, hogy nem nevezik ki rendes főiskolai tanárnak, s ezért felmondott a főiskolán. Ennek okai visszanyúlnak a 40 es évekre, a koncepciós perek idejére. Baloldali, kommunista barátait, ismerőseit ugyanis rendre perbe fogták, s tőle is akartak vallomásokat kicsikarni.

Dávid Gyula soha nem érdeklődött a politika iránt, azonban amikor az már az emberi létet, a jellemet, tisztességet is kétségbe vonta, akkor cselekvési kényszer ébred benne és segített. Így tette ezt az üldözött baloldaliakkal, kommunistákkal, zsidókkal a háború alatt és ugyanezen értékekhez tartotta magát, amikor a koncepciós perek alatt terhelő vallomásokat akartak kicsikarni belőle. 1957-ben, a forradalom után a hatalom ok művésznek ajánlott karriert, ha nyilvánosan elkötelezik magukat a Párt mellett, belépnek a pártba. Neki is felkínálták a Főiskolai Tanári kinevezést –ennek fejében, de ő visszautasította. 1960-ban sikertelenül kérte kinevezését, s miután kérésének nem tettek eleget. Felmondott. 1964-ben már ellenszolgáltatás nélkül kapott felkérést, igaz csak a főiskolához tartozó Bartók Béla konzervatóriumi tanári posztra, amelyet már örömmel elfogadott. Így folytathatta a kamarazene tanítást élete végéig.

Zenei világa és komolyzenei művei

A művet külföldön is nagy sikerrel mutatták be, még a szerző életében is (Berlinben, Moszkvában, Bukarestben, Lipcsében)

Pedagógiai munkásságában különösen jelentős még a fúvós kamarazene tanításának megalapozása. 1949-ben a magyar zeneszerzők közül elsőként írt fúvósötöst.

Brácsaversenye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bemutató: 1951, Székesfővárosi Zenekar, szóló-Lukács Pál (vla.), karmester: Ferencsik János.

1.tétel: Allegro[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szonátaforma. Lendületes zenekari bevezetés után a brácsa intonálja a főtémát, amely virtuóz futamokban, oktáv-menetekben és a zenekari kíséretében továbbszövődik. Zenekari közjáték után könnyed, játékos átvezető téma lüktet fel, ezt követi a lírai hangvételű melléktéma, amely előbb a zenekarban, majd a szóló brácsán szólal meg. A feldolgozási rész szubdominánson indul: a főtémát és a melléktémát variálja a szerző, modulációkkal, futamokkal, dinamikai ellentétek szembeállításával gazdagítva. A visszatérés csekély változtatások mellett azonos az expozicióval. A tételt rövid, lendületes kóda zárja le, amely a zenekari bevezető variált anyaga. Mind az első, mind a többi tételre jellemző, hogy a zenekar elsősorban a szólóhangszert kíséri és csak ritkán jut önálló szerephez.

2.tétel: Adagio ma non troppo[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háromtagú dalformában írt tétel halk zenekari bevezetője után lágyan, éneklő dallam szólal meg a brácsán és díszítésekkel, rövid kadenciákkal díszítve egy második h-moll témába olvad, amelyet a zenekar nyolcadoló mozgással kísér. A szólókadencia után alaphangnemben tér vissza a második téma, majd az első dallam a zenekarban tompán zúgó c-g-c üres akkordok felett hal el a brácsán.

3.tétel: Vivace[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szonáta-rondó formában írt tétel robogó líd témával indul, és a dominánsra érkezik, amelyen újabb, virtuóz hatású táncos téma lép fel. Variált formában tér vissza a rondótéma és elvezet a játékos, népdalszerű melléktémához, amely könnyed és ellentétes hangulatú a száguldó rondótémával. Kadenciája lassú, a második tétel szélesen ívelő dallamainak változata. A kadencia visszavezet a rondótémára és minden témát megismétel még egyszer.

Concerto Grosso brácsára és vonószenekarra (I. Allegro; II. Adagio; III. Vivace)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1963-ban komponált concerto grosso technikája a tízenkétfokú szerkesztést követi, de formája a barokk előképekre utal. Barokkos hatást kelt az első tétel motorikusan lüktető ritmikája, valamint a szólóhangszer és az együttes váltakozó játéka is. A lassú tétel dallamos ariosója után élénk tempójú rondó következik, amelynek témáját a zeneszerző motivikusan variálva ismétli meg az egyes forma-szakaszokban.

A concerto grossót Dávid Gyula — a brácsaversenyhez hasonlóan — Lukács Pálnak ajánlotta, aki azt a bemutatón, 1963-ban Fejér György vezényletével adta elő.

További jelentősebb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szimfónia (1948-as centenáriumi pályázaton díjat nyert)
  • Balettzene (egy mesejátékhoz írt muzsika, szvit formájában mutattják be)
  • fúvósquintett (1949)
  • Zenekari dalok, Ady Endre és József Attila verseire
  • Hegedűverseny( Az 1964—65-ben írt versenyművet 1966-ban Kovács Dénes mutatta be, Lukács Ervin vezényletével.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]