Chet Baker

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Chet Baker
Chet675.jpg
Életrajzi adatok
Született 1929. december 23.[1][2][3][4]
Yale
Elhunyt 1988. május 13. (58 évesen)[1][2][3][4]
Amszterdam[5]
Sírhely Inglewood Park Cemetery
Pályafutás
Műfajok dzsessz
Hangszer
Tevékenység
Kiadók
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Chet Baker témájú médiaállományokat.

Chesney Henry "Chet" Baker, Jr. (Yale, Oklahoma, 1929. december 23.Amszterdam, 1988. május 13.) Amerikai jazz trombitás, szárnykürtös, énekes. Az 1950‑es években Kaliforniából indult cool jazz hullám egyik prominens alakjának számít.

Az igazi áttörést a Gerry Mulligan kvartettben érte el az 1950-es évek elején. Olyan híres dzsessz-muzsikusokkal játszott együtt mint Stan Getz és Charlie Parker.

Életpályája[szerkesztés]

Kezdeti évek[szerkesztés]

Baker zenész családban született, apja, id. Chesney Baker profi gitáros, és az anyja, Vera (szül. Moser) tehetséges zongorista volt. Zenei pályafutását énekléssel kezdte egy templomi kórusban. Apja vezette be őt a rézfúvósok birodalmába egy harsona segítségével, amelynek helyébe egy trombita lépett, amikor a harsona túl nagynak bizonyult.

Baker kapott némi zenei nevelést a Glendale Junior High School-ban, de otthagyta az iskolát 16 éves korában. 1946-ban belépett az Egyesült Államok hadseregébe. Berlinben katonáskodott, ahol csatlakozott a hadsereg zenekarához. Miután 1948-ban leszerelt zeneelméletet és a harmóniát tanult az El Camino College-ban Los Angelesben. Tanulmányait abbahagyta a második évben és 1950-ben újra besorozzák a hadseregbe. Baker tagja lett a hatodik hadsereg zenekarának Presidióbana, San Franciscoban, de hamarosan a San Francisco-i dzsessz klubokokban, mint a Bop City és a Black Hawk játszik. A hadseregből ismét leszerelték, hogy profi zenész karriertjét folytathassa.

Baker trombita stílusa lírai, törékeny és főleg egyszerű volt. Amíg más zenészek megpróbáltak különböző hangzásokat és improvizációkat beleszőni a zenéjükbe addig Baker úgy döntött, hogy tiszta és minimalista módon játszik és hű marad a dallamhoz. A szélesebb közönség körében az énekével szerzett hírnevet. A magas és érzelmes hangon tolmácsolt ismert dalokat mint a "My Funny Valentine" és "Let's get lost". Szintén felfigyeltek a James Dean szépségű megjelenésére.

Áttörés[szerkesztés]

Baker első jelentős koncertjei Vido Musso szaxofonos zenekarával, valamint Stan Getz a tenor szaxofonossal voltak, bár igazán ismertté 1952-ben vált, amikor Charlie Parker őt választotta, hogy játszon vele egy nyugati parti koncertsorozaton.[6]

1952-ben Baker csatlakozott a Gerry Mulligan Quartet-hez, de az együttműködésük elég rövid életű volt. Több dolog tette a Mulligan/Baker-csoportot speciálissá, de a legjelentősebb talán a kölcsönhatás Mulligan bariton szaxofonja és Baker trombitája között. Ahelyett, hogy azonos dallamot játszanak mint a bebop óriások, Charlie Parker és Dizzy Gillespie, ők ketten kiegészítik egymást az ellenpontos játékkal, és gyakran úgy tűnik mintha telepátiával megéreznék, hogy a másik mit fog játszani. A kvartett "My Funny Valentine" változata, melyben Baker egy szóló részt is játszik, nagy siker volt és ez lett az dallam amellyel Bakert leginkább összekapcsolják.[7]

A kvartett gyorsan ért el sikereket, de alig egy év múlva felbomlott mert a Mulligant kábítószerezés vádjával letartóztatták majd bebörtönözték. Baker 1953-ban megalakította saját kvartettetjét a zongorista és zeneszerző Russ Freeman, Carson Smith, Joe Mondragon, és Jimmy Bond nagybőgősök valamint Shelly Manne, Larry Bunker és Bob Neel dobosok közreműködésével. A Chet Baker Quartet sikereket ért el az élő előadásokon és megjelent számos népszerű albumuk 1953 és 1956 között. Kétszer egymás után, 1953-ban és 1954-ben, Baker legyőzte a Down Beat és Metronome folyóiratok "olvasók dzsessz szavazásán", a korszak két legjobb trombitását, Miles Davist és Clifford Brownt. A Down Beat olvasói szintén Bakert választották a legjobb jazz énekesnek 1954-ben. 1956-ban a Pacific Jazz kiadta a Chet Baker Sings lemezt amely növelte az ismertségét de elidegenítette a hagyományos-jazz rajongókat.

Baker markáns kinézetele a hollywoodi stúdiók érdeklődését is felkeltette és 1955 őszén a Hell's Horizon (A pokol pereme), című filmben debütált. Visszautasította az ajánlatot, hogy szerződést kössön a stúdióval, inkább a zenész vándorló életmódját választotta. Az elkövetkező néhány évben Baker frontembere a saját együtteseinek, köztük egy 1955-ös kvintettnek Francy Boland belga zongoristával, ahol Baker trombitál és énekel. 1956-ban egy nyolc hónapos európai turnét csinálnak, amiről egy koncertalbumot is készítenek, Chet Baker in Europe:... címmel.[8] Baker 1956-os felvételei teljes egészében első ízben az 1989-ben megjelent The Route című lemezen hallhatók, többek között Art Pepper szaxofonos és klarinétos közreműködésével.

Kábítószer függőség és a hanyatlás[szerkesztés]

Baker 1957-ben elkezdett heroint használni és a függősége egész hátralevő életében tartott. Időnként Baker elzálogosította a hangszereit is, hogy pénze legyen a kábítószer beszerzésére. Az 1960-as évek elején, több mint egy évet töltött börtönben Olaszországban kábítószerezés miatt, s később kiutasították Nyugat-Németországból és az Egyesült Királyságból kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekért. Bakert végül kitoloncolták Nyugat-Németországból miután másodszor is megsértette a törvény. Ezután Milpitasban, Észak-Kaliforniában telepedett le, és San Joséban és San Franciscoban játszott több rövidebb börtönbüntetés között, amikre recepthamisítás miatt ítélték.[9]

Az 1966-ben Bakert, egy a Trident étteremben Sausalitoban adott koncertje után, brutálisan összeverték (állítólag miközben kábítószert próbált vásárolni). A bántalmazás súlyos sérüléseket okozott az ajkain és elülső fogai kitörtek, ami tönkretette az ansatzát. A Let's Get Lost filmben azt állította, hogy egyik éjszaka egy ismerőse megpróbálta kirabolni, de aztán meghátrált, azért hogy a következő éjszaka visszatérjen több férfivel akik üldözni kezdték őt. Bemenekült egy autóba amit az üldözői körülvettek. Az emberek az autóban ahelyett, hogy megmentsék, kituszkolták vissza az utcára, ahol a hajsza folytatódott. Végül úgy megverték, hogy a fogai kiestek, az ajkai megsérültek úgy, hogy nem volt képes trombitálni. Ezalatt az idő alatt különböző alkalmi munkákat vállalt, mint például benzinkutas. Közben megcsinálták a fogsorát és próbálta kialakítani az ansatzát. 1966 és 1974 között többnyire szárnykürtön játszott és lemezre vett számokat, amik leginkább a West Coast jazz kategóriába sorolhatók.[9]

Visszatérés és későbbi karrier[szerkesztés]

Stan Getz és Chet Baker 1983-ban Norvégiában.

Miután kialakította az új ansatzát, Baker visszatért tradicionális dzsesszhez amivel pályafutását kezdte. New Yorkba költözik és koncertezni kezd és újra a felvételeket készít, többek között Jim Hall gitáros közreműködésével. Később, 1970-es években, visszatér Európába, ahol ő segíti barátja Diane Vavra, aki intézte a személyes igényeit és segítette a felvételek valamint a fellépések alatt.

1978-tól haláláig, 1988-ban, Baker szinte kizárólag Európában élt és játszott, az USA-ba nagyjából évente egyszer tért vissza egy pár előadás erejéig. Ez volt Baker egyik legtermékenyebb korszaka, ami a felvételeket illeti. Azonban a felvételek szétszórva voltak számos, többségében kis európai kiadóknál, ezek közül egyik sem jutott el a szélesebb közönséghez, bár sokat közülük a kritikusok jól fogadtak, és azt mondták ez időszak volt Baker legérettebb és kifizetődőbb korszaka. Különösen fontos a Baker kvartett, a zongorista Phil Markowitz (1978-1980) és a triója valamint Philip Catherine gitáros és Jean-Louis Rassinfosse (1983-1985) nagybőgős közreműködésével. Ebben az időben Stan Getz szaxofonossal is turnézott.

1983-ban, a brit énekes Elvis Costello, Baker régi rajongója szerződtette, hogy ő játssza a trombita szólót a "Shipbuilding" számban, a Punch the Clock nagylemezén. A dal Baker zenéjét egy új közönséggel ismertette meg. Később Baker gyakran játszotta koncertjein Costello "Almost Blue" dalát (amit a "The Thrill Is Gone" Baker változata ihletett) és felvették a dalt a Let's Get Lost dokumentumfilmhez.

1986-ban a Chet Baker: Live at Ronnie Scott London előadás bemutatja Baker egy bensőséges színpadi fellépését Elvis Costelloval és Van Morrisonnal, ahol egy pár eredeti és klasszikus számot játszik, köztük a Just Friends, My Ideal és a Shifting Down. A zene kiegészítéseként Baker beszél a barátjával és kollégájával, Costelloval a gyermekkoráról, a karrierjéről és a harcáról a drogokkal.

A videó, amit egy japán televíziós társaság rögzített során Baker 1987-es Japán turnéja alkalmával, egy férfit ábrázol akinek az arca sokkal idősebbnek néz ki mint amennyi volt, de a trombita játéka éber, élénk és ihletett volt. Ekkor rögzítették a Chet Baker Tokióban koncertalbum dalait melyet a kvartettje Harold Danko zongoristával, Hein van de Geyn nagybőgőssel és John Engels a dobossal. Az albumot már posztumusz adták ki. A Silent Nights karácsonyi dalt, Christopher Masonnal szaxofonon, New Orleansban vették fel 1986-ban és 1987-ben jelent meg lemezen.

Ismertebb dalai[szerkesztés]

"Chetty's Lullaby", "Freeway", "Early Morning Mood", "Two a Day", "So Che Ti Perderò" ("I Know I Will Lose You"), "Il Mio Domani" ("My Tomorrow"), "Motivo Su Raggio Di Luna" ("Tune on a Moon Beam"), "The Route", "Skidadidlin'", "New Morning Blues", "Blue Gilles", "Dessert", és "Anticipated Blues".

Halála[szerkesztés]

Emléktábla a Prins Hendrik szálloda bejáratánál Amszterdamban

Senki nem tudja, hogy öngyilkosság volt-e vagy sem amikor Amszterdamban, 1988. május 13-án, kiesett a Hotel Prins Hendrik szálloda ablakából.[10] Heroint és kokaint találtak a szobájában és a boncolás is kimutatta ezeket a szereket a testében. Semmi nem utalt küzdelemre és a halált balesetként könyvelték el. Egy plakett a szálloda falán állít emléket neki. A szobát amelyikben megszállt, a 210 számú, azóta "Chet Baker szobának" hívják.[11] Baker az Inglewood Park temetőben, Inglewoodban, Kaliforniában van eltemetve.

Hagyatéka[szerkesztés]

William Claxton maga fényképezte le Bakert a Young Chet: The Young Chet Baker könyvéhez. Az Oscar-díjra jelölt 1988-as dokumentumfilm, Let's Get Lost, Bakert ábrázolja mint az 1950-es évek egy kultúra ikonját, de szembe állítja a későbbi képét mint kábítószerfüggő. A filmet a divatfotós Bruce Weber rendezte, fekete-fehérben filmezték, és egy interjúsorozatot tartalmaz barátokkal, családtagokkal (köztük három gyermekével harmadik feleségével Carol Bakerrel), üzlettársaival és barátnőivel. A film tarkítva van Baker korábbi életéről felvett jelenetekkel és interjúkkal Baker életének utolsó éveiből.

James O'Reilly drámaíró Time after time: A Chet Baker Project darabja, számos elismerést kapott a 2001-es kanadai turnéján.[12] A Chet Baker - Speedball című zenés játék életének és zenéjének különböző aspektusait tárja fel. Bemutatója a londoni Oval House Theatre-ben volt 2007 februárjában. A forgatókönyv és előadások további fejlesztése a darab újra bemutatásához vezetett a 606 Clubban, a London Jazz Festival keretében 2007 novemberében.

Baker adta állítólag az ihletetet a Chad Bixby karakterre, akit Robert Wagner játszott az 1960-as All Fine Young Cannibals film ben.[13]

1991-ben, az énekes/dalszerző David Wilcox felvette a Chet Baker's Unsung Swan Song című dalt a Home Again albumán amelyben azon spekulálnak, hogy mi lehetett volna Baker utolsó gondolata mielőtt a halálba zuhan. A dalt később k.d. lang kanadai énekesnő is feldolgozta My Old Addiction címmel, az 1997-es Drag albumán. A "Chet Baker" című dal amely Wally, ír folk énekes-dalszerző, a 2007-es Wally Page and Johnny Mulhern: Live at the Annesley House CD-n szerepel, Baker életének végét ismerteti Amszterdamban.

A Jeroen de Valk írta Chet Baker: His Life and Music egy Baker életrajzot, számos nyelvre lefordították, magyarra A lírai hangú jazztrombitás címmel.[14] Egyéb életrajzok: James Gavin - Deep In A Dream—The Long Night of Chet Baker és Matthew Ruddick - Funny Valentine. Baker "elveszett emlékiratai" az As Though I Had Wings könyvben olvashatók, amelyhez a bevezetőt Carol Baker írta.

2015-ös Born to Be Blue filmben Ethan Hawke alakítja Bakert.[15]

Az ausztrál elektronikus zenész Nicholas James Murphy a Chet Faker művésznevet használja, így tisztelve meg Chet Bakert aki nagy hatással volt rá.[16]

Eliane Elias brazil jazz zongorista neki szentelte a 2013-as I Thought About You albumát.[17][18][19]

Kitüntetések[szerkesztés]

Street of Fame Burghausenben
  • 1987-ben Chet Baker bekerül a Big Band és Jazz Hall of Fame-be
  • 1989-ben beválasztják a Down Beat magazin Jazz Hall of Fame-be
  • 1991-ben bekerül a Oklahoma Jazz Hall of Fame-be.
  • 2001-ben plakettet kap a Street of Fame utcában a németországi Burghausenben
  • 2005-ben Oklahoma kormányzója és az Oklahoma képviselőház kihirdeti, hogy július 2. Chet Baker Nap lesz
  • 2007-ben Tulsa, Oklahoma polgármestere kihirdeti, hogy december 23. Chet Baker Nap lesz
  • 2015 október 10-én Yale, Oklahoma-ban megtartják az első, tiszteletére rendezett Chet Baker Jazz Fesztivált

Diszkográfia[szerkesztés]