Chet Baker

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Chet Baker
Chet675.jpg
Életrajzi adatok
Született 1929. december 23.[1][2][3][4]
Yale
Elhunyt 1988. május 13. (58 évesen)[1][2][3][4]
Amszterdam[5]
Sírhely Inglewood Park Cemetery
Pályafutás
Műfajok dzsessz
Hangszer
Tevékenység
Kiadók
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Chet Baker témájú médiaállományokat.

Chesney Henry "Chet" Baker, Jr. (Yale, Oklahoma, 1929. december 23.Amszterdam, 1988. május 13.) amerikai dzsessztrombitás, szárnykürtös, énekes. Az 1950-es években Kaliforniából indult cool jazz hullám egyik prominens alakjának számít.

Az igazi áttörést a Gerry Mulligan-kvartettben érte el az 1950-es évek elején. Olyan híres dzsesszmuzsikusokkal játszott együtt, mint Stan Getz és Charlie Parker.

Életpályája[szerkesztés]

Kezdeti évek[szerkesztés]

Baker zenész családban született, apja, id. Chesney Baker profi gitáros és az anyja, Vera (szül. Moser) tehetséges zongorista volt. Zenei pályafutását énekléssel kezdte egy templomi kórusban. Apja vezette be őt a rézfúvósok birodalmába egy harsona segítségével, amelynek helyébe egy trombita lépett, amikor a harsona túl nagynak bizonyult.

Baker kapott némi zenei nevelést a Glendale Junior High Schoolban, de otthagyta az iskolát 16 éves korában. 1946-ban belépett az Egyesült Államok hadseregébe. Berlinben katonáskodott, ahol csatlakozott a hadsereg zenekarához. Miután 1948-ban leszerelt, zeneelméletet és harmóniát tanult az El Camino College-ban, Los Angelesben. Tanulmányait a második évben abbahagyta, és 1950-ben újra besorozták a hadseregbe. Baker tagja lett a hatodik hadsereg zenekarának Presidióban, San Franciscóban, de hamarosan a San Francisco-i dzsesszklubokban, mint a Bop City és a Black Hawk játszik. A hadseregből ismét leszerelték, hogy profi zenész karrierjét folytathassa.

Baker trombitastílusa lírai, törékeny és főleg egyszerű volt. Amíg más zenészek megpróbáltak különböző hangzásokat és improvizációkat beleszőni a zenéjükbe, addig Baker úgy döntött, hogy tiszta és minimalista módon játszik, és hű marad a dallamhoz.

A szélesebb közönség körében az énekével szerzett hírnevet. Magas és érzelmes hangon tolmácsolt ismert dalokat, úgy mint a "My Funny Valentine" és "Let's get lost". Szintén felfigyeltek a James Dean szépségű megjelenésére.

Áttörés[szerkesztés]

Baker első jelentős koncertjeit a Vido Musso szaxofonos zenekarral, valamint Stan Getz tenorszaxofonossal érte el, bár igazán ismertté 1952-ben vált, amikor Charlie Parker őt választotta, hogy játsszon vele egy nyugati parti koncertsorozaton.[6]

1952-ben Baker csatlakozott a Gerry Mulligan Quartethez, de az együttműködésük elég rövid életű volt. Több dolog tette a Mulligan–Baker-csoportot speciálissá, de a legjelentősebb talán a kölcsönhatás Mulligan baritonszaxofonja és Baker trombitája között. Ahelyett, hogy azonos dallamot játsszanak, mint a bebopóriások, Charlie Parker és Dizzy Gillespie, ők ketten kiegészítik egymást az ellenpontos játékkal, és gyakran úgy tűnik, mintha telepátiával megéreznék, hogy a másik mit fog játszani. A kvartett My Funny Valentine-változata, melyben Baker egy szólórészt is játszik, nagy siker volt, és ez lett az dallam, amellyel Bakert leginkább összekapcsolják.[7]

A kvartett gyorsan ért el sikereket, de alig egy év múlva felbomlott, mert Mulligant kábítószerezés vádjával letartóztatták, majd bebörtönözték. Baker 1953-ban megalakította saját kvartettjét a zongorista és zeneszerző Russ Freeman, Carson Smith, Joe Mondragon és Jimmy Bond nagybőgősök, valamint Shelly Manne, Larry Bunker és Bob Neel dobosok közreműködésével. A Chet Baker Quartet sikereket ért el az élő előadásokon, és 1953 és 1956 között számos népszerű albumuk megjelent. Kétszer egymás után, 1953-ban és 1954-ben Baker legyőzte a Down Beat és Metronome folyóiratok „olvasók dzsessz-szavazásán” a korszak két legjobb trombitását, Miles Davist és Clifford Brownt. A Down Beat olvasói szintén Bakert választották a legjobb dzsesszénekesnek 1954-ben. 1956-ban a Pacific Jazz kiadta a Chet Baker Sings lemezt, amely növelte az ismertségét, de elidegenítette a hagyományos dzsesszrajongókat.

Baker markáns kinézete Hollywood érdeklődését is felkeltette, és 1955 őszén a Hell's Horizon (A pokol pereme) című filmben debütált. Visszautasította az ajánlatot, hogy szerződést kössön a stúdióval, inkább a zenész vándorló életmódját választotta. Az elkövetkező néhány évben Baker frontembere a saját együtteseinek, köztük egy 1955-ös kvintettnek Francy Boland belga zongoristával, ahol Baker trombitált és énekelt. 1956-ban egy nyolc hónapos európai turnét csináltak, amelyről egy koncertalbumot is készítettek, Chet Baker in Europe:... címmel.[8] Baker 1956-os felvételei teljes egészében első ízben az 1989-ben megjelent The Route című lemezen hallhatók, többek között Art Pepper szaxofonos és klarinétos közreműködésével.

Kábítószer-függőség és hanyatlás[szerkesztés]

Baker 1957-ben kezdett heroint használni, és függősége egész életében tartott. Időnként elzálogosította a hangszereit is, hogy pénze legyen a kábítószer beszerzésére. Az 1960-as évek elején több mint egy évet töltött börtönben Olaszországban kábítószerezés miatt, s később kiutasították Nyugat-Németországból és az Egyesült Királyságból kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekért. Bakert végül kitoloncolták Nyugat-Németországból, miután másodszor is megsértette a törvényt. Ezután Milpitasban, Észak-Kaliforniában telepedett le, és San Joséban és San Franciscóban játszott több rövidebb börtönbüntetés között, amelyekre recepthamisítás miatt ítélték.[9]

1966-ban Bakert egy a Trident étteremben, Sausalitóban adott koncertje után brutálisan összeverték (állítólag miközben kábítószert próbált vásárolni). A bántalmazás súlyos sérüléseket okozott az ajkain, és elülső fogai kitörtek, ami tönkretette az ansatzát. A Let's Get Lost filmben azt állította, hogy egyik éjszaka egy ismerőse megpróbálta kirabolni, de aztán meghátrált azért, hogy a következő éjszaka visszatérjen több férfival, akik üldözni kezdték őt. Bemenekült egy autóba, amit az üldözői körülvettek. Az emberek az autóban ahelyett, hogy megmentsék, kituszkolták vissza az utcára, ahol a hajsza folytatódott. Végül úgy megverték, hogy a fogai kiestek, az ajkai megsérültek úgy, hogy nem volt képes trombitálni. Ezalatt az idő alatt különböző alkalmi munkákat vállalt, mint például benzinkutas. Közben megcsinálták a fogsorát, és próbálta kialakítani az ansatzát. 1966 és 1974 között többnyire szárnykürtön játszott, és lemezre vett számokat, amelyek leginkább a West Coast jazz kategóriába sorolhatók.[9]

Visszatérés és későbbi karrier[szerkesztés]

Stan Getz és Chet Baker 1983-ban Norvégiában

Miután kialakította az új ansatzát, Baker visszatért a tradicionális dzsesszhez, amellyel pályafutását kezdte. New Yorkba költözött, koncertezni kezdett, és újra felvételeket készített többek között Jim Hall gitáros közreműködésével. Később, az 1970-es években visszatért Európába, ahol ő segítette barátját, Diane Vavrát, aki személyes ügyeit intézte, és segítette a felvételek, valamint a fellépések alatt.

1978-tól 1988-as haláláig Baker szinte kizárólag Európában élt és játszott, az USA-ba nagyjából évente egyszer tért vissza egy pár előadás erejéig. Ez volt Baker egyik legtermékenyebb korszaka, ami a felvételeket illeti. Azonban a felvételek szétszórva voltak számos, többségében kis európai kiadóknál, ezek közül egyik sem jutott el a szélesebb közönséghez, bár sokat közülük a kritikusok jól fogadtak, és azt mondták, ez időszak volt Baker legérettebb és kifizetődőbb korszaka. Különösen fontosak a Baker-kvartett, a zongorista Phil Markowitz (1978–1980) és triója, valamint Philip Catherine gitáros és Jean-Louis Rassinfosse (1983–1985) nagybőgős közreműködései. Ebben az időben Stan Getz szaxofonossal is turnézott.

1983-ban a brit énekes, Elvis Costello, Baker régi rajongója szerződtette, hogy ő játssza a trombitaszólót a "Shipbuilding" számban, a Punch the Clock nagylemezén. A dal Baker zenéjét egy új közönséggel ismertette meg. Később Baker gyakran játszotta koncertjein Costello "Almost Blue" dalát (amelyet a The Thrill Is Gone Baker-változata ihletett), és felvették a dalt a Let's Get Lost dokumentumfilmhez.

1986-ban a Chet Baker: Live at Ronnie Scott London előadás Baker egy bensőséges színpadi fellépését mutatja be Elvis Costellóval és Van Morrisonnal, ahol egy pár eredeti és klasszikus számot játszott, köztük a Just Friendst, a My Idealt és a Shifting Downt. A zene kiegészítéseként Baker beszél a barátjával és kollégájával, Costellóval a gyermekkoráról, karrierjéről és harcáról a drogokkal.

A videó, amelyet egy japán televíziós társaság rögzített Baker 1987-es japán turnéja alkalmával, egy férfit ábrázol, akinek az arca sokkal idősebbnek néz ki, mint kora, de a trombitajátéka éber, élénk és ihletett volt. Ekkor rögzítették a Chet Baker Tokióban koncertalbum dalait, melyet a kvartettje Harold Danko zongoristával, Hein van de Geyn nagybőgőssel és John Engels dobossal vett fel. Az albumot már posztumusz adták ki. A Silent Nights karácsonyi dalt, Christopher Masonnal szaxofonon, New Orleansban vették fel 1986-ban, és 1987-ben jelent meg lemezen.

Ismertebb dalai[szerkesztés]

Chetty's Lullaby, Freeway, Early Morning Mood, Two a Day, So Che Ti Perderò (I Know I Will Lose You), Il Mio Domani (My Tomorrow), Motivo Su Raggio Di Luna (Tune on a Moon Beam), The Route, Skidadidlin, New Morning Blues, Blue Gilles, Dessert és Anticipated Blues.

Halála[szerkesztés]

Emléktábla a Prins Hendrik szálloda bejáratánál Amszterdamban

Senki nem tudja, hogy öngyilkosság volt-e vagy sem, amikor Amszterdamban 1988. május 13-án kiesett a Hotel Prins Hendrik szálloda ablakából.[10] Heroint és kokaint találtak a szobájában, és a boncolás kimutatta ezeket a szereket a szervezetében is. Semmi nem utalt küzdelemre, és a halált balesetként könyvelték el. A szálloda falán egy plakett állít emléket neki. A 210-es számú szobát, amelyikben megszállt, azóta „Chet Baker szobának” hívják.[11]

Baker az Inglewood Park temetőben, Inglewoodban, Kaliforniában van eltemetve.

Hagyatéka[szerkesztés]

William Claxton maga fényképezte le Bakert a Young Chet: The Young Chet Baker könyvéhez.

Az Oscar-díjra jelölt 1988-as dokumentumfilm, a Let's Get Lost Bakert mint az 1950-es évek egy kultúraikonját ábrázolja, de szembeállítja későbbi képét mint kábítószerfüggő. A filmet a divatfotós Bruce Weber rendezte, fekete-fehérben filmezték, és egy interjúsorozatot tartalmaz barátokkal, családtagokkal (köztük három gyermekével, harmadik feleségével, Carol Bakerrel), üzlettársaival és barátnőivel. A filmet Baker korábbi életéről felvett jelenetek és interjúk életének utolsó éveiből tarkítják.

James O'Reilly drámaíró Time after time: A Chet Baker Project darabja számos elismerést kapott a 2001-es kanadai turnéján.[12] A Chet Baker - Speedball című zenés játék életének és zenéjének különböző aspektusait tárja fel. Bemutatója a londoni Oval House Theatre-ben volt 2007 februárjában. A forgatókönyv és az előadások további fejlesztése a darab újra bemutatásához vezetett a 606 Clubban, a London Jazz Festival keretében 2007 novemberében.

Baker adta állítólag az ihletet a Chad Bixby karakterhez, akit Robert Wagner játszott az 1960-as All Fine Young Cannibals c. filmben.[13]

1991-ben az énekes/dalszerző David Wilcox felvette a Chet Baker's Unsung Swan Song című dalt a Home Again albumára, amelyben azon spekulálnak, hogy mi lehetett Baker utolsó gondolata, mielőtt a halálba zuhan. A dalt később k.d. lang kanadai énekesnő is feldolgozta My Old Addiction címmel az 1997-es Drag albumán. A Chet Baker című dal, amely Wally ír folkénekes-dalszerző 2007-es Wally Page and Johnny Mulhern: Live at the Annesley House CD-jén szerepel, Baker életének végét ismerteti Amszterdamban.

A Jeroen de Valk írta Chet Baker: His Life and Music egy Baker c. életrajzot számos nyelvre lefordították, magyarra A lírai hangú jazztrombitás címmel.[14] Egyéb életrajzok: James Gavin – Deep In A Dream—The Long Night of Chet Baker és Matthew Ruddick – Funny Valentine. Baker „elveszett emlékiratai” az As Though I Had Wings c. könyvben olvashatók, amelyhez a bevezetőt Carol Baker írta.

A 2015-ös Born to Be Blue filmben Ethan Hawke alakítja Bakert.[15]

Az ausztrál elektronikus zenész Nicholas James Murphy a Chet Faker művésznevet használja, így tiszteleg Chet Baker előtt, aki nagy hatással volt rá.[16]

Eliane Elias brazil dzsesszzongorista neki szentelte a 2013-as I Thought About You albumát.[17][18][19]

Kitüntetések[szerkesztés]

A Street of Fame Burghausenben
  • 1987-ben Chet Baker bekerül a Big Band és Jazz Hall of Fame-be.
  • 1989-ben beválasztják a Down Beat magazin Jazz Hall of Fame-jába.
  • 1991-ben bekerül a Oklahoma Jazz Hall of Fame-be.
  • 2001-ben plakettet kap a Street of Fame utcában a németországi Burghausenben.
  • 2005-ben Oklahoma kormányzója és az oklahomai képviselőház kihirdeti, hogy július 2. Chet Baker-nap lesz.
  • 2007-ben az oklahomai Tulsa polgármestere kihirdeti, hogy december 23. Chet Baker-nap lesz.
  • 2015. október 10-én az oklahomai Yale-ben megtartják az első, tiszteletére rendezett Chet Baker Jazzfesztivált.

Diszkográfia[szerkesztés]