A Rainbow Warrior elsüllyesztése

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Opération Satanique
Rajz a Rainbow Warriorról
Rajz a Rainbow Warriorról

Időpont 1985. július 10.
Helyszín Auckland, Új-Zéland
Eredmény Rainbow Warrior elsüllyesztve
Diplomáciai botrány
Szemben álló felek
Franciaország Franciaország Pennant of Greenpeace.png Greenpeace
Parancsnokok
Franciaország Charles Hernu
Franciaország Pierre Lacoste
Franciaország François Mitterrand
Pennant of Greenpeace.png Peter Willcox
Szemben álló erők
2 titkosügynök
Veszteségek
nincs 1 halott
d. sz. 36° 50′ 33″, k. h. 174° 46′ 19″Koordináták: d. sz. 36° 50′ 33″, k. h. 174° 46′ 19″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Opération Satanique témájú médiaállományokat.

A Rainbow Warrior a Greenpeace nemzetközi környezetvédő szervezet hajója volt, amely ellen a francia titkosszolgálat 1985-ben merényletet követett el, elsüllyesztve azt. A támadásnak egy halálos áldozata volt, és az Opération Satanique (Ördögi Hadművelet) kódnevet viselte.

Az események[szerkesztés]

1985 júliusában a Rainbow Warrior, a Greenpeace környezetvédő csoport hajója Új-Zélandon, Aucklandben horgonyzott, hogy később további hajókat vezessen a Mururoa zátonyhoz tiltakozásul a francia atomkísérletek ellen és hogy a lehető legjobban akadályozza azok megkezdését.

A François Mitterrand vezette francia kormány a DGSE-t bízta meg, hogy hárítsa el ezt a fenyegetést. Valószínűsíthetően Charles Hernu, a védelmi miniszter személyes utasítására Pierre Lacoste admirális, a francia titkosszolgálatok vezetője azonnal megindította a Satanic műveletet. A műveleti irányítás tisztjei határozott tiltakozásának ellenére sem tartották be az előkészületekre és a felderítésre szükséges időt. A DGSE két ügynökét bízták meg, hogy magukat a Turange házaspárnak kiadva (Dominique Prieur mint Sophie Turenge és Alain Mafart mint Alain Turenge) hamis svájci útlevelekkel a feladatot végrehajtsák. A terv szerint két bombát kellett elhelyezni a hajótesten, melyek közül az első – a gyengébb – megijesztette volna a hajón tartózkodókat, akik a partra menekülnek, majd a második a még a kikötőben lévő hajót elsüllyesztette volna. A fenti két ügynök feladata a felderítés és az előkészületek végrehajtása volt, a bombát egy három katonai búvárból álló, az Ouvéa vitorláson érkezett második csapat helyezte el.

A műveletet 1985. július 10-én hajtották végre. A bombát a búvárok felfújható csónakjában, a Turenge házaspár furgonjában szállították. A bombákat két búvár helyezte el, míg a későbbiekben a vörös sipkás emberként azonosított harmadik a hajót kormányozta. A l’Express megerősítette, hogy ő Gérard Royal volt, későbbi alezredes,[1] Ségolène Royal politikusnak, későbbi köztársasági elnökjelöltnek fivére.[2] 23:50-kor a hajó elsüllyedt, azonban a portugál származású, holland fényképész, Fernando Pereira az első robbanás után visszament a hajón maradt felszereléséért, és életét vesztette a második robbanásban. A Turange házaspárt az aucklandi rendőrség hamar elfogta a búvárok szállítására bérelt furgon miatt. A körülmények ’szerencsétlen’ egybeesése, hogy akkoriban a kikötő környékén történt jelentős számú betörés miatt éjjeliőrt rendeltek oda, aki, látva a félreeső helyen várakozó furgont, feljegyezte a rendszámot, mely alapján a rendőrség gyorsan léphetett.

A bomba elhelyezésére szolgáló csónak alján talált ujjlenyomatok alapján őket vádolták meg a bomba elhelyezésével. Akkoriban a vízzel hosszasan érintkező tárgyak felületéről az ujjlenyomatok vételének technikája nem volt túlságosan ismert, azonban a Turange házaspár szerencsétlenségére pont akkor tartózkodott Aucklandben egy szakértőcsoport, akik ezzel az új módszerrel ujjlenyomatokat tudtak felfedezni, melyek pár hónappal korábban biztosan rejtve maradtak volna.

Július 12-én 9 óra után nem sokkal az új-zélandi rendőrség előállított két svájci papírokkal rendelkező turistát, a Turenge házaspárt. Alaban Galbraith főfelügyelő, a Criminal Investigation Branch vezetője gyanút fogván elküldött egy-egy táviratot Londonba és Bernbe. A válasz július 14-én érkezett: az útlevelek hamisak. Az új-zélandi sajtó ekkor kezdte a francia titkosszolgálatokat vádolni az események miatt.

Július 23-án gyanúsították meg őket a gyilkosság elkövetésével. Az új-zélandi miniszterelnök, David Lange idegen elemeket vádolt bűnrészességgel, közvetve célozva Franciaországra. Július 26-án az ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki az Ouvéa[3] vitorlás utasai ellen és az akció előtt a Greenpeacebe beépült DGSE ügynök ellen.

A egyre-másra nyilvánosságra hozott, Laurent Fabius miniszterelnök gyanúját is felkeltő kompromittáló dokumentumok hatására Mitterrand augusztus 6-án jelentést kért Bernard Tricot államtanácsostól, ami augusztus 26-án a DGSE minden felelősségének elhárításával végződött. Amikor szeptember 17-én a Le Monde napilap információkat hozott nyilvánosságra egy harmadik egységről[4] is, a francia védelmi minisztérium továbbra is tagadta, hogy a Turenge házaspárként tevékenykedő ügynökeik és az Ouvéa legénysége követte volna el a merényletet, azonban a botrány kitörését már semmi nem akadályozhatta meg. Szeptember 20-án Charles Hernu védelmi miniszter lemondott és Pierre Lacoste admirálist felmentették. 22-én Laurent Fabius végül elismerte a televízióban, hogy a francia titkosszolgálatok követték el a Rainbow Warrior elleni támadást.

A Rainbow Warrior emlékműve Aucklandben

1985. november 4-én Alain Mafart és Dominique Prieur megjelent az aucklandi törvényszék előtt, ahol bűnösnek vallották magukat nem szándékos emberölés vádjában. Az ügynököket november 22-én 10 év börtönre ítélték. 1986 júliusában szállították őket a Hao-atollra, majd hamarosan visszahelyezték őket szolgálatba lépésük helyére, Franciaországba.

Az eljárást filmre vették, melyet 2006. szeptember 26-tól vetített az állami TVNZ. Az új-zélandi legfelsőbb bíróság visszautasította az ügynökök tiltakozását a film sugárzása miatt.[5]


Az új-zélandi álláspont[szerkesztés]

„Ez volt Új-Zéland szuverenitása ellen valaha elkövetett legsúlyosabb bűn. Egy állam által elkövetett terroristaakció, egy háborús cselekedet.”

– Geoffrey Palmer, korábbi új-zélandi miniszter[6]

A Lacoste jelentés[szerkesztés]

Egy 1986. április 8. dátumú, 2005 júliusáig titokban maradt titkos jelentésben Lacoste admirális alátámasztja, hogy

„1985. március 19-én Patrick Careil, Charles Hernu kabinetfőnöke személyesen kérte fel a DGSE mozgósítására, hogy megakadályozzák a Greenpeace tervét a mururoai francia atomkísérletekbe való beavatkozásra 1985 nyarán”

Szerinte egyértelmű volt, hogy a Greenpeace elleni akció François Mitterrand beleegyezésével történt:

„Május 15-én 18 órakor fogadott a köztársasági elnök, amikor is első napirendi pontként tettem fel a kérdést (…). Megkérdeztem, hogy engedélyezi-e az akció végrehajtását, melyre Charles Hernu felhivta a figyelmem. Beleegyezését adta, hangsúlyozva, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonít a nukleáris kísérleteknek. Nem is részleteztem a továbbiakat, engedélye egyértelmű volt.”

A védelmi miniszter lemondott, hogy elhárítsa a felelősséget az elnökről, Pierre Lacoste admirális megbízatását René Imbot tábornok visszavonta.

Végkifejlet[szerkesztés]

Az ügy miatt igen megromlott a két ország viszonya. Mivel Franciaország visszavonta nyilatkozatát a Nemzetközi Bíróság döntéseinek kötelező érvényű elfogadásáról 1974-ben, ezért az ügy nem kerülhetett a bíróság elé. A két fél az ENSZ főtitkárához fordult (akkor Javier Pérez de Cuéllar) hogy segítsen a helyzet rendezésében egy a mindkét fél számára kötelező határozat meghozatalával.

A határozat előírja Franciaország számára a hivatalos bocsánatkérést és 7 millió dollár kártérítés fizetését. Július 9-én három egyezményt írtak alá a ratifikáló okiratok cseréjével egybekötve a kapcsolatok rendezésére. Ennek megfelelően szállították a Francia Polinéziához tartozó Hao-szigetre a két ügynököt azzal a kikötéssel, hogy 3 évig nem szállíthatók vissza az anyaországba. Franciaország ezt megszegve 1987. december 14-én hozatta haza Mafartot életveszélyes fenyegetésre hivatkozva, majd 1988. május 6-án Prieurt orvosi okok miatt. Új-Zéland ezután az ügyet a határozatnak megfelelően döntőbíróság elé vitte. A két ország kapcsolata hosszú éveken át feszült maradt. 1987-ben a francia állam 8,16 millió dolláros kártérítést fizetett a Greenpeace-nek.

Új Rainbow Warrior[szerkesztés]

25 évvel azután, hogy a hajót elsüllyesztették, a lengyelországi Gdańskban megkezdődött az "új Rainbow Warrior" nevű hajó építése. A hajó testét a gdański hajógyárban építik, a felszereléseket és más eszközöket pedig Németországban szerelik fel. Az építés megkezdése tiszteletére rendezett ünnepségen részt vett a 25 éve elsüllyesztett Rainbow Warrior kapitánya, Peter Willcox is.[7]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Gérard Royal életrajza a l’Express-ben, 2006. március 16.
  2. Un frère de Royal aurait coulé le «Rainbow Warrior», Le Figaro, 2006. október 2.
  3. Ez az Új-Kaledóniában bérelt hajó szállította a robbanóanyagot és a búvárfelszerelést. Legénysége Roland Verge-ből, Gérald Andries-ből és Jean-Michel Barceloból, a Korzikán található asprettoi katonaibúvár-kiképzőközpont oktatóiból, és Xacier Maniguet doktorból állt. Felszerelésüket ideiglenesen a Parangara- és a Kaouou-öbölben rejtették el.
  4. Ez a páros Tahitiről indult és a DGSE egy kapitányából és egy törzsőrmesteréből állt, akik Alain Tonel és Jacques Camurier fedőnevek alatt július 7-én kötöttek ki Aucklandben 8:15-kor. Dillais parancsnok, az asprettoi központ vezetője ekkor Új-Zélandon tartózkodott.
  5. TVNZ wins right to screen Rainbow Warrior trial tapes
  6. [1]
  7. Új Rainbow Warriort épít a Greenpeace, Index.hu, 2010. július 11.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A Rainbow Warrior elsüllyesztése témájú médiaállományokat.

Bibliográfia[szerkesztés]

  • Carnets secrets d'un nageur de combat : du "Rainbow warrior" aux glaces de l'Arctique (1999), Alain Mafart, éd. Albin Michel, ISBN 2-226-10831-9
  • Agent Secrète, Dominique Prieur, éd. Fayard, ISBN 2-213-59277-2

Magyar feldolgozás[szerkesztés]