Remete (vallás)

Diego Velázquez: Remete Szent Antal és Remete Szent Pál

Remete (ógörögül: ἐρημίτης <sivataglakó>, latinul: eremita) magányosan, a világtól elvonultan élő személy.

A világtól elvonult ember, aki vezeklés vagy vallásos elmélkedés céljából pusztai (sivatagi) vagy erdei, hegyvidéki (barlang, sziklatető) magányban él. Csendes magányában nemcsak lelkileg, hanem testileg is igyekszik Isten jelenlétébe helyezni magát (teljes önátadás). Később közösségekbe tömörültek, így jöttek létre a szerzetesrendek.

Az első keresztény remeték, az anakhóréták a III-IV. században az egyiptomi sivatagban éltek a szerzetesekéhez hasonló, de lazább közösségben (Remete Szent Antal, Remete Szent Pál). Az aszkézis különféle nemeit gyakorolták.

Az "oszlopos szentek" (sztiliták) az aszkézist rendkívüli módon gyakorolták. Oszlopos Szent Simeon harminc évig élt egy oszlop tetején.

Más vallásokban (főleg a buddhizmusban és a hinduizmusban) is találunk hasonló jelenséget.

Átvitt értelemben mondjuk remetének az elvonultan élő, magányt kedvelő embert is. Rousseau-t az ermenonville-i remeteként, az idős Kossuthot turini remeteként emlegették.

Kapcsolódó cikkek

• Keresztény szerzetesség
• Aszkézis
• Egyszerűség (vallás)
• Sramana (buddhizmus)
• Szádhu, szannjászi, jógi (hinduizmus)

Források

• Magyar nagylexikon (15. kötet – Pon–Sek), Magyar Nagylexikon Kiadó – Budapest 2002. ISBN 963 9257 14 1

További információk

• Remete. meszotar.hu. (Hozzáférés: 2013. december 5.)