Pelagóniai csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pelagóniai csata
Nikaiai-keresztes háborúk
Dátum 1259 szeptembere
Helyszín Pelagónia
Eredmény Nikaiai győzelem
Harcoló felek
Nikaiai Császárság Akháj Fejedelemség
Parancsnokok
Johannesz Palaiologosz
Theodor Dukász
II. (Villehardouin) Vilmos

A pelagóniai csata 1259 szeptemberében zajlott le a Nikaiai Császárság és az Akháj Fejedelemség csapatai között. Döntő fontosságú esemény volt a Balkán és a Közel-Kelet történetében: biztosította, hogy a nikaiaiak 1261-ben elfoglalják Konstantinápolyt, megdöntsék a Latin Császárságot és restaurálják a Bizánci Birodalmat.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1258-ban elhunyt II. (Laszkarisz) Theodor nikaiai császár. A trónon a fiatal IV. János követte Palaiologosz Mihály régenssége alatt, akinek meggyőződése volt, hogy fel kell támasztania a Bizánci Birodalmat, és vissza kell szereznie minden, a negyedik keresztes hadjárat előtt birtokolt területét. 1259-ben II. (Villehardouin) Vilmos akháj fejedelem feleségül vette II. Mihály epiruszi uralkodó leányát, az Ágnesként is ismert Anna Komnéna Dukainát, így megszilárdította az Epiruszi Despotátus és az Akháj Fejedelemség Nikaia-ellenes szövetségét. I. Manfréd szicíliai királlyal is szövetkeztek, aki 400 lovagot küldött nekik segítségül.

Az ütközet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1259-ben a nikaiai haderő betört Thesszáliába, és szeptemberben az egyesült epiruszi-akháj hadak északra indultak, hogy megütközzenek vele. A nikaiai hadvezér Theodor Dukász szebasztokrátor (értéktelen cím, a császárral fennálló közeli rokonságot jelzi), II. Mihály despota fivére vezette. A francia nyelvű Morea Krónikája adatai szerint a nikaiai haderő színe-java felsorakozott török zsoldosok, 13000 magyar, 4000 szerb és bolgár, 2000 kun illetve 300 német és kevés vlach katonával egyetemben. Az adatok szerint 27 lovashadosztály is tartozott a haderőhöz, azonban ez kevéssé valószínű – mint ahogy az adatok nagy része feltehetően túloz. Theodor a környékbeli parasztokat is csoportokba gyűjtötte, és a környező dombokra utasította őket, hogy a hadsereg részének tűnjenek.

Theodor ekkor egy hamis árulót küldött II. Vilmos táborába, aki eltúlozta a nikaiai haderő létszámát, és megfeddte II. Mihályt, amiért rokona ellen kívánt harcolni. A Krónika (feltehetően hamis) állítása szerint Vilmos és Mihály seregében jelen volt 300 lovagja élén III. Ulrik, Karinthia hercege, aki meggyőzte az akháj hadakat, hogy ne dezertáljanak. Az epirusziak nagy része ennek ellenére az éjszaka folyamán átállt az ellenséghez (a görög történetíró, Geórgiosz Pakhümerész szerint azért, mert Vilmos az éjszaka összeveszett Mihály törvénytelen fiával).

Másnap a Vilmost szolgáló németek megtámadták a nikaiai zászló alatt katonáskodó honfitársaikat. Az akháj lovasokat lenyilazták a magyar íjászok, és a csatában a herceg is elhunyt (valójában III. Ulrik 1269-ig uralkodott tartománya élén.) – a gyakorlatilag védtelenül maradt lovagok megadták magukat, a gyalogosok pedig elmenekültek. Maga II. Vilmos is kénytelen volt menekülőre fogni, ám egy közeli szénaboglya alatt megtalálták és elfogták. Theodor Dukász a hadjárat főparancsnoka, Johannesz Palaiologosz (a régens Mihály fivére) színe elé vitte a rabot, aki kénytelen volt több stratégiai fontosságú erődítményt (például Misztrát) feladni, mielőtt szabadon engedték volna.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pelagóniai csata révén a negyedik keresztes hadjárat nyomán létrejött keresztes államok közül addig legerősebb Akháj Fejdelemség jelentéktelen nikaiai hűbéres tartománnyá vált. Johannesz Palaiologosz még Thébát is elfoglalta. A meggyengült fejedelemség hatalmi pozícióját az Athéni Hercegség vette át. Bukását kihasználva Palaiologosz Mihály elfoglalhatta Konstantinápolyt.

Történelmi források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csatáról a már említett, kétséges hitelű Morea Krónikája mellett a kortárs görög Geórgiosz Pakhümerész, Geórgiosz Akropolitész és a később alkotó Niképhorosz Grégorasz és Geórgiosz Szphrantzész közöl adatokat.