Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő (11201170 körül) jeruzsálemi királyi hercegnő, Szent Lázár kolostorának apátnője.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armoiries de Jérusalem.svg

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő 1120-ban látott napvilágot II. Balduin jeruzsálemi király és Morfia melitenei úrnő negyedik gyermekeként, egyben az egyetlenként, aki II. Balduin 1181-as trónra kerülése után született. Édesapja eredetileg frank lovagként csatlakozott a keresztes háborúkhoz; édesanyja egy örmény uralkodó leányaként keleti légkört teremtett a királyi udvarban. A négygyermekes családban nem volt fiúgyermek; a hercegnő és három nővére rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással.

1123-ban a jeruzsálemi uralkodót fogságba ejtették a muszlimok Edessza határainak védelme közben. Morfia királyné legkisebb leányával rögtön északra utazott a célból, hogy tárgyaljon férje szabadon bocsátásáról Timurtas mozlim uralkodóval. A váltságdíj nagyon magas volt: nyolcvanezer dinár Timurtas részére, amiből húszat azonnal kellett kifizetni, a maradék törlesztésének záloga pedig a kisleány Ioveta hercegnő és az edesszai trón várományosa lett túszként. Ezenkívül a jeruzsálemiek Atareb, Zerdana és Kafartab átadására és a Timurtas által a Dubaisz ibn Szadaka beduin törzsfő ellen vezett háború támogatására kényszerültek. II. Balduin király 1124. júniusban hagyta el a saizari udvart, miután találkozott leányával és túsztársával, Joscelin edesszai trónörökössel. A hercegnőt a saizari emír erődjében tartották fogva egészen egy éven keresztül. 1125. június 11-én a szíriai Azaz mellett a keresztes államok egyesített seregei a jeruzsálemi király vezetésével győzedelmeskedtek a szeldzsuk törökök fölött. A hadizsákmányból tellett a nyolcvanezer dinár váltságdíjra is a hercegnőért és az edesszai trónörökösért: „minden frank lovag lemondott zsákmánya egy részéről, hogy kiválthassák a király leányát.”[1]

Minthogy nem született fiútestvérük, mind a négy hercegnő számára kulcsfontosságú kérdés volt a férjhezmenetel. II. Balduin király egyik leányára akarta hagyni a trónját, ennek megfelelően pedig igyekezett befolyásos, megbízható házastársat keresni számukra. A legidősebb Melisenda hercegnőt a gazdag és előkelő V. Fulko anjoui gróffal jegyezte el, hogy később társuralkodókként átvehessék tőle az uralmat. Aliz hercegnő egy keresztes uralkodóhoz, II. Bohemund antiókhiai fejedelemhez ment nőül; Hodierna hercegnő II. Rajmund tripoliszi gróf felesége lett. Dacára nővérei házasságkötéseinek, Ioveta hercegnő maga az egyház mellett döntött: felvette az apácafátylat, és belépett a jeruzsálemi Szent Anna zárdába.

1143-ban az immáron uralkodó Melisenda királynő kolostort építtetett Betániában a jeruzsálemi pátriárkától vásárolt földön. A kolostort betániai Szent Lázárnak szentelték; s az első apátnő halála után 1144-ben Ioveta királyi hercegnőt választották meg a zárda vezetőjének. Noha nem rendelkezett akkora hatalommal, mint testvérei, Ioveta apátnő mégis jelentős befolyással bírt: „kettős szerepében, mint királyi vérből származó hercegnő és mint Palesztina leggazdagabb kolostorának apátnője hosszú életén át mindvégig megkülönböztetett tiszteletnek örvendett a királyságban.”[2] Egy 1157-es keltezésű adománylevél szerint az apátnő földet adományozott a johannita lovagrendnek. Apáca mivolta ellenére a hercegnő nem szakította meg kapcsolatát a királyi udvarral; őt bízták meg például unokahúga, Szibilla királyi hercegnő nevelésével és tanításával.[3][4]

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő jelen volt nénje, Melisenda jeruzsálemi királynő halálos ágyánál 1161-ben. A krónikák ekkor tesznek utoljára említést a hercegnőről; halálozási dátuma éppen ez okból kifolyólag ismeretlen. 1178-ban már biztosan nem élt, mivel eddigre új apátnő lépett Szent Lázár kolostorának élére.[2][5]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Runciman. 406. oldal
  2. ^ a b Runciman. 447. oldal
  3. Runciman. 569. oldal
  4. Türoszi Vilmos: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum
  5. Cartulaire de Ste Maria Josaphat. Kohler kiadó, 122. o 

Források és irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Howarth, Stephen. A templomosok titka, ford. Pálvölgyi Endre, Kossuth Kiadó. ISBN 963-09-2872-8 (1986) 
  • Read, Piers Paul. A templomosok, ford. Majorossy Judit, Gulliver Könyvkiadó Kft.. ISBN 963-9232-12-2 
  • Runciman, Steven.szerk.: Veszprémy László: A keresztes hadjáratok története, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna, Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963-379-448-X [1995] (1999) 

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]