Dizzy Gillespie

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dizzy Gillespie
Dizzy Gillespie01.JPG
Dizzy Gillespie (1991)
Életrajzi adatok
Született Cheraw,
1917. október 21.
Elhunyt 1993. január 6. (75 évesen)
Pályafutás
Műfajok dzsessz
Hangszer trombita
Tevékenység zenész

John Birks „Dizzy” Gillespie (1917. október 21.1993. január 6.) Cheraw nevű amerikai városban született, Dél-Karolinában. Jazz-trombitás, zenekarvezető, énekes és zeneszerző. Gillespie, Charlie Parkerrel együtt fontos figurája volt a bebop és a modern jazz fejlődésének.

Óriásira dagadt arcával, deformált trombitájával, valamint csodálatos trombitajátékával összetéveszthetetlenül magára vonta az emberek figyelmét.

Trombitájának érdekes „balesete” egy fellépés alkalmával történt, 1953. január 6-án, amikor egyik barátja véletlenül leejtette Diz´ trombitáját, ami maradandó károsodást szenvedett. Azonban a fiatal zenész csöppet sem bánta a dolgot; elkezdett fújni megváltozott hangszerén, és rájött, hogy a trombita hangja másfelé, másképp szól. Tetszett neki az újdonság, és megtartotta az újítást; ezentúl csak ilyen hangszeren fújt.

Életrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai évek, és a karrier kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dizzy Gillespie (1988)
Dizzy Gillespie (1978)
Dizzy Gillespie (1955)

Dizzy egy tízgyermekes család legfiatalabb sarjaként jött a világra. Édesapja általában verte gyermekeit, Gillespie tíz éves volt, amikor apja meghalt. Azonban játszott mindazokon a hangszereken, amelyeknek a kis Diz´ szerette hallani a hangját, és ennek hatására kezdett el zenélni. 12 éves korában felvételt nyert az Észak-Karolinai zenei Konzervatóriumba. 1935-ben úgy döntött; elhagyja az iskolát, és hamarabb belecsöppen a zenei vérkeringésbe. Elsőként Frankie Fairfax bandájába csapódott, és elkészítette élete első hangfelvételét is Teddy Hill bandájával.

Miután ezekben az együttesekben csak alkalmilag játszott, felvetődött a kérdés, hogy hol találhat állandó „állást”. Végül Cab Calloway zenészei között talált helyet magának, azonban Calloway-jal nem igazán értették meg egymást, sokszor támadt nézeteltérésük, Cab kritizálta is Gillespie-t, hogy amit játszik az „kínai zene”… Ezek után Calloway megvádolta Dizzy-t, hogy az egyik koncert alatt leköpte őt. A fiatal forróvérű trombitás ezen vérig sértődött, és egy késsel megsebesítette a zenekarvezetőt a lábán. Itt nem volt többé maradása. Egy apró kitérő Duke Ellington zenekarában zárta le életének első szakaszát.

A bebop felemelkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő időszak jelentette a fordulópontot a fiatal zenész életében, ugyanis Charlie Parkerrel olyan számokat adtak elő, mint az A Night In Tunisia, vagy a Salt Peanuts – amelyeket ráadásul ő komponált –, és a mai napig a jazztörténelem gyöngyszemei. Olyan klubokban adták elő új szerzeményeiket, mint a Minton´s Playhouse-ban, vagy a Monroe´s Uptown House-ban, amelyek az akkori zenei élet központi klubjai voltak.

Az új stílus sokakat megmozgatott, és megihletett, hiszen virtuozitásával, zenei sokszínűségével, improvizációival eltért a jazz-ben eleddig megszokottól. Olyanok követték Gillespie-t, mint Miles Davis, vagy Max Roach. Sajnos azonban túl hamar vége szakadt ennek a bandának is ebben a felállásban; Parker Miles Davis-szel játszott tovább, Diz´, pedig folytatta a maga útját.

Kisebb zenekarokat vezetett, például egyet Milt Jacksonnal, John Coltrane-nel és Lalo Schifrinnel. 1952-ben Franciaországba tett egy rövid, egyéves kitérőt, szerencsét próbálni. Egy évvel később számos sikeres koncertet, és egy lemezfelvételt maga mögött tudva érkezett vissza az Egyesült Államokba, telve önbizalommal. Nagy álma volt, hogy egy nagyzenekart vezethessen, ami 1956-ra meg is valósult. Még ugyanebben az évben a Közel-Keleten koncerteztek, és Diz´ találóan csak a „jazz nagykövetei”-nek nevezte zenekarát.

Az afro-kubai stílus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jazz történetében Gillespie volt az első, aki – évtizedekkel megelőzve korát és zenésztársait – bevett zenéjébe latin és az afro-kubai zenei elemeket, – már az 1940-es évek környékén – ami tartalmazott popot és salsát is. A két stílus keveredése ihlette a Manteca, illetve a Tin Tin Deo című számot is.

Fontos dátum 1977, amikor Dizzy kubai fellépéssorozata alkalmával megismerkedhetett Arturo Sandovallal, a fiatal, tehetséges trombitással, akivel ezután hosszú éveken át zenélt együtt, és barátságuk is életük végéig kitartott. Sandoval ma is tisztelettel adózik egykori mesterének, sok melódiát megtartott a régi baráttól.

Kései évek, és a halál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gillespie 1979-ben tette közzé önéletrajzát To Be or not to Bop néven. Az '80-as években Dizzy az Amerikai Nemzeti Zenekart is vezette. Három éven keresztül Flora Plurim, majd David Sánchez is együtt turnézott az együttessel, és mindketten örültek, hogy abban a zenekarban játszhatnak, amit az öregedő bebopkirály vezet. Később mindkettőjüket Grammy-díjra jelölték. Ezekben az években Diz´ számos showban vendégként is megfordult, mint például a The Cosby Show-ban, vagy a Sesame Street-ben.

1982-ben egy rövid szerepet kapott Stevie Wonder Do I Do című számában. Utolsó éveiben fokozatosan fakult trombitája hangszíne, tónusa. Koncertjein többet játszott más trombitásokkal, barátaival – például Arturo Sandoval-lal, vagy Jon Faddis-sal –, mint egyedül.

Egyedülálló humorérzékével is szórakoztatta a közönséget, jó példa erre a Louis Armstronggal 1959-ben játszott Umbrella Man, ahol Louis-val vígan fricskázzák egymást a dal szövegével. A Muppet Show-ban is megfordult a '80-as évek elején, ahol boldog trombitásként zenélt és táncolt a gyerekeknek.

1989-ben Gillespie már túl volt 300-adik fellépésen 27 országban, nem számítva az Egyesült Államok-beli 31 megyén belül 100 városban létrejött koncertjeit. Nigériában a hagyományok vezérének nevezték és egy tiszteletbeli kinevezést is kapott; a Kaliforniai Egyetem régensprofesszorává nevezték ki, ezenkívül tizennegyedik tiszteletbeli doktori diplomáját is átvehette a Berklee-i Zenei Főiskolától. Még ugyanebben az évben Grammy-életműdíjat kapott. A következő évben ismét egy új díjjal gazdagodott, megkapta a Kennedy Center által művészek számára alapított „Kennedy Center Honors” díjat és az Amerikai Zeneszerzők, Írók, és Kiadók Szövetsége által alapított Duke Ellington-díjat, melyet komponista, előadó, és zenekarvezetői munkásságáért vehetett át.

1992. november 26-án a New York-beli Carnegie Hallban került megrendezésre a második Bahá'í Világkongresszus, amely Dizzy születésnapi koncertje is volt, hiszen ekkor már egy hónapja betöltötte hetvenötödik életévét. Gillespie már harmincharmadik alkalommal jelent volna meg az évente megrendezett Bahá´í Kongresszuson, amely most Világkongresszussá avanzsált, azonban nem tehette, hiszen otthon feküdt, betegen, a ráktól szenvedve. Tiszteletüket tették azonban olyan zenészek, mint Jon Faddis, Marvin „Doc” Holladay, James Moody, Paquito D´Rivera, vagy a Mike Longo Trió Ben Brown basszusgitárossal és Mickey Roker dobossal. Mindannyian kijátszották a szívüket, de sejtették, hogy egykori mesterük, példaképük, zenésztársuk többé nem játszhat velük. Minden muzsikus lerótta a tiszteletét a barát, a nagy lélek és a jazz megújítója előtt, utoljára…

1993. január 6-án hetvenöt éves korában, rákban hunyt el, negyven évvel azután, hogy trombitája leesett, és formája megváltozott, ő megmaradt ugyanannak, aki volt, csak ettől kezdve az égieket szórakoztatta virtuóz trombitajátékával. A Flushing Temetőben helyezték örök nyugalomra, Queens-ben, New Yorkban. A gyászbeszédet Mike Longo mondta el, aki együtt volt Gillespie-vel a zenész halálának éjszakáján.

A bebop mesterének maradtak hírnökei özvegye; Lorraine Willis Gillespie, jazzénekes lánya; Jeanie Bryson, illetve unokája; Radji Birks Bryson-Barrett személyében.

Gillespinek két temetése volt. Az első a család, közeli barátok, zenésztársak számára tartott Bahá'í, a második, pedig a New York-i St. John Katedrálisban, a világ számára tartott temetés.

Dizzy Gillespie Bahá'í-nak vallotta magát 1970 óta, a Bahá´í vallás leghíresebb követője, amely segített neki megérteni helyét a világban és a zenében, valamint jó útra terelte az alkoholról a lelki gondolatok, meditációk felé, melyeket Nat Hentofftól merített, akit 40 éven át ismert. Ugyanő nevezte Gillespie-t a Bahá´í Jazznagykövetének.

Lemezei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Dizzy_Gillespie című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dizzy Gillespie témájú médiaállományokat.
  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap