Szergej Mihajlovics Romanov orosz nagyherceg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szergej Mihajlovics
Grand Duke Sergei Mikailovich 0.JPG
Uralkodóház Holstein–Gottorp–Romanov
Született 1869. október 7.
Borzsomi
Elhunyt 1918. július 18. (50 évesen)
Alapajevszk
Édesapja Mihail Nyikolajevics Romanov nagyherceg
Édesanyja Badeni Cecília Aguszta
Vallása orosz ortodox
A Wikimédia Commons tartalmaz Szergej Mihajlovics témájú médiaállományokat.

Szergej Mihajlovics Romanov (oroszul: Сергей Миха́йлович Романов; Borzsomi, 1869. október 7. – Alapajevszk, 1918. július 18.), a Holstein–Gottorp–Romanov-házból származó orosz nagyherceg, az Orosz Cári Hadsereg tüzérségi tisztje. 1918-ban, testvérei közül elsőként, kivégezték a bolsevikok.

Élete[szerkesztés]

Származása és ifjúkora[szerkesztés]

Russian coa 1830.png

Szergej Mihajlovics nagyherceg Mihail Nyikolajevics nagyherceg és Cecília badeni hercegnő hatodik gyermekeként, illetve ötödik fiaként jött világra 1869-ben. A család Grúziában élt egészen 1881-ig, mivel Mihail nagyherceg volt a Kaukázus alkirálya. Szergej Mihajlovics és testvérei főként Tifliszben töltötték gyermekkorukat, spártai szigorban nevelkedve.

Szergej Mihajlovicsot – akárcsak fivéreit – katonai pályára szánták. Alig két hetes volt csupán, amikor már a nevét adta a 153. Vakusznkij Gyalogsági Ezrednek. Később Szergej a Mihajlovszkij Tüzérségi Akadémiára járt, és ennek az elvégzése után tüzérként belépett a hadseregbe. 1891-ben III. Sándor cár szárnysegédjévé nevezték ki; 1899-ben ezredesi rangot kapott. A nagyherceg élvezte a tüzérségnél teljesített szolgálatot; hamar felküzdötte magát a katonai megfigyelő rangjáig, melyet csak a monarchia megdöntésével vesztett el.

Hihetetlen érzéke volt a vicces dolgokhoz, és számos alkalommal kerültünk bajba azért, mert mindketten imádtunk nevetni.

Marija Georgijevna nagyhercegné Szergej Mihajlovicsról[1]

Szívesen foglalkozott a matematikával és a fizikával is; ez a tevékenysége nagy csodálkozást váltott ki családjából. Rajongott az éneklésért: volt egy saját kórusa, amit a Cári Színház igazgatója vezetett. A körülbelül hatvan tagból álló kórus rendszeresen fellépett a nyilvánosság előtt. A nagyherceg emellett kedvelte a tréfákat, az etikettet rendszeresen áthágta. Fiatalabb korában ő és legkisebb bátyja, Alekszandr Mihajlovics nagyon jó barátságban álltak II. Miklós cárral, ám később eltávolodtak egymástól, amikor Alekszandr Mihajlovics elkezdte kritizálni a cár politikáját.

Szergej nagyherceg különösen jó kapcsolatot ápolt legfiatalabb testvérével, Alekszandr Mihajloviccsal. 1891-ben együtt utaztak el Indiába, ahol édesanyjuk halálhíre utolérte őket. A fivérek egy nőt is szerettek: Kszenyija Alekszandrovna nagyhercegnőt, III. Sándor cár idősebb leányát. Kszenyija Alekszandrovna 1894-ben Alekszandr Mihajlovics mellett döntött, és összeházasodott vele. Szergej nagyherceg ettől kezdve agglegényként élt; édesapja halálát követően az Új Mihajlovszkij-palotába költözött fivéreihez, Nyikolaj Mihajlovicshoz és Georgij Mihajlovicshoz.

Matyilda Kseszinszkaja[szerkesztés]

Matyilda Felikszovna Kseszinszkaja, férjezett Romanovszkaja-Kraszinszkaja hercegnő (1896; Rimszkij Korszakov Mladájában)

Matyilda Felikszovna Kseszinszkaja egy tehetséges, lengyel származású balerina volt, aki szoros kapcsolatban állt a cári család több tagjával is. Kezdetben az akkor még trónörökös II. Miklóssal tartott fenn viszonyt, de amikor a cárevics eljegyezte nagy szerelmét, Alix hesseni hercegnőt, a trónörökös véget vetett Kseszinszkajával folytatott kapcsolatának. Kseszinszkaja ezután Szergej Mihajlovics pártfogásába került. A nagyherceg rengeteg pénzt áldozott a balerinára, több hétvégi házat is vásárolt számára Oroszország legfelkapottabb vidékein. Sokak úgy gondolták, a balerina egyáltalán nem szerette a nagyherceget, csak a karrierje előrébb vitelét várta tőle – Szergej nagyherceg ugyanis a Cári Színházi Társaság elnökeként biztosította Kseszinszkaja helyét a Cári Balettben. A pletykák szerint viszonyuk volt, azonban a nagyherceg és Kseszinszkaja naplója csak barátságról számol be.[2] Ezt támasztja alá az is, hogy amikor Kseszinszkaja beleszeretett Szergej Mihjalovics unokatestvérébe, Andrej Vlagyimirovics nagyhercegbe, Szergej nagyherceg nem tett semmit a kapcsolatuk ellen.

1902-ben Kseszinszkaja fiúnak adott életet, akit Vlagyimirnak, ismert becenevén „Vovának” nevezett el. A gyermeket Szergej Mihajlovics is, és Andrej Vlagyimirovics is a saját fiának ismerte el, de később kiderült, hogy Vova Andrej Vlagyimirovics utódja. Kseszinszkaja naplójából kiderült, hogy Szergej Mihajlovics valószínűleg már a kezdetektől fogva tisztában volt ezzel a ténnyel: „biztosan tudom, hogy nem ő a gyermek apja, de ő szeretett és… mindent megbocsátott nekem”.[2] Szergej nagyherceg saját pénzén neveltette fel Vovát, és Kseszinszkaja mindvégig szoros baráti kapcsolatot tartott fenn a nagyherceggel. Később, a bolsevikok hatalomra kerülése után Andrej Vlagyimirovics feleségül vette Matyilda Felikszovnát, és így Vova törvényesen is az ő fia lett. 1924-ben Kirill Vlagyimirovics nagyherceg, aki önmagát Oroszország névleges cárjának tartotta, a „Romanovszkaja-Kraszinszkaja hercegnő” címet adta Kseszinszkajának, a Romanov-ház alágának tagjává emelve a táncosnőt.

1908-ban Varvara Voroncova-Daskova grófnénak Svájcban fia született, akit az Alekszandr névre kereszteltek. A fiú apja valószínűleg Szergej volt. Alekszandrt később Sophia von Dehn, a Romanov-ház egyik távoli rokona adoptálta. Alekszandr Olaszországban nőtt fel; kétszer nősül. Végül az Egyesült Államokban hunyt el 1979-ben.

A világháború és a forradalom[szerkesztés]

Szergej Mihajlovics nagyherceg az első világháború alatt

Az első világháború kitörésekor Szergej nagyherceg csatlakozott a sereghez, bár csak hónapokkal később tudott szolgálatba állni egy betegség miatt. A nagyherceg lett a tüzérség ellátmányozásáért felelős osztály feje, és mint ilyet számos kritika érte, elsősorban a Duma vezetőjétől. A hadseregben elharapózott korrupció és megvesztegetések, és többen is megvádolták a nagyherceget, hogy a hadsereg számára fenntartott élelmiszerből rendszeresen juttat Kseszinszkajának; ez arra késztette Szergej Mihajlovicsot, hogy 1916-ban önként lemondjon ellátmányozási szerepéről. Sztavka mellé helyezték át, ahol egy ideig ismét fontos szerepet töltött be, és napi rendszerességgel beszélt II. Miklós cárral. Azonban hamar a korrupció árnyéka vetült a nagyhercegre, amelyben feltehetőleg benne volt nagy ellenségének, Alekszandra Fjodorovna cárnénak a keze is. Szergej Mihajlovicsot nem vonták kérdőre, de fokozatosan eltávolodott a cártól.

Amikor II. Miklós cár 1917-ben aláírta a lemondását, Szergej Mihajlovics a cár kíséretében tartózkodott Mahiljovban Kseszinszkajával és Vovával. Mahiljovban rossz életkörülmények között éltek, így még az év júniusában visszatértek Petrográdrak. Az Új Mihajlovszkij-palotába költöztek Nyikolaj Mihajlovics nagyherceghez, aki a menekülést sürgette. Szergej Mihajlovics megkérte Kseszinszkaja kezét, azonban a balerina nemet mondott; és július 13-án a táncosnő fiával a Kaukázusba utazott, hogy csatlakozzanak Andrej Vlagyimirovics nagyherceghez.

1917 novemberében, a bolsevikok hatalomátvételét követően a cári család minden tagját nyilvántartás céljából berendelték a Cseka petrográdi főhadiszállására. 1918 áprilisában megint meg kellett jelenniük, azonban ekkora már többen elszöktek a bolsevikok elől. Ahogy bement a főhadiszállásra, Szergej Mihajlovicsot rögtön elfogták, és Szibériába deportálták. A nagyherceggel tartott titkára mellett Ivan Konsztantyinovics, Igor Konsztantyinovics és Konsztantyin Konsztantyinovics hercegek, valamint Vlagyimir Pavlovics Palej herceg, Pavel Alekszandrovics nagyherceg morganatikus házasságából származó fia. A foglyokat április 4-én Vjatkába szállították, ahol külön szállásolták el őket. Noha foglyok voltak, viszonylag szabad életvitelt folytathattak.

Április 30-án a helyi bolsevik tanács rendelkezésére az összes családtagot átszállították az Urál-hegységben fekvő Jekatyerinburgba. Itt csatlakozott hozzájuk Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegné, a cárné nővére, aki férje halála után kolostorba vonult, és Jekatyerinburgba elkísérte egyik rendtársnője is. Ugyan II. Miklós cár és családja is Jekatyerinburgban voltak bebörtönözve az Ipatyev-házban, a kapcsolatot nem tudták felvenni velük. Május 18-án Szergej Mihajlovicsot és rabtársait vonatra tették, hogy két nap múlva megérkezzenek a Jekatyerinburgtól körülbelül kétszáz kilométerre fekvő Alapajevszkbe.

Halála[szerkesztés]

Alapajevszkben a városi iskolában tartották őket fogva. Szergej nagyherceg egy szobán osztozott titkárával, Fjodor Remezzel és Palej herceggel. Még itt is nagy szabadságnak örvendtek a kezdetekben, sétákat tehettek a városban, járhattak templomba és beszélhettek a helybéliekkel. Az iskola kertjében növényeket termesztettek. Nyár elején a helyzet drasztikusan megváltozott, a társaság ténylegesen is az iskola rabja lett; az épületet magas fallal vették körül.

1918. július 18-án éjjel, egy nappal a cár és családja kivégzése után a foglyokat alvás közben megkötözték, és autókra pakolták. Az egyik őr leírása szerint egyedül Szergej Mihajlovics nagyherceg küzdött, mire rálőttek, a karját találva el. A foglyokat a város közelében lévő bányák egyikéhez vitték. Az őrök itt puskatussal megverték, majd a bányába dobták őket. Hogy áldozataik biztosan meghaljanak, még kézigránátot is robbantottak. A robbanás betemette a foglyokat a bányába, de még napokig éltek.

1918. szeptember 28-án a fehér seregek bevették Alapajevszk városát abban a reményben, hogy még életben lelik a rabokat. A városlakók elvezették őket a bányákhoz, és a fehér katonák megkezdték a kivégzettek maradványainak összeszedését. A nyomozók és a fehér szakértők a ruháik alapján próbálták azonosítani az áldozatokat. A maradványokat újratemették az alapajevszki templomban, de nyolc hónappal később a fehér seregek feladni kényszerültek Alapajevszket. Irkutszkba vonultak vissza, és magukkal vitték a cári család maradványait is. A fehérek folyamatos hátrálásával a csontok egyre beljebb kerültek a kontinensen, végül egy pekingi orosz templomban temették el őket. A templom később megsemmisült, de feltételezések szerint a maradványok ma is ott találhatóak.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Zeepvat; 56. oldal
  2. a b Zeepvat; 151. oldal
  3. King, Greg és Wilson, Penny: Gilded Prism; Eurohistory, 2006, ISBN 0-9771961-4-3; 180. oldal

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]