Alkalmi összetételek
Alkalmi összetételek
Bennó, magyarázzál meg nekem valamit, amit soha nem értettem. A nagykötőjelről ugye azt mondjuk, hogy az alkalmi kapcsolatok attribútuma, de leginkább csak a tulajdonnevek, népnevek, dátumok vonatkozásában érvényesül a szabály, ezeken túl mintha nem terjedne a nagykötőjelek terrénuma. Ami mindig is zavart, mert valami vagy paradigma, vagy nem az (ilyeneken szoktál molyolni te is). Magának a kötőjelnek a helyesírási lehatárolása nem éles, de tudjuk, hogy kötőjelhez nyúlunk a mozgószabály, szótagszámlálás, tulajdonnévi előtagos összetétel, álandósult kapcsolatok (német-római), egyes ikerszók, egyes toldalékolási típusok stb. esetében. Na mármost, maga a kérdés: amikor két kifejezést, többnyire egyenértékű jelzőt alkalmilag egymás mellé rendelek, és kötőjellel kapcsolom őket, mindig olyan érzésem van, hogy normaszegést követek el, elvégre a néprajzi-folklorisztikai kutatások-ban a szerkezet elejének kötőjele sem a mozgószabály, sem a szótagszámlálás, sem semmi felől nem értelmezhető. Szívem szerint nagykötőjellel írnám, hiszen alkalmi kapcsolat: néprajzi–folklorisztikai, de ilyen megoldást nem ismerek az írásgyakorlatban. Ezért kínomban inkább vesszővel oldom fel az ilyen típusú dilemmákat: néprajzi, folklorisztikai kutatások, ami, jól tudjuk, látszatmegoldás, ráadásul esetenként csúnya is (amikor ne tőmondatokat írok, márpedig olyat nem szoktam), de igazából az lenne jó, ha tudnám, hogy lehet az ilyeneket mégis kötőjellel kezelni.
Ez engem is rág régóta. Ilyenkor voltaképpen két független jelzőt kapcsolunk egymáshoz, és úgy szoktam magyarázni magamnak, hogy az "és" helyett áll a kiskötő: kerekded-piros alma, szomorkás-szép leány. De hát ez nem kerek így, az világos. Valamiféle "akarom mondani" jellege van, irodalmi eszköz leképezésének tűnik, hiszen valamiféleképpen össze is mossa a két minőséget, nem egészen azt jelenti, amit ezek függetlenül, és kötőszóval kapcsolva jelentenének. De gondnak határozottan gond...
A te példád igazából még jobb, mintha a második jelző pontosítaná-behatárolná [tessék, ugyanez igével!] az elsőt. :) Mintha hendiadüoin volna, mert hát néprajz és folklorisztika között ugyebár nincs szakadék.
Ez félreértés, nem pontosítja.
Hát dehogynem, mert nyilván néprajzi és folklorisztikai kutatások, csak az abszolút szétválasztásnál, amit az és sugallna, egy picivel mégis közelebb állnak egymáshoz. Mi másért alkalmaznánk ezt a furcsa megoldást, ha nem valami ilyesminek a jelölésére, amikor valami egyszerre valami és valami más is, de az mégis két dolog, csak nem annyira kettő, hogy jóleső legyen teljesen szétválasztani.
Elsiklottam a kérdésed legvége fölött. Az OH. a 100-101. oldalon foglalkozik a jelenséggel a valódi mellérendelések között, és a következőket mondja (az oktató-nevelő munka és hasonló példák után: az alkalmi összetételek jellegzetesen nyitottak, azaz bővíthetőek (nyelvi-stilisztikai-helyesírási stb.)...az alkalmi mellérendelő összetételek esetén fontos, hogy csak rokon vagy ellentétes jelentésű szóalakokat kapcsoljunk össze kötőjellel (a nagykötőjellel írott alkalmi mellérendelésekről lásd...).
Ha jól értem tehát, az alkalmi mellérendeléseknek ezt a típusát, a rokon vagy abszolút ellentétes jelentésű elemeket kapcsolót (sírva-nevetve, társadalmi-gazdasági stb.) különbözteti csak meg a kiskötős kapcsolás, és valószínű, hogy helyesírásilag az állandósult összetételek mintájára kezeljük őket (ízig-vérig, híre-hamva, tejben-vajban). De ez csak az én gyanúm.
És ebben az esetben az elvi választ is megkaptuk: ezeket valami okból az összetételek mintájára kezeljük, akár alkalmiak, akár nem, és ezért kapják a kiskötőt (mert egybe azért mégsem, kivéve a szerteszéjjelt, de az kivételes). Érdemes elolvasni az egész alfejezetet, foglalkozik a kivételekkel is.
Az AkH.11 100. b) utolsó előtti bekezdése (és esetleg az AkH.11 101. a)) nem magyarázza meg a dolgot?
De, sok mindent megmagyaráz, csak épp a Pasztilla eredeti kérdését nem magyarázza explicite: hogy ti. miért szemeljük ki az alkalmi mellérendeléseknek éppen az egyik körét, és hagyjuk meg ott a kiskötőt, míg alapesetben egyébként éppen erre találta fel a 20. századi kodifikáció a nagykötőjelet. Tehát hogy mi a helyesírás-elméleti alapvetés? Vagy egyszerűen rögzültnek tekintettük addigra a kiskötőjelnek ezt a használatát, és csak néhány speciális alkalmi kapcsolatra tartjuk fenn a nagykötőjelet, s ez utóbbiak jól körül is vannak írva?
Hát tessék feltenni. Messze vagyok a menyugodtságtól.
Próbáld végiggondolni, mi a különbség e kettő között:
fizikai-kémiai (kötőjel)
fizikai–kémiai (nagykötőjel)
Az előző kifejezés egy határterületi tudományra vonatkozik; a fizika és a kémia érintkezési területére (interszekció)
A második két tudomány együttesére és összehasonlítására (únió)
Szerintem ez nem így van. A fizikokémia magyarosan fizikai kémia (nincs kötőjel), az ebből továbbképzett alak fizikai kémiai, továbbra is mindenféle kötőjel nélkül. A fentit nem érzem helyesírási megközelítésnek.
Izé. Ha netán jó is volna a legutóbbi példád helyesírása (nem az), akkor is mire volna magyarázat a fentiek fényében?
Helyesen:
szerbhorvát nyelv
szerb–horvát szótár
Én viszont találni véltem egy újabb esetet, ami azért jó, mert főnevek szerepelnek benne, és nem melléknevek: E...haragvó lelkek közt vitt vezető szerepet a horvát nevének latinosított változata alapján ismert Matthias Flacius Illyricus () hebraista-történész.
Ebben például, lehet, hogy csak beleképzelek, szintén azt érzem, hogy van valami képlékenyebb jellege, mint a hebraista és történész formulának. Mint a régi jó viccben: költőnek színész, színésznek költő. Szóval arra gyanakszom, hogy a külön írástól az egybeírásig, a két végpont közti úton középen van az az eset, amikor szavak kézen fogják egymást, egybe nem olvadnak, de feladják az abszolút különállást.
A dolgot megfordítva ad absurdum arra gondolsz, hogy cizellált értelmezés kérdése az egész, és például az Újvári Péter biokémikus–politikus nem elképzelhető kötőjellel, csak nagykötővel vagy vesszővel, mert nem szervíthető kifejezések kerültek egymás mellé?
A fórumot pár napja lecsekkoltam, az agyonhalgatás valamennyi jelével szembesülve kullogtam el.
Tudom, hogy az első változatom helyesírása helytelen. A célom csak annyi volt, hogy árnyaljam a kétféle kötőjel használata közti különbséget, tehát kulcsot adjak a nagykötőjel használatához. A Helyesírási szabályzat csak példákat használ útmutatásul, nem fogalmaz meg értelmezési szabályt. És feltétlenül szeretnék kulcsot adni azzal szemben, hogy a szócikkek írói törtjelet használjanak nagykötőjel helyett. Ők ezt akkor teszik meg, ha bizonytalanul értelmezett szabályt kell alkalmazniuk olyan szókapcsolatra, amelyre nincsen még példa. (Meg persze, ha angolból fordítanak...)
Az AkH. ugyan valóban nem részletezi a dolog elméleti hátterét, de azért az sem igaz, hogy csak kazuisztikával szolgálna, vannak ottan támpontok. Az OH. viszont eléggé kiterjedten foglalkozik a nagykötőjellel és a kicsivel is, nem lehet mondani, hogy az elméleti háttér hiányoznék. A probléma csak az, hogy éppen ez a terület, amiről Pasztilla beszél, nélkülözi az elméleti alapvetést, ha jól csalódok, egyszerűen egy kialakult (és nem értelmetlen) szokást rögzít.
Most elolvastam rendesen az eredeti kérdést. A néprajz és a folklorisztika azonosak, nem szükséges mindkét nevet használni. Lehet, hogy a szigorú néprajzosok tényleg értelmeznek különbséget a két fogalomkör között. Én így írnám:
néprajzi (folklorisztikai) kutatások