Steve Albini
| Steve Albini | |
 | |
| Albini 2007-ben az ATP fesztiválon | |
| Életrajzi adatok | |
| Születési név | Steven Frank Albini |
| Született | 1962. július 22. Pasadena, Kalifornia, USA |
| Származás | Missoula, Montana, USA |
| Elhunyt | 2024. május 7. (61 évesen) Chicago, Illinois, USA |
| Iskolái |
|
| Pályafutás | |
| Műfajok | Punk rock, noise rock, alternatív rock, indusztriális metál |
| Aktív évek | 1981–2024 |
| Híres dal | Kerosene[1] |
| Együttes | Big Black, Rapeman, Shellac |
| Kapcsolódó előadó(k) | Nirvana, Pixies, PJ Harvey |
| Hangszer | ének, gitár, basszusgitár, dob |
| Tevékenység | zenész, zeneszerző, producer, hangmérnök, zenei újságíró |
| Kiadók | Touch and Go |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Steve Albini témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Steven Frank Albini (Pasadena, Kalifornia, 1962. július 22. – Chicago, Illinois, 2024. május 7.) amerikai zenész, zenei producer és hangszerelő. Leginkább a Shellac együttes gitárosaként és énekeseként ismert, valamint számos rocktörténeti jelentőségű album (Pixies: Surfer Rosa, Nirvana: In Utero, PJ Harvey: Rid of Me) producere volt.
Életrajz[szerkesztés]
Zenészként[szerkesztés]
Albini a kaliforniai Pasadenában született, de Montanában nőtt fel. Már fiatal korában elkezdett zenével foglalkozni, nagy hatással volt rá a Ramones együttes. Művészeti és újságírói tanulmányait a Northwestern Egyetemen végezte, és már ekkor elkezdte publikálni különböző fanzinokban kemény, provokatív hangvételű zenei írásait.[2] Az 1980-as évek elején hardcore punkzenekarokban játszott, például a Big Black-ben. 1987-ben alapította a rövid életű Rapemant, majd 1992-ben a Shellac nevű együttest, melynek gitárosa és énekese volt.[1][2][3]
Korai zenekarai radikális attitűdjükről híresültek el. Sok kritka érte a Big Black-et, amelynek rideg dobgéppel kiegészített, erőszakosan gerjedő gitárhangzása "ultramaszkulin esztétikát" közvetített.[4] De a hangzásnál is szélsőségesebb volt a számok témaválasztása. A szövegíró-énekes Albini gyakran bújt pszichopata bűnözők, szadista gyilkosok bőrébe, és sokszor jelenített meg erőszakos, perverz fantáziákat.[5] A tudatosan épített radikális hangzás- és szövegvilág egyfajta De Sade-i esztétikát, a "szadista entellektüel" ellenkultúráját képviselte, amely jellemző volt a nyolcvanas évek angolszász underground rockzenéjére.[6][3]
Még jellemzőbb volt következő zenekara, a Rapeman, amelyet egy japán képregény embereket erőszakoló szuperhőséről nevezett el.[3]
Albini újságíróként és zenészként fontos alakjává vált az észak-amerikai noise rock és punk rock színtérnek. Jó kapcsolatot ápolt a Sonic Youth, a Hüsker Dü és a Butthole Surfers tagjaival. Ő mondta fel spoken word stílusban a grunge műfaj legfontosabb lemezkiadója, a seattle-i Sub Pop indulását jelző Sub Pop 100 válogatáslemez bevezetőjét. A lemezen Albini mellett szerepelt a Sonic Youth, a Skinny Puppy és a Naked Raygun is.[3]
Eközben fáradhatatlanul szervezte Chicago és környéke underground rockéletét, több – félig informális – lemezkiadót működtetett.[3]
A Big Black 1987-es, majd a Rapeman 1989-es feloszlását követően Albini egy időre felhagyott a hangszeres zenéléssel, és minden idejét a produceri munkára, illetve az írásra fordította.
„Semmi mást nem akartam, csak olyan lemezeket készíteni, amelyek valóságosan szólnak, és leviszik a fejemet. Minden más másodlagos volt.”
– Steve Albini[2]
1992-ben alapította a Shellac nevű minimalista rocktrióját, amely a noise rock egyik legfontosabb és legismertebb együttese lett. A Shellac húsz év alatt (1994 és 2014 között) öt lemezt jelentetett meg. A zenekar 2024 márciusában, alig két hónappal Albini halála előtt jelentette be, hogy tíz év után új nagylemezt ad ki To All Trains címmel.[7]
Producerként[szerkesztés]
Az 1980-as évek közepétől kezdve Albini egyre elismertebb producer lett, elsősorban az underground rockszcénában. Kiemelkedő munkái közé tartozik a Pixies Surfer Rosa című albuma, a Nirvana által készített In Utero, és PJ Harvey Rid of Me című lemeze. Stílusát elsősorban a nyers hangzás és az élénk, dinamikus megszólalás jellemezte.[2]
A Nirvana frontembere, Kurt Cobain nagyra becsülte Albini produceri munkásságát, különösen a Surfer Rosa és a Pixies-utódzenekar, a Breeders Pod című lemezének hangzását. Így amikor a Nevermind elsöprő sikere után ismét nyers, közvetlen és erőteljes lemezt szeretett volna készíteni, Albinihez fordult.[8]
Bár az In Utero felvételei és keverése zökkenőmentesen zajlottak 1993 februárjában (az együttes és Albini teljes elszigeteltségben vették fel és keverték a lemezt, mindössze két hét alatt – ez a gyors tempó jellemző volt Albinire), a kiadó DCG Records elégedetlen volt a végeredménnyel. Hosszas huzavona után több számot is újrakevertetett más producerekkel, és később a zenekar tagjai sem voltak megelégedve. Az In Utero körüli viták csak megerősítették Albini bizalmatlanságát a nagy kiadókkal és a mainstream zeneiparral szemben.[2][8][1]
Későbbi pályafutása során több száz lemez produceri munkálataiban vett részt, a nagy kiadókat következetesen kerülte. Produceri ethosza, elkötelezettsége, szakmai konzisztenciája azonban széles iparági hírnevet és mély tiszteletet biztosított számára.
Halála[szerkesztés]
Albini 2024. május 7-én szívrohamban hunyt el chicagói otthonában, mindössze tíz nappal a Shellac visszatérő új albuma, a To All Trains megjelenése előtt.[9]
Produceri attitűdje és filozófiája[szerkesztés]
Albini híres volt "zenész-orientált" produceri attitűdjéről, amelyben hangsúlyozza a zenészek kreatív kontrollját és autenticitását. Gyakran kritizálta a zeneipar üzleti logikáját és ezek hatását az alkotófolyamatra, illetve az általa "major label"-ként emlegetett nagy kiadók működését.[10][11]
Már a Big Black-korszakban fontos volt számára a „csináld magad!” megközelítés, és ez produceri tevékenységére is jellemző maradt. Legfőbb produkciós erősségének a zenekarok és előadók közvetlen, „nyers” hangzásának megörökítését tartják.[1] Nagy jelentőséget tulajdonított a mikrofonok elhelyezésének a felvétel helyszíneként szolgáló térben, különösen a dobos körül.[2]
Albini maga nem is szerette a „producer” titulust, magát sokkal inkább hangmérnöknek tartotta.[1] Bár az általa előállított hangzást sokan „lo-fi”-nak, szándékosan rossz minőségűnek tartják, valójában Albini arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb hűséggel rögzítse a zenekar valóságos, élő hangzását. Különösen a szélsőséges dinamikák felvételében volt erős. Erről a legjobban a Pixies Surfer Rosa lemeze tanúskodik, amely azóta igazi rocktörténeti klasszikus lett.[2]
Jelentősége és hatása[szerkesztés]
Steve Albini meghatározó alakja volt az angolszász underground rockzenének, zenészként, producerként egyaránt. Zenéhez való viszonya, gitárjátéka, zeneszerzői módszere alapvető hatással volt a grunge-ra, az alternatív rock számtalan előadójára.[8] Produceri attitűdje teljes generációk számára szolgált mintaként. A nagyüzemi zeneiparról alkotott markáns véleménye, erről szóló írásai és interjúi nagyon erős befolyást gyakoroltak a független, "indie" szcénára.
„Hány nagyi akarta Elvis ágyékához dörgölni az arcát egykor, és hány srác akarta, hogy Steve Albini jól megbüntesse a gitárjával?”
Diszkográfia (nagylemezek)[szerkesztés]
Előadóként[szerkesztés]
Big Black[szerkesztés]
- Atomizer, 1986 (Homestead Records)
- Sound of Impact (koncertlemez), 1987 (Walls Have Ears Records)
- Songs About Fucking, 1987 (Touch and Go Records)
- Pigpile (koncertlemez), 1992 (Touch and Go Records)
Rapeman[szerkesztés]
- Two Nuns and a Pack Mule, 1988 (Touch and Go Records)
Shellac[szerkesztés]
- At Action Park, 1994 (Touch and Go Records)
- Live in Tokyo, 1994 (NUX Organization)
- Terraform, 1998 (Touch and Go Records)
- 1000 Hurts', 2000 (Touch and Go Records)
- Excellent Italian Greyhound', 2007 (Touch and Go Records)
- Dude Incredible, 2014 (Touch and Go Records)
- To All Trains, 2024 (Touch and Go Records)
Producerként (válogatás)[szerkesztés]
- Pixies: Surfer Rosa, 1988 (4AD)
- Urge Overkill: Jesus Urge Superstar, 1988 (Touch and Go Records)
- Pussy Galore: Dial 'M' for Motherfucker, 1989 (Caroline Records)
- The Breeders: Pod, 1990 (4AD)
- The Jesus Lizard: Head, 1990 (Touch and Go Records)
- Pigface: Gub, 1991 (Invisible)
- Cheer-Accident: Dumb Ask, 1991 (Complacency Records)
- Nirvana: In Utero, 1993
- PJ Harvey: Rid of Me, 1993
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e Gordon 2023
- ↑ a b c d e f g Jannot 1994
- ↑ a b c d e Azerrad 2002
- ↑ Reed, S. Alexander. Chapter 15: Wild Planet: WaxTrax! Records and Global Dance Scenes, Assimilate – A Critical Theory of Industrial Music (angol nyelven). Oxford: Oxford University Press, 251. o. (2013). ISBN 978-0-19-983260-6
- ↑ Reynolds, Simon, Press, Joy. The Sex Revolts – Gender, Rebellion, and Rock'n'Roll (angol nyelven). Cambridge: Harvard University Press, 148–149. o. (1995). ISBN 0-674-80272-1 „If any group crystallised the noise/horror aesthetic and took it to its limits, it was Big Black. Their songs fetishised atrocities and freakish crimes as a kind of truth: a radical unveiling of the lies that govern social appearance.”
- ↑ Bannister, Matthew. White Boys, White Noise – Masculinities and 1980s Indie Guitar Rock (angol nyelven). Aldershot: Ashgate, 141. o. (2006). ISBN 0-7546-5190-8
- ↑ Deville, Chris: Shellac Announce To All Trains, First New Album In 10 Years (angol nyelven). Stereogum, 2024. március 20. [2024. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 14.)
- ↑ a b c Apter 2009
- ↑ Sisario, Ben: Steve Albini, Studio Master of ’90s Rock and Beyond, Dies at 61 (angol nyelven). The New York Times, 2024. május 8. [2024. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.)
- ↑ Albini 1993
- ↑ Albini 2014
- ↑ Gordon, Kim: Boys Are Smelly: Sonic Youth Tour Diary, '87 (angol nyelven). The Village Voice, 1988. szeptember 1. [2024. május 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.) „How many grannies once wanted to rub their faces in Elvis’s crotch, and how many boys want to be whipped by Steve Albini’s guitar?”
Források[szerkesztés]
- ↑ Albini 1993: Albini, Steve: The Problem with Music (angol nyelven). thebaffler.com, 1993. [2024. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.)
- ↑ Albini 2014: Albini, Steve: Steve Albini on the surprisingly sturdy state of the music industry – in full (angol nyelven). The Guardian, 2014. november 17. [2024. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.)
- ↑ Apter 2009: Apter, Jeff. The Dave Grohl Story – Nirvana – Foo Fighters (angol nyelven). London: Omnibus Press (2009). ISBN 978-0-85712-021-2. Hozzáférés ideje: 2024. május 15.
- ↑ Azerrad 2002: Azerrad, Michael. Our Band Could Be Your Life – Scenes from the American Indie Underground 1981–1991 (angol nyelven). New York: Little Brown & Co. (2002). ISBN 978-0-316-24718-4. Hozzáférés ideje: 2024. május 15.
- ↑ Gordon 2023: Gordon, Jeremy: The evolution of Steve Albini: If the dumbest person is on your side, you’re on the wrong side (angol nyelven). The Guardian, 2023. augusztus 15. [2024. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.)
- ↑ Jannot 1994: Jannot, Mark: Sonic Youth (angol nyelven). Chicago Magazine, 1994. május. [2024. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. május 15.)
