Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2020-38-2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
< Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Maróczy Géza sakkpályája csúcsán: 1905/1906-ban
Maróczy Géza sakkpályája
csúcsán: 1905/1906-ban
Maróczy Géza (balra) és a világbajnok Emanuel Lasker (jobbra) 1917-ben a Budapesti Sakk-körben
Maróczy Géza (balra) és a világbajnok Emanuel Lasker (jobbra) 1917-ben
a Budapesti Sakk-körben

Maróczy Géza, Maróczi Géza József (Szeged, 1870. március 3.Budapest, 1951. május 29.) újságíró, szakvezető, sakkozó, nagymester, sakkolimpiai bajnok (1927, 1936), az Osztrák–Magyar Monarchia bajnoka (1900), magyar bajnok (1932), a Magyar Sakkszövetség elnöke (1911), három olimpián a magyar sakkválogatott kapitánya. Pályájának csúcsán a világ egyik legjobb sakkozója volt.

A Chessmetrics módszer teljesítményszámításai szerint 1904 októbere és 1907 márciusa között a világranglista élén állt. Ennek ellenére csak egyszer hívta ki a világbajnokot, 1906-ban, az Emanuel Lasker elleni mérkőzés azonban a helyszínként kijelölt Kuba politikai problémái miatt nem jött létre. Az 1906 októberre számított 2820-as Élő-pontszámával a sakkozók örökranglistáján ma is az első tízben állna. Magyar sakkozó ezt a pontszámot azóta sem tudta elérni. Aktív sakkozói pályafutása 1908-as befejezését követően, majd hosszú kényszerű külföldi távollét után állt a magyar válogatott rendelkezésére a sakkolimpiákon. Csapatkapitányként és első táblásként járult hozzá a magyar sakkválogatottnak az 1927-es első hivatalos sakkolimpián Londonban nyert aranyérméhez, az 1930-as hamburgi sakkolimpián elért második helyéhez és ezzel ezüstérméhez, valamint 1936-ban, 66 éves korában a müncheni nem hivatalos sakkolimpián nyert újabb aranyérméhez. 1932-ben magyar bajnokságot nyert. 1950-ben a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) korábbi eredményei alapján nagymester címet adományozott neki.

1908-ban belépett a szociáldemokrata pártba, és a Tanácsköztársaság idején az Operaház és az államosított színházak intendánsa volt. E szerepvállalása miatt 1920–1927 között emigrációban élt. Ez idő alatt tanítványa volt a női sakkvilágbajnok Vera Menchik és az Aljechintől 1935–1937 között a világbajnoki címet elhódító Max Euwe is. Hazatérte után a Pesti Hírlap sakkrovatát vezette, sakkoktatóként működött, és a magyar sakkválogatott kapitánya volt. Közben megírta visszaemlékezéseit. Ekkor már csak kevés alkalommal versenyzett, de még mindig erős ellenfele volt bárkinek. 1951-ben hunyt el mint az Országos Társadalombiztosító Intézet igazgatója, sírja a Kerepesi temetőben védelem alatt áll.