Mercury–Redstone–4

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Liberty Bell 7 szócikkből átirányítva)
Mercury Redstone 4, Liberty Bell 7
Liberty bell insignia.jpg
Grissom a repülés előtt
Grissom a repülés előtt
Repülésadatok
Ország USA USA
Űrügynökség NASANASA logo.svg
Hívójel Liberty Bell 7
Személyzet Virgil Grissom
Tartalék személyzet John Glenn
Hordozórakéta Redstone
NSSDC ID MERCR4
A repülés paraméterei
Start 1961. július 21.
12:20:36 UTC
Starthely Cape Canaveral
LC 5
Leszállás
ideje 1961. július 21.
12:36:13 UTC
helye é. sz. 27° 32′ 09″, ny. h. 75° 45′ 57″[1]
Időtartam 15 perc 37 s
Űrhajó tömege 955,00 kg
Megtett távolság 486,15 km
Pálya
Apogeum 190,39 km
Előző repülés
Következő repülés
Mr-3-patch-small.gif Mercury–Redstone–3
Mercury–Atlas–6 Friendship 7 insignia.jpg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mercury–Redstone–4 témájú médiaállományokat.

A Liberty Bell 7 a második amerikai űrhajó, a Mercury Redstone-4 hívójele volt. A Redstone rakéta 1961. július 21-én 15 perces szuborbitális repülést, űrugrást hajtott végre, fedélzetén a második amerikai űrhajóssal, Virgil Grissommal.

Leszállás után a Mercury-kabin ajtaja kirobbant a helyéről (Grissom állítása szerint önmagától), és az Atlanti-óceán mélyére süllyedt, kis híján utasa fulladását okozva. A 4,5 kilométeres mélységből 1999. július 20-án egy, a Discovery Channel televíziós csatorna által szponzorált expedíció hozta fel.

Személyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beosztás Asztronauta
Parancsnok Virgil Grissom
(2) űrrepülés

Tartalék személyzet

Beosztás Asztronauta
Tartalék parancsnok John Glenn
(2) űrrepülés

(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egyesült Államok 1958-ban indította el a Mercury-programot, amelynek célja a Szovjetunió utolérése és megelőzése volt az űrversenyben. E célt az első ember világűrbe juttatásával tervezte elérni a frissen létrehozott NASA. Ehhez kifejlesztettek egy vadonatúj űrhajót és a hadsereg, a légierő, valamint a haditengerészet kísérleti programjaiból származó interkontinentális ballisztikus rakétákat alakították át az űrkísérletekhez. Hosszú és sok esetben kudarcokkal teli tesztsorozatot és a program űrugrásokra és orbitális repülésekre megosztását követően 1961. tavaszára érkezett el az idő az első ember űrbe bocsátására. Ám a Vosztok–1 és Jurij Gagarin 1961. április 12-i repülésével a szovjetek elvették az elsőséget a NASA-tól. Az amerikai elnök nyomására ekkor a NASA is végrehajtotta az első űrrepülését – bizonyítandó az amerikai közvélemény előtt, hogy Amerika is állja a versenyt az űrteljesítmények terén.

Alan Shepard repülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A NASA az orbitális repülések előkészületeinek sorozatos problémái és az ebből fakadó késlekedés miatt egy alternatív lehetőség irányába fordult, amely egyrészt olcsóbb teszteket tett lehetővé, másrészt hamarabb lehetett általa egy űrrepülést kivitelezni. Ez a lehetőség a szuborbitális repülés, vagy más néven az ún. űrugrás volt (igaz ez a metódus inkább szólt a laikus közvéleménynek, mintsem kecsegtetett igazi sikerrel, mivel az így felbocsátott űrhajó nem végzett igazi űrrepülést – amelynek a szabályait a FAI fektette le és legalább egy Föld körüli fordulatban jelölte meg a minimumot – hanem csak az elméleti értelemben meghúzott 100 km-es magassági határon lépett át). 1961 elejére véglegessé is vált, hogy először ezzel a módszerrel fognak próbálkozni. Ezért az űrhajó és az űrugráshoz elegendő teljesítményű Redstone rakéta kiválasztása mellett 3 főt jelöltek ki legénységi kiképzésre. Alan Shepard lett az elsődleges jelölt, míg első tartaléka Gus Grissom, második tartaléka John Glenn lett.

1961. május 5-én a NASA el is végezte az első éles kísérletet az űrugrással és Alan Shepard személyében egy 15 perc 22 másodperces repülésen az első világűrt járt amerikait ünnepelhette a közvélemény. Shepard Cape Canaveralről startolt, majd 487 km-rel távolabb szállt le az Atlanti-óceánra. Közben végig jelentette az űrhajó működésének paramétereit, és megtapasztalta a súlytalanságot is egy rövid időre.[2][3]

A kezdeti repüléseknél a képesség bizonyítása volt a fő mozgatórugó. Hogy az első kísérlet sikere nem a véletlen műve volt, ezért az összes ilyen első repülést (Szputnyik-, Explorer-, Vanguard-, Pioneer-programok) a lehető leghamarabb megismételték – úgy a szovjet, mint az amerikai oldalon, bár az előbbieknél az „ismétlés” szinte minden esetben merészebb volt, mint az első teljesítmény –, ezért Shepard repülésének ismétlése iránt is felmerült az igény a NASA-nál.[4] Tetézte ezt Kennedy korábbi bejelentése, amellyel életre hívta az Apollo-programot – a holdraszállást célzó űrprogramot –, amelyhez életbe vágó volt a tapasztalatok minél szélesebbre bővítése.[5] Ezért szánta el magát az űrhivatal, hogy a következő Mercury repülésen megismétlik Shepard űrugrását. Határidőként pedig a Shepard repülése utáni hatodik hét végét jelölték ki.[6]

Legénységválasztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Virgil Ivan „Gus” Grissom, a második űrugrás kijelölt pilótája

A legénység kijelölése informálisan már jóval ez első Mercury űrugrás előtt megtörtént. Robert Gilruth (a NASA emberes űrrepülési szekciójának igazgatója) egy sajátos kiválasztási procedúra során – amelyben a jelöltek lényegében saját maguk közül választottak – kiválasztotta Alan Shepardot a történelmi repülésre, egyben kiválasztotta Gus Grissomot első, John Glennt második tartalékként. Ez egyben azt is jelentette, hogy az Eredeti Hetek közül ezt a három űrhajósjelöltet képezték ki az űrugrás speciális feladataira. Gilruth egyben közölte Grissommal, hogy ha az első repülés sikeres lesz, a következő repülésen ő lép elő a tartaléksorból és lesz az első számú jelölt.[6]

Shepard repülése után Grissomot és Glennt kiképzésre rendelték. A két űrhajós újabb centrifugateszteken vett részt Johnsville-ben, illetve a legtöbb időt Cape Canaveral-en töltötték, főként az „S” hangárban felállított nyomáskamrába épített szimulátorban, ahol a repülés irányítási, kommunikációs és orvosi aspektusait tesztelhették. Összességében mindketten fejenként legalább 100-szor gyakorolták a repülést. Gilruth hivatalosan 1961. július 15-én jelentette be, hogy a Mercury–Redstone–4 pilótája Gus Grissom, tartaléka John Glenn lesz.[6]

„Liberty Bell 7”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Shepard után Grissom is megkapta a jogot, hogy elnevezze az űrhajóját – ami egyben a rádió hívójele is lett a repülés során –, ez a módszer aztán az egész Mercury-program során szokásjoggá vált. Grissom a Liberty Bell 7 nevet adta a hajónak. A névadás több szimbólumot ötvözött. Egyrészt a Liberty Bellre, az amerikaiak egyik történelmi nemzeti jelképére, a Philadelphiában őrzött Szabadság Harangra utalt, amely a Függetlenségi háború egyik ereklyéje, a szabadság, a nemzeti érzés és a rabszolgatartás visszautasításának jelképe volt (a leghangsúlyosabb ezek közül az eszmék közül a szabadság volt, amely egyfajta kontinuitást is jelentett Shepard választása a „Freedom” után). Grissom szerint egy harang alakú űrhajóra kiválóan illett egy harang elnevezése. A harangforma mellett egy másik jellegzetességgel is hangsúlyozta az űrhajós a párhuzamot a névadóval: az eredeti harang megrepedt, a repedés máig látható rajta, ezért a hajó oldalára egy stilizált repedést festettek fel. Grissom később tréfásan utalt is erre a „kis hibára”: „a Liberty Bell volt az utolsó űrhajó, amelyet egy repedéssel az oldalán küldtünk fel”. A másik utalás a névben szereplő „7-es” szám volt, amely az Eredeti Hetek létszámára utalt.[7]

A Mercury űrkabin továbbfejlesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A program során végig folyt az űrhajó továbbfejlesztése, lényegében mindegyik egyedi darab volt, a folyamatos változások miatt. A repülésre már a legyártásakor, 1960 májusában a 11-es sorozatszámú Mercury űrhajót választották ki a McDonell gyárában, amelyeken különböző módosításokat eszközöltek Shepard 7-es számú kabinjához képest. A módosítások még 1959-ből eredtek, amikor az eredeti tervekhez képest az űrhajósok és a Space Task Group kisebb-nagyobb változtatásokat szerettek volna, amelyeket a McDonnell további pénzügyi források fejében meg is tett.[6]

Robbanó ajtó

A robbanó ajtó ábrája

Az űrhajósok mentése valamilyen probléma felmerülése esetén alapértelmezett igény volt (a katonai gépek analógiájára), amelyre két fő rendszer volt hivatott: egyrészt a mentőrakéta, amely magát a kabint távolította el a legfőbb veszélyt jelentő hordozórakétától, másrészt egy búvóalagút az űrhajóban, az antennaházon keresztül, ahol az űrhajós elhagyhatta a kabint. Ám ez utóbbi az űrhajósok véleménye szerint elfogadhatatlanul bonyolult és lassú volt, amit tetézett a gyártó és a NASA véleménye, miszerint egy esetlegesen sérült űrhajós kimentése is eléggé kétes ezen a módon (a normál nyitási procedúra szinte szóba sem jöhetett, mivel kívülről több takarópanelt és 70 reteszt kellett egyesével eltávolítani, ami vészhelyzetben a lehetetlennel volt egyenlő). Ezért még jóval Shepard repülése előtt két különböző megoldási javaslat merült fel a mérnökök körében: egy bonyolult zármechanizmus az ajtón és a lerobbantható ajtó koncepciója. Az előbbit a Mercury–Redstone–2 repülésén próbálták ki és bár Ham űrhajója jól vizsgázott, a mechanizmus többlet tömege (31 kg) miatt ezt a fejlesztési irányt elvetették (a fő tervezési cél az orbitális repülésre alkalmas űrkabin előállítása volt, amelynek a korlátozott felbocsátási kapacitás miatt éppen a tömeg volt a neuralgikus pontja). A másik tervezési irány egy lerobbantható ajtó volt. Ebben a műszaki megoldásban az ajtót rögzítő 70 reteszbe furatok kerültek, amelyek gyenge pontokat hoztak létre az ajtó szerkezetében, amelyet aztán egy, az ajtó körül vezetett robbanózsinórral egyszerűen ki lehetett robbantani a kabin oldalából, tizedmásodpercek alatt szabad menekülési utat engedve az űrhajósnak. Az így megvalósított ajtó tömege (10,4 kg) is emellett a megoldás mellett szólt.[6]

Az ajtó ilyen vésznyitási procedúrájához kétféle aktiválási mód állt rendelkezésre, egy belső és egy külső. A kabinon belülről történő vésznyitást az űrhajós aktiválhatta egy, a keze ügyében elhelyezett fogantyúval. Ehhez el kellett távolítania egy biztosítószeget és viszonylag kis erővel (2,7 kg-os nyomórővel) kellett megnyomni a fogantyút (ha a biztosítószeg bennmaradt, akkor már 18 kg-os erőre volt szükség). Az ajtó vésznyitását kívülről is be lehetett indítani, a mentőcsapatok számára is lehetővé téve szükség esetére az űrhajó belsejébe való rendkívül gyors bejutást. Ehhez a mentést végzőnek egy kis panelt kellett eltávolítania az űrhajó oldalán, és egy zsinór meghúzásával tudta lerobbantani az ajtót.[6]

Az űrhajó gyorsabb elhagyása érdekében a Freedom 7-nél alkalmazott ajtót lecserélték a lerobbantható változatra.

Ablak

Grissom mászik be a kabinba, mellette pedig a hatalmasra növelt ablak látszik

Az eredeti tervrajzokban és az azok alapján épített életnagyság makettekben nem kapott helyet ablak, helyette csak két, egymástól távol elhelyezett aprócska kitekintő nyílás állt az űrhajós rendelkezésére. Ez abból a kezdeti tervezési filozófiából fakadt, hogy az úrhajós inkább csak utas, mintsem a „jármű vezetője”. Az Eredeti Hetek rögtön kiválasztásuk után megismerkedtek az űrhajóval és a kezdet kezdetétől fogva követelték, hogy egy jó kilátást biztosító ablakot kapjanak.[4] Az űrhajósok határozott fellépése nyomán a NASA és a McDonnell az űrhajó áttervezését határozta el.[8]

A NASA 1959 októberében hagyta jóvá a pénzügyi keretet néhány módosítás – köztük a módosított ablak – finanszírozására és ezután bízták meg a McDonnell-t a tervek átalakítására[6]. Shepard két kis kitekintőnyílását egy nagy, az űrhajós előtt elhelyezett ablak váltotta fel, amelynek 30°-os vízszintes és 33°-os függőleges látómezeje volt, ha az űrhajós kissé felfelé nézett az ülésébe szíjazva. Maga az üveg egy több rétegből álló ragasztott üveg volt: a külső rétege egy kb. 9 mm vastag Vycor üveg (nagy tisztaságú szilikátüveg), amely 800-1000 C°-os hőmérsékletnek is ellenállt, belső rétege pedig két réteg edzett üvegből és egy 4,5 mm vastag másik Vycor üvegből állt. Ennek a kompozitnak ugyanolyan mechanikai tulajdonságai lettek, mint a hajó külső palástjának többi részéé. Egy ilyen, a módosított tervek figyelembevételével épült példány volt a 11-es, amelyet a soron következő repülésre kiválasztottak.[6]

Kormányrendszer

A manuális kormányzási kísérletekhez egy finomabban vezérelhető rendszert kapott az űrhajó. A Shepard repülésén használt változattal szemben, ahol egy kar előre, hátra döntésével lehetett szabályozni az űrhajó helyzetét, egy forgókapcsolóval szabályozhatta a kabin forgását az űrhajós. Ezzel pontosabban volt szabályozható az űrhajó mozgása.

Egyéb fejlesztések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mercury–Redstone–4 további fejlesztéseket is kipróbált élesben. Ezek egyike az űrhajó és a rakétafokozat szeparációját végző rendszer átalakítása volt. A röppálya megfelelő pontján az űrhajót piropatronokkal lerobbantották a Redstone rakétáról, ám mivel a két eszköz sebessége tökéletesen megegyezett, ezért el is kellett távolítani egymástól őket, hogy nehogy összeütközzenek. Erre kis rakétákat alkalmaztak, amelyek rövid működtetésével elérhetővé vált az űrhajó és a rakéta biztonságos eltávolítása. A Lewis Research Center és a Space Task Group mérnökeinek újításával ezen kis rakétákat nem kifelé, a nyílt űr felé irányozták, hanem befelé, a rakétának az űrhajót befogadó terébe. Ezzel a korábbi 4,6 m/s távolodási sebesség helyett 8,6 m/s sebességet lehetett elérni, 86%-kal javítva a megoldás hatékonyságát, növelve a biztonságot.[6]

Emellett az ún. űrhajó adapter (a Redstone rakéta azon része, ameyl közvetlenül kapcsolódott a Mercury kabinhoz, lényegében a leválasztásig összetartotta a két egységet) borítását változtatták meg, csökkentendő a vibrációt. További vibrációval kapcsolatos fejlesztés volt az űrhajós ülésének fejrészénél alkalmazott többlet habszivacs, amely a pilóta kényelmét szolgálta. Illetve egyszerre kényelmi és biztonsági fejlesztés volt a műszerfalon az egyes műszerek áthelyezése, rendezése a könnyebb áttekinthetőség érdekében.[6]

Az űrhajó mellett az űrruha is fejlődött az előző repüléshez képest. A legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb fejlesztés egy vizeletgyűjtő rendszer beépítése volt okulván a Sheparddal szerzett tragikomikus tapasztalatokból. További módosítás volt a csuklón, egy golyóscsapágyas csatlakozógyűrűt kapott a ruha a csuklónál. lehetővé téve az űrhajós csuklója számára a teljes szabadságot, a keze teljes körbeforgathatóságát. Újra tervezték az űrhajós személyi ejtőernyőjét is, hogy ne legyen útban. A ruha mellrészére egy tükör került (az űrhajósszleng a „hősi érdemérem” nevet ragasztotta rá) amellyel az űrhajósra irányzott kamera a műszereket is láthatta. Végül az űrhajós sisakjába is új fejlesztésű mikrofonokat szereltek, amelyek jobban kiszűrték a környezeti zajt.[6]

Az egyéb fejlesztések közé volt sorolható a túlélőcsomagot érintő változás is: Grissom új mentőcsónakot kapott. Az Echo-1 műhold tervezésekor a mérnökök egy nagy szilárdságú, de könnyű, ráadásul radarhullám visszaverű műanyag fóliát, a Mylar-t alkalmazták. Ebből az anyagból készült Grissom mentőcsónakja, amely 45%-kal kisebb tömegű lett, mint az eredetileg használt változat. Az összehajtott csónakot és a benne elhelyezett túlélőkészletet egy kis polcon helyezték el az űrhajós kezei közelében a kabinon belül.[6]

Legvégül a repülési program esett át nagyobb átalakításon Shepard repülésének tapasztalatait felhasználva. Shepard repülésének utólagos kiértékelésében úgy találták, hogy az űrhajóst túlterhelték feladatokkal a súlytalanság rövid periódusa alatt, ezért a feladatokat egyszerűsítették, rövidítették Grissom számára és a hangsúlyt az új ablakon keresztül történő vizuális megfigyelésekre helyezték. A kézi manőverezés idejét is lerövidítették.[6]

Repülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Starthalasztások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rakéta és az űrhajó összeszerelése 1961. június 8-án kezdődött – amikor a 8-as számú Redstone rakéta Cape Canaveralre érkezett – és 1961. július 13-án ért véget, amikor készre jelentették az űrhajót. Két nappal később egy átfogó repülésellenőrzést tartottak és a start engedélyezték. Egyben a mentésre kirendelt hajóegységek is megkapták a parancsot és felvették a pozíciót az Atlanti-óceánon. Azonban az időjárás nem kedvezett a NASA-nak, a július 16,-án kiadott időjárásjelentés még két napig nem mutatott javulást egy biztonságos starthoz.

A startot kitűzték 1961. július 18-ra, ám az időjárási körülmények nem változtak, ezért másnapra kellett halasztani a felbocsátást (szerencsére a döntés idején még a folyékony oxigén feltöltése sem kezdődött meg, ezért a halasztás 24 órás lehetett szemben a feltöltött állapotnál előírt 48 órával). Az új startdátum 1961. július 19 reggel 7 óra lett és az üzemanyag, valamint folyékony oxigén feltöltés is megtörtént, illetve Grissomot is az ülésbe szíjazták, ám a napok óta nem szakadozó felhőtakaró miatt ismét a halasztás mellett kellett dönteni. Ezúttal a halasztás szükségszerűen 48 órára nőtt a tartályok kényszerű leengedésének biztonsági időtartama miatt. Az új startdátum 1961. július 21 lett.

Űrugrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új startdátum reggelén ismét újrakezdődött a startfolyamat. Grissom beöltözött, majd busszal az 5-ös startálláshoz vitték, ahol a technikusok már felkészítették az űrhajót. Az űrhajós bemászott a kabinba, beszíjazták, majd az előző repüléshez hasonlóan különböző hibák miatti leállások következtek. Előbb azt fedezték fel, hogy a lerobbantható ajtó 70 piropatronja közül az egyik hibás. A technikusok egy fél órás vizsgálattal úgy döntöttek, hogy 69 patron is elegendő lesz baj esetére, a hibás kiszerelésére pedig nincs szükség. Újabb halasztást jelentett, amikor felfedezték. Az égbolt továbbra is felhős volt, nem voltak ideálisak a körülmények a starthoz, de ki lehetett adni az engedélyt, amikor a felhők szakadozni kezdtek. Az űrhajós kisebb tornagyakorlatokkal ütötte el az időt, valamint rövid beszélgetést folytatott a feleségével, Betty Grissommal.

A Liberty Bell 7 startja

Aztán 1961. július 21-én 7:20:36-kor (12:20:36 UTC) elérkezett a start pillanata és a Redstone elemelte az űrhajót a földről. A sima startot követően fokozatosan komoly vibráció futott végig az űrhajón. Grissom jelentette az űrhajó és a saját állapotát, miszerint minden rendben volt. Grissomot folyamatos élmények érték: megfigyelte az ablakon át, ahogy az ég kékje hirtelen sötétkékre, aztán feketére vált, aztán látta, hogy a mentőtorony leválik és füstcsíkot húzva eltérő pályára áll, illetve egész testében érezte, ahogy a Redstone hajtóműve a gyorsító szakasz végén leáll és a 3g-s gyorsulást hirtelen a súlytalanság (0g) váltja fel, majd 10 másodperc után hangos csattanással végleg leválik a kabin a rakétáról. Az egész folyamat 142 másodpercig tartott és a Liberty Bell 7 2 km/s sebességre gyorsult.[9]

A parabolapályára állás után rögtön a manuális irányítási gyakorlat következett, Grissomnak a továbbfejlesztett kormányrendszert kellett tesztelnie az űrhajó hossz- és kereszttengelye körüli forgásokkal. A gyakorlat során Grissomnak mind a műszerek által mutatott értékek, mind az ablakon keresztüli vizuális tájékozódás alapján meg kellett próbálnia követni a manővereket, ám ez a figyelemmegosztás nehéznek bizonyult. Továbbá maguk a kormánymanőverek is lassúnak bizonyultak, mind a bólintó, mind a legyező irányú manőverekkel túlkormányozta az űrhajót, amelynek korrekciói sokáig tartottak, így a műveletre szánt időkeretből kifutott az űrhajós, ezért végül a tengely körüli forgást ki is hagyták a gyakorlatok közül. Következett a vizuális megfigyelési program, amely szintén nehézségekbe ütközött: odalenn részben felhős volt az ég, csak a felhőréseken át sejlett fel a felszín, ám Grissom nem tudta pontosan azonosítani a formákat. Ráadásul, bár jelentett az URH sávú rádión minden egyes felismerni vélt felszíni formát, a földön nem vették ezt az adást.[9]

Leszállás, mentés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Discovery Channel expedíció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Liberty Bell 7 kiemelése 1999. július 20-án

Az óceán fenekére süllyedt űrhajó kiemelésével nem próbálkozott meg a NASA, így az évtizedekre a 4000 métert is meghaladó mélységben maradt. Negyedszázad múltán egy roncsmentő, Curt Newport és az őt alkalmazó Oceaneering International Inc. kezdte el felkutatni a Liberty Bell 7-et és 14 évnyi kutatás után talált rá. Newport gyakorlott roncskereső volt, korábban részt vett a Challenger űrrepülőgép, vagy a TWA 800-as, az Air India 182-es járatának roncskutatásában és a Titanic vízalatti filmezésében, illetve számos titkosított katonai repülőgép és más fegyverrendszer vízalatti felkutatásában. Newport távirányítós robot-tengeralattjárók irányításában és a velük való roncskeresésben vált profivá, ezzel a módszerrel tervezte megtalálni az aprócska űrkabint is. A keresőexpedícióhoz a Discovery Channelben talált szponzorra, így az űrhajó felkutatásáról ismeretterjesztő film is készült.[10][11]

Curt Newport expedíciója 1999. április 17|-én futott ki és 1999. május 1-jén az Oceaneering két kutatásra használt mélytengeri kutatójárműve (az OCEAN EXPLORER 6000 és a MAGELLAN 725)[12] megtalálta a Mercury űrhajót. Azonban a sikert rögtön beárnyékolta a kutató tengeralattjáró meghibásodása, ami miatt fel kellett függeszteni a roncsmentést.[13][14][15]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Mercury 4. ECONOMICexpert.com. (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
  2. Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  3. Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  4. ^ a b Dancsó Béla: [http://www.urvilag.hu/mercury_es_gemini/20060722_sullyedo_urhajo_45_eve_repult_a_mercury4_1resz Süllyedő űrhajó: 45 éve repült a Mercury-4 (1. rész)] (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  5. Loyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury - Last-Minute Qualms (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  6. ^ a b c d e f g h i j k l m Loyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Second Suborbital Trial (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  7. Ben Evans: From ‘Greasy Grissom’ to ‘Gruff Gus’: The Story of America’s Second Man in Space (Part 2) (angol nyelven). Americaspace. (Hozzáférés: 2015. november 18.)
  8. Loyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury - Critical Components of the Capsule (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2015. október 29.)
  9. ^ a b Loyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: Liberty Bell Tolls (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. január 12.)
  10. Lynne Bumpus-Hooper: After 38 Years, Mercury Capsule Returning From Depths Of Atlantic (angol nyelven). Chicago Tribune. (Hozzáférés: 2016. január 27.)
  11. Curt Newport (angol nyelven). CGPublishing. (Hozzáférés: 2016. január 27.)
  12. Search and Recovery ROVs (angol nyelven). Oceaneering International Inc.. (Hozzáférés: 2016. január 28.)
  13. John Zarrella: Expedition to try to raise Grissom's spacecraft from sea (angol nyelven). C
  14. John Zarrella: Liberty Bell 7 capsule raised from ocean floor (angol nyelven). C
  15. John Zarrella: Ocean expedition hopes to salvage Mercury space capsule (angol nyelven). C

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar oldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külföldi oldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]