Koto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koto
Japanese Koto.jpg

Más nyelveken
japán: 箏
Hepburn-átírás: koto
Besorolás
húrosciterák → heterokord félcső-citera
pengetős, húrlábbal
Rokon hangszerek ku-cseng
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Koto témájú médiaállományokat.

A koto (japánul: 箏) hagyományos japán húros, pengetős hangszer.[1] A koto a kínai ku-cseng (pinjin: guzheng) japán megfelelője, hasonlít a mongol yatgára, a koreai kajagumra és a vietnami đàn tranhra. A kotónak tizenhárom húrja van, mindegyik egy-egy mozgatható húrlábbal van két részre osztva. Teste hosszúkás, lapos, enyhén ívelt tégla alakú, általában kiri, azaz császárfából készítik. A jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára gyűszűszerűen felhúzható pengetőkkel szólaltatják meg. Régen a húrokat selyemből fonták, manapság legtöbbször nejlonból készülnek. Akárcsak 11. századi átvételekor Kínából, ma is a hölgyek kedvenc hangszere, kezelni tudása bizonyos körökben a kötelező menyasszonyi ismeretek közé tartozik.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg, a japán Nara- és Heian-korban a koto kifejezés sokféle húros hangszerre vonatkozott, hasonlóan az indiai vína kifejezéshez. Például a szó-no-koto sokhúros hosszú citerafélét jelölt, a kin-no-koto a kínai csin (pinjin: qín) japán rokonát, a biva-no-koto egy lantfélét, a kudara-goto hárfát stb. Később a koto név már csak a szó-no-kotót jelölte, a többi hangszernév pedig elveszítette a no-koto toldalékot, pl. a kin-no-koto egyszerűen kin, a biva-no-koto biva lett.[2]

A koto hangszer nevének írására a 箏 jel szolgál, de emellett a 琴 írásjegyet is alkalmazzák. Az utóbbi írásjegy gyakran utal egy másik hangszerre, a csinre is. A 箏 jel bizonyos szövegkörnyezetekben szónak is olvasható. Mindenesetre a 箏 karakter gyakran címekben szerepel, míg a 琴 jelet a kotók számának jelölésekor használják.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto a hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az egyszerű kordofon hangszerek, azaz a citerák családjába tartozik. A citerák egy húrhordozó testből és annak végpontjai között kifeszített húrokból állnak.

Test[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koto félprofilban, jól megfigyelhető kétszeresen ívelt testformája

A koto teste hosszúkás téglalap formájú, hosszirányban enyhén, keresztirányban a tetején erősebben ívelt. Hossza 180–190 cm, szélessége 24 cm, vastagsága a szélein 4, középen 7 cm körüli. Két fő darabból állítják össze: egy vastagabb, vályúszerűen üregesre faragott darab alkotja a hangszer tetejét és oldalait, egy vékonyabb, ráragasztott lap pedig a hátát. A hátlap két végén egy-egy hanglyuk (marukucsi) található, melyek akusztikai szerepük mellett a hangszertest belsejéhez való hozzáférésre, a húrok rögzítésének megkönnyítésére is szolgálnak. A lyukak formája típusonként változó.[3]

A koto teste hagyományosan kiri- azaz császárfából (Paulownia tomentosa) készül, amely egy nagyon könnyű, lágy, könnyen megmunkálható faanyag. A hangszer tetőlapján látható jellemző mintázat annak függvénye, hogy azt a fa milyen metszetéből alakítják ki: sugárirányú metszet esetén a tetőlap párhuzamos csíkozású lesz, a húrirányú metszet adja a dekoratívabb, rajzosabb felületet. A hangzás szempontjából a kétféle megoldást egyenértékűnek tekintik. A tetőlap belső felületébe sajátos barázdákat faragnak, amelyek az egyszerűbb hangszereknél párhuzamos egyenes csíkok, a drágábbaknál cikcakk-formájúak.[4]

Húrok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto tizenhárom egyenlő hosszúságú és feszességű, azonos anyagú és keresztmetszetű húrral van felszerelve. A húrok a hangszertest két végén található rögzített húrlábak között feszülnek, mindegyiket egy-egy mozgatható húrláb osztja két szakaszra. A hangolás – az adott húrfeszesség és keresztmetszet mellett a rezgő húrhosszúság beállítása – ezeknek a húrlábaknak az elmozdításával történik. A húrok anyaga hagyományosan selyemfonat, újabban nejlon vagy tetron. A selyemhúrok sárgás színűek, hangjukat többre becsülik mint a műanyaghúrokét, ugyanakkor az utóbbiak olcsóbbak és tartósabbak. A húrok egymástól való távolsága 2 cm körüli.[5]

A koto mozgatható húrlábai (dzsi)

A rögzített húrlábak közül a bal oldali (unkaku) a hangszertest bal szélétől kb. 20 cm-re, a jobb oldali (rjúkaku) a jobb szélétől kb. 10 cm-re helyezkedik el a hangszer hossztengelyére merőlegesen. Anyaguk hagyományosan cseresznyefa, gyakran elefántcsonttal díszítettek, ritkábban teljes egészükben elefántcsontból készülnek. A húrokkal érintkező felületüket elefántcsontból, agancsból vagy fémből készült csík (itomakura) védi a kopástól.[6]

A mozgatható húrlábak (dzsi) feladata nem csak az, hogy kijelöljék egy-egy húr rezgésbe hozható hosszúságát, hanem az is, hogy ezeket a rezgéseket a hangszertetőnek átadják, hogy azok hang formájában a térbe sugárzódjanak. Szélességük, magasságuk 5 cm körüli. Anyaguk elefántcsont, fa vagy újabban néha műanyag.[7]

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto típusait négy csoportba lehet sorolni:

  • Gakuszó: a gagakuban, a császári udvari zenében használt koto.
  • Cukuszó: a cukusi-rjú iskola hangszere, eredetileg buddhista szerzeteseknek, konfuciánus tudósoknak, nemesembereknek tanították, a vakok és a nők számára tiltott volt.
  • Zokuszó: a közemberek, a hétköznapi muzsikálás hangszere.
  • Sinszó: a koto 20. századi új típusainak csoportja, melynek zömét Mijagi Micsio fejlesztette ki. Ide tartozik például a 17 húros basszuskoto, vagy a tanszó, egy kisebb méretű modernizált koto, amely lábakra van helyezve, és a zenész széken ülve játszik rajta.

A gakuszó és a cukuszó csak apró részletekben különbözik egymástól, és a zokuszó is közeli rokonságban áll velük. A zokuszó két legfontosabb változata az Ikuta koto és a Jamada koto. Kettejük közül napjainkban a Jamada koto élvez egyre nagyobb népszerűséget.[8]

Használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto megszólaltatása

Játék közben hagyományosan a koto vízszintesen a talajra van fektetve, a zenész felőli jobb oldalát kis lábak emelik magasabbra. A zenész a hangszer jobb oldalánál törökülésben (agura) vagy a sarkain ülve (szeiza) foglal helyet, jobb kezével pengeti a húroknak a mozgatható húrlábaktól jobbra eső szakaszát. A bal kéz a megszólaló hangokat módosíthatja úgy, hogy a húrok bal oldali, nem rezgő szakaszát lenyomva, megfeszítve a hangmagasságot megemeli. Néha a bal kéz is részt vesz a pengetésben. A zenészhez közelebbi húrok a magas hangok, a távolabbiak a mélyek.

A kotót szokás állványra is helyezni, ilyen esetben a zenész széken ülve játszik.

A kotót a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára rögzített pengetőkkel (cume) szólaltatják meg. Minden pengetőnek két része van: a „fej” (atama), ami a húrokat megpendíti, illetve az „öv” (obi) ami a pengetőt a zenész ujjbegyéhez rögzíti. Az atama bambuszból, csontból, elefántcsontból, az obi bőrből, textíliából vagy papírból készül. A pengető mérete és formája iskolánként változik: lehet vékony, hosszúkás, lehet szögletes vagy ovális formájú.[9]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto őse a kínai ku-cseng,[10][11] amely először a 7-8. században került Kínából Japánba.[12] A kínaiaktól való átvételekor, a korai Nara-korban (710–784) tizenkét húrja volt, amely később tizenháromra egészült ki. A ku-csengnek szerte Ázsiában vannak rokonai, ilyenek a japán koto mellett a koreai kajagum és a vietnami đàn tranh is.[13]

Kotón és samiszenen játsó gésák

A modern koto a japán udvari zenében használt gakuszóból jött létre. Története a 16. századig követhető vissza. Ebben az időben egy buddhista pap, Kendzsun (1547–1636), aki észak-Kjúsún élt, darabokat kezdett komponálni kotóra az általa „cukusi goto”-nak nevezett stílusban.

Fontos szerepet játszott a hangszer fejlődésében Kengjo Jacuhasi (1614-1685). Jacuhasi egy tehetséges vak zenész volt Kiotóban, teljesen új stílust teremtett, amit kumi utának nevezett el. Megváltoztatta a cukusi goto hangolását, ami eredetileg a gagaku hangolási módján alapult. Ezzel a változtatással egy új stílusú koto született; Kengjó Yacuhasit a modern koto atyjának tekintik.

A Meidzsi-kor (1868-1912) elején jelent meg a nyugati zene Japánban. Mijagi Micsio (1894-1956) egy vak zeneszerző, újító és előadó volt; őt tekintik az első japán zeneszerzőnek, aki műveiben a nyugati zenét a hagyományos kotozenével kombinálta. Mijagi nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a koto életben maradt, miközben a japán hagyományos művészetek feledésbe merültek és kicserélődtek a nyugatiasodás során. Több mint 300 darabot írt haláláig, amit egy vonatbaleset okozott 62 éves korában. Ő találta fel a népszerű tizenhét húros basszuskotót, új játéktechnikákat vezetett be, hagyományos formákat fejlesztett tovább, és ami a legfontosabb: népszerűsítette a kotót. Külföldön is szerepelt, kotóra és sakuhacsira írott darabjából, melynek címe A tavasz nyugodt tengere (春の海; Haru no Umi) 1928-tól számos más hangszerre is készült átírat. Ezt a darabot minden Újévkor előadják Japánban.[14]

Mijagi kora óta számos más zeneszerző, köztük Szavai Tadao (1937-1997) írt és adott elő kotodarabokat, melyek folytatták a hangszer korszerűsítését. Gyerekként Mijagi kedvelt tanítványa volt Szavai özvegye, Szavai Kazue, aki a legnagyobb hajtóereje volt a koto modernizációjának és nemzetközivé tételének. A John Cage zeneszerző által Három tánc címmel komponált zongoraduettből átiratot készített négy preparált basszuskotóra. A darab a kotozene modern korszakának mérföldköve lett.

Hangzó anyag[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. "Koto". Encyclopædia Britannica Online. Retrieved 2008-03-18.
  2. Adriaansz, i. m. 22. old.
  3. Adriaansz, i. m. 25 – 29. old.
  4. Adriaansz, i. m. 26. old.
  5. Adriaansz, i. m. 25 – 29. old.
  6. Adriaansz, i. m. 27. old.
  7. Adriaansz, i. m. 28, 29. old.
  8. Adriaansz, i. m. 23, 24. old.
  9. Adriaansz, i. m. 28. old.
  10. Deal, William E. (2006). Handbook to life in medieval and early modern Japan. New York: Infobase Publishing. pp. 266–267. ISBN 0-8160-5622-6.
  11. Encyclopedia Americana, Volume 2 (international ed.). Minnesota: Americana Corp. 1966. p. 400.
  12. Speed, Burgess (2008). Japan: Your Passport to a New World of Music. Alfred Publishing. p. 7. ISBN 978-0-7390-4303-5.
  13. Hugo's window on the world of Chinese zheng". Chime (Leiden: European Foundation for Chinese Music Research). 16-17: 242. 2005. "Throughout the centuries, the zheng became the parent instrument of the Asian zither family as it spread from China to a number of adjacent countries giving birth to the Japanese koto, the Korean kayagum and the Vietnamese dan tranh."
  14. "Sian Instrument Collection in the Beckwith Music Library". Bowdoin. Bowdoin College Library. Retrieved 2013-28-September.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ackermann, Peter. Studien zur koto-musik von Edo. STMJ, Vol. 6, 1986
  • Adriaansz, Willem. The Danmono of Japanese Koto Music. Berkeley: University of California Press, 1973.
  • Gunther, Robert, and Mabuchi Usaboro. Quellen zur Kammermusik der Edo-zeit. STMJ, Vol. 3, 1985.
  • Gy. Horváth László. Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 1999.
  • Ikutaryū sōkyoku zenshū. Tokyo: Hōgakusha, 1983-84. 4 vols.
  • Kikkawa Eishi. The History of Japanese Koto Music and Ziuta, with two CDs. Trans. with supplements by Leonard C. Holvik, ed. by Yamaguti Osamu. Tokyo: Mita Press, 1997
  • Kishibe Shigeo. The traditional music of Japan. Tokyo: Kodansha International, 1984.
  • Malm, William P. Japanese Music and Musical Instruments. Tokyo: Charles E. Tuttle Company, 1990.
  • Malm, William P. Traditional Japanese Music and Musical Instruments. (Rev. ed.). New York, NY: Kodansha International, 2000.
  • Matsuda Tōshū. Sōkyoku kashi kaimei. Tokyo: Hōgakusha, 1983.
  • Sōkyoku to jiuta. TOS, Vol. 3, 1967.
  • Tsuge Genichi. Anthology of Sōkyoku and Jiuta Song Texts. Tokyo: Academia Music, 1983.
  • Wade, Bonnie C. Tegotomono. London: Greenwood Press, 1976.
  • Yamadaryū sōkyoku gakufu. Tokyo: Hōgakusha, 1957- .
  • Yamazaki Shinko. Yatsuhashiryū koto kumiuta no kenkyū. Kikkawa Eishi, ed. Tokyo: Zenongakufu Shuppansha, 1988.
  • Yoshida Bungo. Nihon no koto. Hiroshima: Keisuisha, 1984.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Koto (instrument) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Koto témájú médiaállományokat.