Koppenbachi Vilmos

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Koppenbachi Vilmos
Pécsi egyházmegye
szoborportréja a Pécsi Tudományegyetem díszkapuján, Trischler Ferenc alkotása (1993)
szoborportréja a Pécsi Tudományegyetem díszkapuján, Trischler Ferenc alkotása (1993)

Születési név Wilhelm von Koppenbach
Született 1300 k.
Rajna-vidék-Pfalz
Elhunyt 1374 ősze (?)
Pécs (74 évesen)
Nemzetiség magyar
Felekezet római katolikus egyház
Elődje Neszmélyi Miklós
Utódja Alsáni Bálint

Bergzaberni vagy Koppenbachi Vilmos (Wilhelm von Koppenbach, Rajna-vidék-Pfalz, 1300 k. – Pécs, floruit 1374. június 2., de november 12. előtt) német származású magyar főpap, uralkodói diplomata. 1361-től 1374-ben bekövetkezett haláláig a Magyar Királyságban Pécs püspökeként indítványozója és első kancellárja volt az I. Lajos magyar király és V. Orbán pápa által 1367-ben alapított első magyar egyetemnek.[1]

Élete[szerkesztés]

Családneve először egy 1294-es oklevélen szerepel Johann von Coppenbach formában. Felmenői alkalmasint elszegényedett nemesek voltak, akik közül az említett Johann nagybátyja várvédelmi feladatot látott el. Vilmos inkább a papi hivatást választotta. Rövidesen Bergzabern plébánosa lett, amely eklézsia 1333 óta Zweibrückenhez tartozott. Neve egy 1353. május 13-án kelt pápai kérvényen olvasható, így vélhetőleg évek óta ott működött. Karrierje akkortól indult meredeken felfelé, ugyanis hitközsége a Speyeri egyházmegyéhez tartozott, amelyet Balduin trieri érsek és választófejedelem irányított. A zweibrückeni grófságot 1335-ben az 1346 és 1378 között cseh királyként és IV. Károly német-római császárként uralkodó Walram Luxemburg gróf birtokolta, akinek figyelmébe Balduin érsek ajánlhatta a tehetséges papot.

Vilmos káplánként szolgálta Károlyt, s szerepe lehetett a királytalálkozó megszervezésében és lebonyolításában, amely 1353 májusában Budán zajlott le. Ezen IV. Károly és Nagy Lajos magyar király a közöttük korábban volt feszültséget feloldva, szövetséget kötött. Nagy Lajos akkor figyelhetett fel Vilmosra, aki 1357-ben a király anyjának, Erzsébetnek is segítségére lehetett, amikor az özvegy királyné Marburgba, Árpád-házi Szent Erzsébet sírjához zarándokolt. Két évtizeddel korábban is találkozhattak, amikor Lajos első felesége Luxemburgi Károly morva őrgróf és cseh trónörököstől – a későbbi IV. Károly császártól – Valois Blankának született leánya, Margit volt. Lajos 1338-ban utazott Brünnbe a menyasszonyért, akivel 1345-ben kelt egybe. 1353-ban és 1357-ben maga a magyar király próbálta kijárni a pápánál akkor már az ő udvari káplánjának a speyeri kanonoki kinevezést. A Magyar Királyságba való áttelepülésének időpontja nem ismert, hiszen a bergzaberni és a speyeri javadalmak csupán jövedelemforrások voltak, s nem jártak helybenlakási kötelezettséggel. 1358. április 6-án Vilmos csázmai prépostként szerepel egy iraton, ám még ugyanebben az évben elcserélte hivatalát nevnai Treutel István egri préposttal. Október 21-én két oklevelet is kiadott, már egri prépostként, kápolnaispánként (commes capelle), valamint titkos kancellárként (secretarius cancellarius). Röviddel Magyarországra érkezése után bizonyára aktívan bekapcsolódott a diplomáciai életbe. Lajos király tanácsosaként (consiliarius noster) ott találjuk az 1358. február 18-án megkötött, a Dalmácia feletti uralmat a magyar király számára biztosító zárai béke aláírói között.

Egy 1361. december 12-én kiadott oklevele szerint még felszentelésének évében elutazott Avignonba, s ott kinevezéséért commune servitium címén 3400 aranyforintot ajánlott fel VI. Ince pápa, illetve a bíborosok kollégiuma számára .

A Lajos király, valamint Károly német-római császár és cseh király, meg az osztrák hercegek közti, a 14. század derekán létrejött feszültségek felszámolásában jelentős szerep hárult Vilmosra, aki ekkor már Nagy Lajos követeként tárgyalt több alkalommal IV. Károllyal. A békét végül sikerült 1364. február 10-én Brünnben aláírniuk. Ezt követően Károly mindent megtett, hogy a rendkívül szívélyes osztrák–magyar viszonyt elrontsa, mivel az a számára roppant előnytelen volt. E törekvése sikerrel is járt, amikor 1367-ben Lajos és a nagybátyja, III. Kázmér lengyel király már a Tirol megszerzésére készülő bajor hercegekkel szövetkezett az osztrákokkal szemben. A gyakorlott diplomata, a pécsi Vilmos püspök küldetése eredményeként Lajos 1369 szeptemberében Pozsonyban formálisan is szövetséget kötött a bajor hercegekkel. Amikor Károly 1371 júliusában hadat indított Brandenburg elfoglalására, amelyre a bajor hercegek is igényt tartottak, a magyar király csapatokat küldött utóbbiak megsegítésére. Az 1370-es évek elejére tehát ismét elmérgesedett a viszony IV. Károly és a magyar király között. A béke helyreállításában újfent – a császár bizalmát is élvező – Vilmos püspök jeleskedett, miként ezt XI. Gergely pápa 1371. szeptember 7-én kelt oklevele bizonyítja. Ebből kiderül, hogy a Szentatya igen nagyra becsülte Vilmos püspököt és a barátját, Bolognai Galvanót, a nemzetközi hírű jogtudóst (Galvanum de Bononia Decretorum doctorem, compatrem tuum), aki ekkor a pécsi egyetem tanára volt, s mindkettőjüket arra kérte, tegyenek meg mindent a békesség helyreállítása érdekében. Nagy Lajos követei sikerrel is jártak: tevékenységük eredményeként olyan házassági szerződés született 1372, illetőleg 1373 során, amely normalizálta a császár és a magyar király közti viszonyt, egyben annak is megteremtette a lehetőségét, hogy Lajos Mária nevű leányának kezével Károly másodszülött fia, Zsigmond néhány év múlva elnyerje a magyar koronát. Szóval Gergely pápa jól ismerte Vilmos püspököt, igen elismerőleg nyilatkozott róla, s többször is igénybe vette a szolgálatait. Az 1371. évi oklevélből kiderül, hogy a Szentatya a pécsi püspököt egy másik feladattal is megbízta. Neki kellett volna elérnie Lajosnál, hogy a magyar király fegyveres segítséget nyújtson a pápának Milánó urával, Visconti Barnabással szemben, aki sorozatos jogtalanságokat követett el az Anyaszentegyház ellen, s háborúval fenyegette Rómát. Ugyancsak Vilmost kereste meg a pápa abban a szeptember 27-én kelt oklevelében is, amelyben a pécsi püspök közbenjárását kérte a bajor hercegek ügyében, Lajos királynál.

Vilmos egészen haláláig, azaz 1374-ig viselte a pécsi püspöki méltóságot. Utolsó oklevele 1374. június 2-án kelt.

A főpapi teendők ellátása mellett azonban még más feladatok is hárultak rá. 1358-tól ugyancsak haláláig őt találjuk a királyi kápolna és a „titkos kancellária” élén. Egy 1366. június 20-án kelt oklevél szerint a király az erdélyi szászok hét székének generalis vicariusáva nevezte ki. Ebben bizonyára szerepet játszott Vilmos német származása, miként abban is, hogy ő kísérelte meg a Magyarországon népszerűvé válni nemigen tudó karmeliták letelepítését Pécs városában. XI. Gergely pápa 1372. szeptember 30-án kelt oklevelében járult hozzá, hogy a rend – Buda után másodikként az országban – rendházat és templomot építsen magának Pécsett, a Vilmos püspök által adományozott telken.

Vilmos széles látókörű, igen képzett ember volt. Azt nem lehet tudni, hogy iskoláit hol végezte, de – mivel klerikus volt és kancellár – nyilván teológiai és jogi tanulmányokat folytatott valamelyik európai egyetemen. Az bizonyos, hogy IV. Károly káplánjaként jól ismerte a prágai egyetemet. Ottani tapasztalatai érlelhették meg benne azt a gondolatot, hogy Magyarországnak is nagy szüksége lenne ilyen intézményre. Tervét pécsi püspökként valóra is tudta váltani. A régészeti feltárások szerint az általa alapított egyetem épülete a pécsi püspökvár északkeleti végében állott. Itt, az ún. „magna aulá”-ban került elő Vilmos püspök címerköve. Az egyetemalapító főpapot – a hagyomány szerint – a székesegyház északi oldalához épített Aranyos Mária-kápolnában helyezték örök nyugalomra. Síremlékét a 20. század második felében itt folytatott régészeti feltárások során meg is találták. Gyűrűjére szintén itt akadtak rá, jóval korábban, hiszen erről Koller József már a 18. század végén említést tesz. A Pécsi Tudományegyetem címerképében Vilmos püspök hajdani címere szerepel, az utókor tisztelgéseképpen.

Források[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Koller József: Historia Episcopatus Quinquecclesiensis (I–VII. Posonii, 1782–1812) 1784


Előde:
Neszmélyi Miklós
pécsi püspök
1361–1374
BishopCoA PioM.svg
Utóda:
Alsáni Bálint