Jean de La Fontaine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean de La Fontaine
Jean de La Fontaine.jpg
Született 1621. július 8.[1][2][3][4]
Château-Thierry
Elhunyt 1695. április 13. (73 évesen)[1][5][6][3][4]
Párizs[7]
Állampolgársága francia
Szülei Françoise Pidoux
Charles de La Fontaine
Foglalkozása
Sírhely Père-Lachaise temető

Jean de La Fontaine aláírása
Jean de La Fontaine aláírása

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean de La Fontaine témájú médiaállományokat.

Jean de La Fontaine (Château-Thierry, 1621. július 8.Párizs, 1695. április 13.) francia író és költő.

Életrajza[szerkesztés]

Reimsben papnak készült, de nem találván kedvét a teológiában, víg életet folytatott, mellette irodalommal is foglalkozott (Horatiust és Terentiust fordítgatta). Később szülei kívánságára hazament, hivatalnoki pályára lépett és meg is nősült. Csakhamar azonban otthagyta hivatalát és feleségét, s Párizsba menve, ismét mulatós életmódra adta magát. Pártfogójának, Fouquet miniszternek bukása után szükségbe jutott és kénytelen volt hazatérni. Otthon megismerkedett Bouillon (leánynevén Mancini) hercegnővel és kastélyában mindennapi vendég lett. A hercegnő számára frivol hangú verses elbeszéléseket és novellákat írt, és 1664-ben ismét elkísérte Párizsba, ahol aztán magas pártfogóinak (Condé és Conti, Vendôme és Burgund hercegeknek, az orléans-i hercegnőnek és másoknak) kegyéből élt. Racine megismertette Boileau-val és Molière-rel, akik irodalmi munkásságra buzdították. Az udvarba nem volt bejáratos, mert a mindenható XIV. Lajos haragudott rá és az akadémiába is csak nagy nehezen engedte őt beválasztatni (1684). Öregkorában megbánta könnyelmű életmódját és hogy irodalmi léhaságait jóvátegye, néhány zsoltárt franciára fordított.

Munkássága[szerkesztés]

Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.[8] Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.

Fabuláit később a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta. 1922-ben összes meséje megjelent magyarul Vikár Béla fordításában és Haranghy Jenő illusztrációival az egykori Dante Kiadó gondozásában.[9]

Emlékezete[szerkesztés]

1891-ben Auteuil-ben szobrot emeltek neki.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. Jean de la Fontaine
  3. ^ a b Find a Grave, 2017. október 9., 594, Jean de La Fontaine
  4. ^ a b International Music Score Library Project. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. data.bnf.fr. (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  6. SNAC. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  7. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2015. augusztus 12.)
  8. Ebben szerepet játszhatott, hogy ekkoriban fejtette ki Descartes azt az elméletét, hogy az állat puszta gép.
  9. A kiadáshoz készült bevezető tanulmányt Vikár Béla írta.

Források[szerkesztés]

  • Dobossy László: A francia irodalom története. Budapest, Gondolat, 1963. 1. köt. Jean de La Fontaine lásd 260-268. o.
  • Világirodalmi kisenciklopédia I. (A–L). 3. bőv. kiadás. Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1984. 673. o. ISBN 9632813758
  • Világirodalom (szerk.: Pál József), Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 999 o. Jean de La Fontaine lásd 381-382. o. ISBN 9630582384
  • Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X