Groisz Gusztáv (politikus)
| Groisz Gusztáv | |
 | |
| Portréja a Vasárnapi Ujság 1898. évi 22. számából. | |
| Született | 1811. március 20. Kolozsvár |
| Elhunyt | 1874. április 7. (63 évesen) Kolozsvár |
| Állampolgársága | magyar |
| Gyermekei | Groisz Gusztáv |
| Foglalkozása | politikus |
| Tisztsége |
|
| Sírhelye | Házsongárdi temető (Kertek)[1] |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Groisz Gusztáv témájú médiaállományokat. | |
Groisz Gusztáv (Kolozsvár, 1811. március 20. – Kolozsvár, 1874. április 7.) konzervatív politikus, Kolozsvár főbírája 1847–1849 között, Groisz Gusztáv jogász apja.
Életpályája
[szerkesztés]A középiskola elvégzése után jogi tanulmányokat folytatott a kolozsvári római katolikus líceumban. 1830-tól az erdélyi királyi főkormányszéknél viselt hivatalt, majd 1837-ben Kolozsvár főjegyzőjévé választották.
1847-től 1849 végéig a város főbírói tisztét töltötte be. 1848 novemberére Erdély egyre nagyobb területe állt osztrák katonai kormányzás alatt, az ellenséges haderő Kolozsvárt is több irányból fenyegette. Miután a város védelmére kirendelt 51. kolozsvári gyalogezred parancsnoka, Baldacci Manó tábornok elrendelte Kolozsvár kiürítését, a város közgyűlése a feladás mellett döntött. Az erről szóló szerződés aláírására Mikó Imre és Groisz Gusztáv, illetve Puchner tábornok között került sor november 17-én. A város így mentesült a fosztogatástól, viszont 210 000 pengőforint hadisarcot kellett fizetnie.[2]
1850-től 1861-ig kerületi főnök volt Marosvásárhelyt, Nagyszebenben, Szilágysomlyón. Az erdélyi királyi főkormányszék reaktiválásakor tanácsossá és csakhamar alelnökké nevezték ki, s annak feloszlatásakor beosztották a belügyminisztériumba, ahol 1872-ben helyettes államtitkár volt. 1848 előtt két ízben képviselte Kolozsvárt az erdélyi országgyűlésen. 1872-ben pedig Szászsebes országgyűlési képviselőjének választották. Tevékeny tagja volt az Erdélyi Római Katolikus Státusnak.
Érdemeiért a császár a Ferenc József-renddel és a Lipót-rend kis keresztjével tüntette ki; a forradalom leverése után passzív ellenállásba vonult erdélyi magyarság többsége azonban megvetette és árulónak tekintette.[3]
A Házsongárdi temetőben nyugszik (Kertek), sírja műemléki védettség alatt áll: CJ-IV-m-B-07839.172.[4]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ https://archive.today/2025.11.24-125044/https://hazsongardalapitvany.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=212&bytopo=404
- ↑ Szeremlei: 292–293.
- ↑ Egyed.
- ↑ Gyergyay család sírkertje a Házsongárd Alapítvány adatbázisában., 2025. november 24. [2025. november 24-i dátummal az eredetiből archiválva].
Források
[szerkesztés]- Egyed Ákos: Erdély magyarsága az önkényuralom korában (1849-1867). Korunk, (1997. január)
- Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről I. Pest: Emich. 1867.
- Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái III. (Fa–Gwóth). Budapest: Hornyánszky. 1894.
.svg){kind=small}
