Filipp Ivanovics Golikov

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Filipp Ivanovics Golikov
Filipp Golikov
Filipp Golikov
Született 1900. július 29.
Flag of the Russian Empire (black-yellow-white).svg Boriszovo, Orosz Birodalom
Meghalt 1980. július 29. (80 évesen)
Flag of the Soviet Union.svg Moszkva, Szovjetunió
Sírhely Novogyevicsi temető
Állampolgársága
Nemzetisége Flag of the Soviet Union.svg Orosz
Szolgálati ideje 1918 - 1980
Rendfokozata Marsall
Csatái Orosz polgárháború
Második világháború
Kitüntetései
Iskolái M.V. Frunze Katonai Akadémia
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Filipp Ivanovics Golikov témájú médiaállományokat.

Filipp Ivanovics Golikov (oroszul Филипп Иванович Голиков) (Boriszovo, Orosz Birodalom, 1900. július 29.Moszkva, Szovjetunió, 1980. július 29.), szovjet parancsnok, 1940-től 1941-ig a katonai hírszerzés vezetője, 1961-től a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió Hőse.

Ifjúkora[szerkesztés]

Szegény családból származott, ő volt a legidősebb a három gyerek közül. Először apja nyomdokain akart haladni és fürdőorvosnak tanult. Apja meggyőződéses kommunista volt, aki még börtönben is ült a nézeteiért. Filippet a szegénység arra kényszerítette, hogy jó jegyeket szerezzen és szorgalmasan tanuljon, így kitüntetéssel végezte el a középiskolát.

Az októberi forradalom után kevéssel a párt tagja lett. 1918 áprilisában már az Izvesztyija helybeli kiadását szerkesztette és a világforradalmat propagálta. Még azelőtt, hogy betöltötte volna 18. életévét, belépett egy lövészezredbe, amely a fehérek és a Csehszlovák Légió ellen harcolt az Urálban. Bár kitűnt a harcban, agitátori képességeit többre becsülték és a petrográdi tisztiiskolába küldték, ahol ebben az időben az agitátorképzés állt az előtérben. Miután kitüntetéssel abszolvált, a 3. hadsereg politikai tisztjévé nevezték ki, hamarosan azonban egy speciális különítmény tagja lett, melynek feladata a kuláktalanítás során tanúsított esetleges ellenállás elfojtása volt. 1931-ben ezredparancsnokká, majd nemsokára hadosztályparancsnokká nevezték ki. 1933-ban végzett a Frunzéről elnevezett akadémián, majd különböző pozíciókat töltött be a Honvédelmi Népbiztosságon. Hivatalosan ugyan nem volt magas rangú belügyes tiszt, mégis biztosan központi szerepet játszott Kirov meggyilkolása után a leningrádi pártszervezet likvidálásában, valamint az 1937-es tisztogatásokban is. 1938-ban a Belorusz Különleges Katonai Körzet parancsnokának politikai helyettesévé nevezték ki, majd 1939-ben Kelet-Lengyelország lerohanásakor a 6. hadsereg parancsnoka volt.

Szerepe a második világháborúban[szerkesztés]

1940 júliusában váratlanul kinevezték a katonai hírszerzés főnökévé. Elődjét, I. J. Proszkurovot Sztálin bebörtönöztette, majd ki is végeztette (ahogy Proszkurov elődjeit, Berzint és Orlovot is) a német invázió utáni hónapokban. Sztálint ebben az időben aggasztotta a gondolat, hogy Németország békét köt Nagy-Britanniával. Különösen nyugtalanította, hogy Hitler helyettese, Hess Angliába repült: arra gyanakodott, hogy Hess valójában különbékét akart kötni Hitler és a britek között. Golikov ugyan részletesen tájékoztatta Sztálint az 1941 során a német előkészületekről szóló ügynöki jelentésekről, de úgy tett, mintha elhinné a diktátornak, hogy ezek dezinformációk, melyeket angol vagy amerikai provokátorok terjesztenek, hogy háborúba sodorják a Szovjetuniót.

A német támadás után Sztálin azzal bízta meg, hogy tárgyaljon a szövetségesekkel a segítségnyújtásról. A tárgyalások jó eredményhez vezettek, különösen az Egyesült Államokban.

1941 végén a katasztrofális katonai helyzetet Sztálin tovább súlyosbította azzal, hogy Golikovot nevezte ki a Zsukov moszkvai ellentámadásában részt vevő 10. hadsereg élére, amelynek támadása Szuhinyicsinél már kezdetben elakadt, a továbbiakban a tevékenysége Zsukov szigorú felügyelete alatt állt. 1942 februárjában a 4. csapásmérő hadsereget vezette a Kaukázusi Fronton, de nem sikerült megállítania a németek előretörését és alakulatai nagy részét elveszítette. Később a Voronyezsi Front parancsnokává nevezték ki, szeptemberben Vatutyin került a helyére. Néhány hétre Jerjomenko helyettese lett a Sztálingrádi Frontnál, ahol októberben Popov tábornok váltotta, ő pedig ismét a Voronyezsi Front parancsnoka lett. 1943. január 12-én indított offenzívája egy héten belül áttörte a német 2. hadsereg és a magyar 2. hadsereg védelmi állásait (amiért vezérezredessé léptették elő), és tovább tört előre nyugat felé. Február 16-án Vatutyinnal együttműködve elfoglalta Harkovot, Manstein két héttel későbbi ellencsapása azonban kiragadta a várost a szovjetek kezéből. Zsukov elkerülhetőnek tartotta ezt a vereséget, valamint a belgorodit (március 19.) is, és elérte Sztálinnál Golikov leváltását. Ezzel vége szakadt hadvezéri karrierjének, a háború további részében csak a hátországban kapott feladatokat.

Még áprilisban kinevezték a honvédelmi népbiztos helyettesévé, azonban főleg személyi kérdésekkel foglalkozott. Ebben a beosztásban a hadifogságba esett és kényszermunkára vitt szovjet polgárok repatriálásával foglalkozott a háború után.

A háború után[szerkesztés]

1946-ban Sztálin megfosztotta beosztásától Zsukovot és hatalmi ambíciókkal vádolta. Golikov, aki haragudott a marsallra, amiért elintézte leváltását a Voronyezsi Front éléről, a bíróság ülnökei között volt és minden ostobaságot összehordott róla. Zsukovot 1957-ben Hruscsov megfosztotta miniszteri posztjától és bonapartista törekvésekkel vádolta. Golikov ezúttal is a leghangosabb vádlók egyike volt. Cserébe 1958-ban kinevezték a politikai főcsoportfőnökség élére. 1961-ben előléptették a Szovjetunió marsalljává. Kisvártatva a kubai rakétaválság idején azonban kritizálta Hruscsovot és leváltották, később sem sikerült magas posztját visszaszereznie.

Alárendeltjei emlékezése szerint intoleráns, ósdi gondolkodású, önkényeskedő, beképzelt, kicsinyes és inkompetens katonai vezető volt. A többi marsall kerülte az egykori politikai tiszt társaságát, aki kollégáik (például Zsukov) támadásának következtében jutott ilyen magasra, korábban pedig a nagy tisztogatásban játszott negatív szerepet.

Források[szerkesztés]

  • Aleksandr A. Maslov: Fallen Soviet Generals – Soviet General Officers Killed in Battle, 1941–1945, London – New York, Frank Cass Publishers, 1998.
  • Harold Shukman (ed.): Stalin’s Generals, Phoenix (Arizona), Pheonix Press, 2001.
  • William J. Spahr: Sztálin hadvezérei, a szovjet vezérkar 1917–1945, Budapest, Aquila Kiadó, 1998.