Erdey László

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Erdey László
Életrajzi adatok
Született 1910. február 12.
Szeged
Elhunyt 1970. február 21. (60 évesen)
Budapest
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest (1933)
Pályafutása
Szakterület kémia
Kutatási terület analitikai kémia
Tudományos fokozat kémiai tudományok doktora (1952)
Munkahelyek
Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest gyakornok (1935–36),
tanársegéd (1938–42),
adjunktus (1943–49)
Budapesti Műszaki Egyetem intézeti tanár (1949–50),
tanszékvezető egyetemi tanár (1950–70)
Szakmai kitüntetések
Kossuth-díj (1951, 1958)
Akadémiai tagság levelező tag (1951),
rendes tag (1955)

Erdey László (Szeged, 1910. február 12.Budapest, 1970. február 21.) kétszeres Kossuth-díjas magyar kémikus, vegyészmérnök, a kémiai tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az analitikai kémia nagy hatású, újító szemléletű alakja volt, akinek nevéhez számos új elemzési eljárás kidolgozása fűződik, de legjelentősebb eredményei a termikus analízishez (pl. derivatográf) és az indikátorkutatáshoz (pl. kemilumineszcens indikátorok, aszkorbinometria) kötődnek.

Életútja[szerkesztés]

Erdey Gyula vasúti alkalmazott és Weber Emília négy fiúgyermekének egyike. Általános és középiskoláit szülővárosában, Szegeden végezte, 1928-ban az országos középiskolai tanulmányi versenyen fizikából első díjat nyert. 1928-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem fizika–kémia szakára iratkozott be, de kémiaprofesszorainak – Winkler Lajosnak, Gróh Gyulának és Buchböck Gusztávnak – köszönhetően érdeklődése csakhamar a vegyészet felé fordult. Kémia–fizika szakos tanári oklevelét 1933-ban szerezte meg. Pályája nehezen indult, az első években gyakran váltott munkahelyet. Egyéves kötelező katonai szolgálata után fél éven át, 1934–1935-ben a pénzügyminisztérium egyenesadó- és jövedékügyi csoportjának tisztviselője volt, majd 1935 szeptemberétől egy évig a Pázmány Péter Tudományegyetem kísérleti és fizikai kémiai intézetében volt díjtalan gyakornok. 1936 őszétől a Szabadalmi Bíróság alkalmazásában állt mint havidíjas tisztviselő, 1937 júniusától pedig az Országos Közegészségügyi Intézet tiszteletdíjas vegyészeként dolgozott.

1938 áprilisában summa cum laude eredménnyel megvédte bölcsészdoktori értekezését, s ennek köszönhetően Gróh Gyula még az év szeptemberében maga mellé vette második tanársegédnek a fővárosi tudományegyetem III. számú kísérleti és fizikai kémiai – 1939 után szervetlen és analitikai kémiai – tanszékére, ahol kisebb szünetekkel 1949-ig végezte az oktatómunkát. 1942-ig tanársegédként, majd 1943-tól 1949-ig adjunktusként oktatott a tanszéken. Egyidejűleg 1942 januárjától 1949-ig a Budapest Székesfővárosi Vegyészeti és Élelmiszer-vizsgáló Intézetben dolgozott, eleinte mint ideiglenes gyakornok, majd 1943-tól segédvegyészi, 1947-től pedig fővegyészi beosztásban. A második világháború éveiben, 1941 és 1944 között a munkájával párhuzamosan többször behívták katonai szolgálatra, amelyet a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet anyagvizsgálati laboratóriumában látott el. 1946-tól 1950-ig egyéb elfoglaltságai mellett kémiaórákat tartott a dolgozók akkor szervezett műszaki középiskolájában, 1948–1949-ben pedig meghívott előadóként tartott kémiai technológiai órákat a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

1949 októberében kinevezték a Budapesti Műszaki Egyetemre szakelőadó intézeti tanárnak, 1950 márciusától haláláig pedig az általános és analitikai kémiai tanszék tanszékvezető egyetemi tanáraként irányította az oktató- és kutatómunkát. 1950–1951-ben ő volt az első az újonnan alakult vegyészmérnöki kar dékánjainak sorában. 1952-ben megkapta a kémiai tudományok doktora címet. Harmadik szívinfarktusa végzett vele.

Munkássága[szerkesztés]

Fő kutatási területe az analitikai kémia volt, nemzetközi hírnevet szerzett többek között a termikus, térfogatos és súlyanalízis, a kromatográfia, a spektroszkópia, a fotometria, a radioanalitika és a polarográfia területén egyaránt. A térfogatos analízis módszertanába 1950-ben redukáló mérőoldatként bevezette az aszkorbinsavat. Az aszkorbinometria néven ismert analitikai eljárás lényege, hogy az erős redukálószerként ismert aszkorbinsav lehetővé teszi gyenge oxidálóanyagok meghatározását is. A hidrogén-peroxid bomlási reakciókinetikájára vonatkozó eredményei szintén jelentősek, ezek során ismerte fel és vezette be a fotometriai analitikába a meghatározott kémiai reakcióra fényt kibocsátó ún. kemilumineszcens indikátorokat (pl. lucigenin, luminol) és redoxiindikátorokat (pl. variaminkék). A termikus gravimetria továbbfejlesztésével kollégáival – Paulik Ferenccel és Paulik Jenővel – kidolgozta a több fizikai kémiai változó szimultán mérését lehetővé tevő derivatív termogravimetrikus eljárást. Eredményeik alapján 1954-ben kifejlesztették és szabadalmaztatták a hőhatásra bekövetkező anyagváltozásokat regisztráló derivatográfot. Az új analitikai mérőeszköz gyártása a Magyar Optikai Művekben indult meg, így a derivatográf világszerte elterjedhetett és napjainkig is alkalmazzák tudományos és ipari kutatóhelyeken egyaránt.

Mindemellett további jelentős tudományos eredményei között említendő, hogy kidolgozta az oldatos színképelemzés eljárásának részleteit, a lángfotometriás kalciumos titrálás módszerét, a Landolt-féle ún. órareakció analitikai alkalmazásának elméletét (komplexonometria). Behatóan foglalkozott mikroanalitikával is, módszereket dolgozott ki mikro- és nyomelemek kolorimetriás jelzésére és meghatározására (pl. timföld szennyeződéseinek, ritkaföldfémek és foszfátok kimutatása).

Jelentős szerepet játszott a korszerű kémiai oktató- és kutatóhálózat fejlesztésében, közreműködött a műszeres analitikai szakmérnökképzés megszervezésében. Analitikai kémiai tankönyve 1945 és 1966 között nyolc kiadást ért meg. Szerkesztőbizottsági elnöke volt a Periodica Polytechnica és a Journal for Thermal Analysis, szerkesztőbizottsági tagja a Magyar Kémiai Folyóirat szaklapoknak, továbbá regionális szerkesztője a Radioanalytical Chemistry című nemzetközi folyóiratnak. Pályája során mintegy 350 tanulmánya és írása jelent meg belföldi és külföldi szaklapokban.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

1951-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1955-ben rendes tagjává választották, elnökként vezette a szervetlen és analitikai kémiai bizottság munkáját, 1951-től 1959-ig pedig az MTA VII. kémiai tudományok osztályának titkári tisztségét töltötte be. 1959-től tiszteleti tagja volt a Nemzetközi Elméleti és Alkalmazott Kémiai Szövetségnek, egyúttal vezetőségi tagja analitikai kémiai tagozatának. Tiszteleti tagjai sorába választotta a francia Ipari Kémiai Társaság (SCI, 1959), a Csehszlovák Kémiai Társaság (ČSCH, 1967), valamint a Német Demokratikus Köztársaság Kémiai Társasága (CG). Rendes tagja volt az Osztrák Mikrokémiai Társaságnak (ÖGM).

Az aszkorbinsavnak a kémiai analízisben való alkalmazására vonatkozó vizsgálataiért 1951-ben elnyerte a Kossuth-díj ezüst fokozatát. 1958-ban ismét átvehette a díj második fokozatát, ezúttal az analitikai kémia területén végzett indikátorkutatásával elért eredményeiért. Emellett díjazottja volt a Magyar Népköztársasági Érdemrend ötödik fokozatának (1950), a Munka Érdemrendnek (1955, 1960) és a Munka Érdemrend arany fokozatának (1969).

Főbb művei[szerkesztés]

  • Amalgámelektródok vizsgálata „saját ionos” és „idegen ionos” oldatokban. Budapest: Sárkány ny. 1938.  
  • Bevezetés a kémiai analízisbe I–II. Budapest: Egyetemi ny. 1945–1947.  
  • Analitikai gyakorlatok. Budapest: Jegyzetsokszorosító. 1951.  
  • A kémiai analízis súly szerinti módszerei I–III. Budapest: Akadémiai. 1960.  
    • Angolul: Gravimetric analysis I–III. Oxford: Pergamon Press. 1963–1965.  
    • Németül: Theorie und Praxis der gravimetrischen Analyse I–III. Budapest: Akadémiai. 1964.  
  • A gravimetria mint a kémiai analízis alapja. Budapest: Akadémiai. 1970.   (Pálos Lászlóval)
  • Ascorbinometric titrations. Budapest: Akadémiai. 1973.   (Svehla Gyulával)

Források[szerkesztés]

  • Inczédy János: Erdey László 1910–1970. Magyar Tudomány, LXXVII. évf. (1970) 671–674. o.
  • Magyar életrajzi lexikon III: Kiegészítő kötet (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1981. 181–182. o. ISBN 9630525003  
  • Szabadváry Ferenc: Erdey László. Évfordulóink a Műszaki és Természettudományokban, (1985) 52–54. o.
  • Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 125., 301. o. ISBN 963-05-4420-2
  • Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig. Főszerk. Nagy Ferenc. Budapest: Better; MTESZ; OMIKK. 1997. 270. o. ISBN 963-85433-5-3
  • Magyar nagylexikon VII. (Ed–Fe). Főszerk. Rostás Sándor, Szlávik Tamás. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1998. 415. o. ISBN 9638577355  
  • Magyarország a XX. században IV.: Tudomány – Műszaki és természettudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1999. 120., 133. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon II. (D–Gy). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 400. o. ISBN 9635474148  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 303. o.
  • Születtem…: Magyar tudósok önéletrajzai. Összeáll. Csiffáry Gabriella. (= Curriculum Vitae.) Budapest: Palatinus. 2003. 611–613. o. ISBN 963-9380-95-4

További információk[szerkesztés]

  • Ferenc Paulik: In memoriam László Erdey. Journal of Thermal Analysis, (1970)