Calais ostroma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Calais ostroma (olaszul: L’assedio di Calais) Gaetano Donizetti háromfelvonásos operája (opera seria). A Jean Froissart krónikás által megírt történet nyomán a szövegkönyvet Salvadore Cammarano írta Luigi Marchionni azonos című drámája, valamint Luigi Henry azonos című balettje alapján. A művet 1836. november 19-én mutatták be először a nápolyi San Carlo operaházban. Magyarországon még nem játszották.

Szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szereplő Hangfekvés Az ősbemutató szereposztása
Eustachio de Saint-Pierre, Calais polgármestere bariton Paul Barroilhet
Aurelio, a fia mezzoszoprán Almareinda Manzocchi
Eleonora, Aurelio felesége szoprán Caterina Barilli-Patti
Giovanni d’Aire tenor Ferdinando Cimino
Giacomo de Wisants tenor Freni
Pietro de Wisants bariton Giovanni Revalden
Armando basszus Giuseppe Benedetti
III. Eduárd angol király bariton Luigi Lablache
Izabella királyné szoprán
Edmundo, az angol seregek vezére tenor Nicola Tucci
Egy angol kém basszus Pietro Gianni

Cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Helyszín: az ostromló angol seregek tábora Calais alatt, valamint a város
  • Idő: 1347

Első felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polgármester fia, Aurelio, az éj leple alatt beszökik az ostromló angolok táborába, hogy élelmet szerezzen családjának. Noha rajtakapják a lopáson, sikerül elmenekülnie, de nem tud visszatérni a várba. Felesége, Eleonora és apja beletörődnek Aurelio elvesztésébe és amikor éppen megbékélnének a gondolattal, Giovanni, egy városi polgár hírt hoz a fiú meneküléséről. Rövid idő múlva megérkezik Aurelio is. Elmeséli apjának, hogy az angol seregek már a végső ostromra készülnek, s a város halálra van ítélve. A polgárok egy csoportja ekkor úgy dönt, hogy a béke jeléül megöli a polgármestert, akit azzal vádolnak, hogy makacssága miatt nem sikerült az angol királlyal ezidáig békét kötni. A polgármester azonban nem hátrál meg, büszkén vállalja a felelősséget tetteiért. Ez eltántorítja a lázadókat gyilkos tervüket, kivéve egy rejtélyes, sisakos polgárt, akiről kiderítik, hogy angolok kéme és börtönbe zárják.

Második felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eleonora Istentől kér segítséget. Az imádkozó asszony mellett alvó Aurelio ijedten riad fel és elmeséli rémálmát: a csatamezőn látta magát, amint súlyos sebtől találva haldoklik, s családja, gyermeke is veszve már. Alighogy beszámol álmáról, megérkezik az angolok küldöttsége és tudatják a polgármesterrel, hogy királyuk megkegyelmez a városlakóknak, amennyiben hat nemesi származású lakos vállalja a vértanúságot. Aurelio ezen felháborodik, mert megalázónak érzi, viszont apja, a polgármester elfogadja az ajánlatot. A polgárság ismét felhördül, de sikerül lecsillapítania őket, mondva, hogy hat ember halálával a több ezer lakos megmenekülhet. Elsőként jelentkezik vértanúnak. Ezt látva, Aurelio is követni akarja, de az apja lebeszéli róla és arra inti, hogy az ő feladata inkább a család jövőjének biztosítása. Végül - apja figyelmét kijátszva - Aurelio mégis felírja magát a jegyzékre, s szeretteiktől elbúcsúzva indulnak az angolok táborába.

Harmadik felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az angolok táborában már a győzelmet ünneplik. A király is katonáival ünnepel és várja felesége érkezését. A királyné csalódott, amikor meglátja, hogy a város falai még állnak. Ám amikor meglátja a hat polgárt, megtudja történetüket és meghallja az őket kísérők könyörgését, kegyelmet kér számukra. A királyt is meghatja ellenfelei bátorsága, és valamennyiüknek megkegyelmez.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ashbrook, William. Donizetti and His Operas. Cambridge University Press (1982). ISBN 0-521-27663-2