Bulányi György

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bulányi György
Bulányi György.jpg
Született 1919. január 9.
Budapest, Magyarország
Elhunyt 2010. június 6. (91 évesen)
Budapest, Magyarország

Bulányi György (Budapest, 1919. január 9.Budapest, 2010. június 6.) piarista, tanár, a Bokor katolikus bázisközösségek vezetője.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kegyestanítórendi Tanárképző Főiskolán, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–német szakon végzett. 1943-ban szentelték pappá a piarista rendben. Ezután piarista gimnáziumokban tanított (Sátoraljaújhely, Tata, Debrecen). 1945-ben Debrecenben fogott hozzá – egy Kolakovics nevű horvát jezsuita ösztönzésére – a „Bokor” nevű kisközösség szervezéséhez, amelyet a korabeli hatóságok illegális államellenes szervezkedésnek minősítettek, és Bulányi Györgyöt 1952-ben életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. 1956-ban kiszabadult, és a budapesti belvárosi plébánián lett kisegítő lelkész. Hosszú rejtőzködés után, csak 1958 áprilisában fogták el ismét.

A börtönből végleg 1960-ban szabadult. Ezután szállítómunkásként dolgozott.

Egyházi elítélése és rehabilitációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután a Bokor bázisközösség tagjai az Állami Egyházügyi Hivatal Bulányinak küldött üzenete ellenére sem hagytak fel a katonai szolgálat megtagadásával, 1982 márciusában a püspöki kar elítélte a páter tanait, eltiltotta őt a nyilvános misézéstől és kifogásolt tanításait a Hittani Kongregációhoz terjesztette fel. Ennek prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) 1986. január 31-én levélben szólította fel Bulányit, hogy vonja vissza „téves, veszedelmes és kétértelmű” tanításait. Bulányi szerint Ratzinger intése arra vonatkozik, ami a püspökkari ítéletet magára vonó 1980-as, Egyházrend című írásának alapgondolata: „úgy vélem, hogy az egyháznak a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján”.[1]

Ahhoz, hogy mentesüljön az eretnekség vádja alól, alá kellett volna írnia a Ratzinger által a II. vatikáni zsinat dokumentumaiból összeállított, tizenkét pontos listát. A páter egy tizenharmadik, ugyancsak a zsinati dokumentumokból származó szövegrésszel kiegészítve – amely szerint az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel” – aláírta a tizenkét pontot, ám Ratzinger szerint a kiegészítés viszonylagossá tette az állásfoglalást.[2] Végül egy évtizeddel később, 1997 februárjában született meg a kompromisszum, amelynek értelmében Bulányi páter kiegészítése a negyedik pont részeként bekerült a dokumentumba, amelyet ő így alá is írt. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia több mint fél évvel később, 1997. szeptember 10-én tájékoztatta a nyilvánosságot Bulányi György rehabilitálásáról.

Egyházi rehabilitációja után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bulányit korlátozó egyházi intézkedések a Bokor közösség honlapján olvasható életrajz szerint azonban nem szűntek meg: a páter még közel tíz évvel később is csak egy városszéli kápolnában misézhetett, istentiszteleteit a plébánia nem hirdettette meg. A honlap szerint a magyar állam a rendszerváltozást követően bocsánatot kért Bulányitól, és nyugdíját is rendezték, ugyanakkor a katolikus egyház vezetői nem kértek bocsánatot, és életútját az egyházba integrálhatatlannak tekintik.[3] A nyílt ellenségeskedés megszűnt, a rehabilitáció azonban nem sokat változtatott a helyzeten. Bulányi György a hivatalos egyház perifériáján maradt, megtűrték, de nem fogadták el.[4] 2005-től haláláig a piaristák budapesti Kalazantinum rendházában élt.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Erény-e az engedelmesség? (1989)
  • Keressétek az Isten Országát! ("KIO", 4 rész, 19901991)
  • Merre menjek? (1991)
  • Ópusztaszer (1992)
  • Örököljük-e a Földet? (1992)
  • Nagypénteki levél (1993)
  • A Bokor lelkisége (1995)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szakolczay Lajos: Páter Bulányi. Budapest: Új Idő Lap- és Könyvkiadó, 1989, Terjedelem: 244 p.
  • Máté-Tóth András: Bulányi und die Bokor-Bewegung. Wien: UKI 1996. 360 pp. (németül)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]