Alkésztisz (Gluck)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Alkésztisz Christoph Willibald Gluck 1767. december 16-án Bécsben bemutatott operája. A zajos bécsi siker után, a darab francia változata 1776. április 23-án zajlott le Párizsban. Az előadásra a szerző számos új résszel bővítette a darabot, de csak gyenge visszhangot váltott ki vele.

Az opera szereplői és helyszínei[szerkesztés]

Szereplő Hangfekvés
Alkésztisz szoprán
Admétosz, a férje tenor
Euandros tenor
Ismene szoprán
Apollón főpapja bariton
Apollón basszus
Eumelos, Alkésztisz gyermeke szoprán
Aspasia, Alkésztisz gyermeke szoprán
  • Kórus: Alkésztisz udvarhölgyei, a nép, papok, alvilági szellemek
  • Történik: Thesszáliában mitológiai korban
  • Színhelyek: I. felvonás: 1. kép: tér Admetosz palotája előtt, 2. kép: Apollón temploma; II. felvonás: 1. kép: az alvilág bejárata, 2. kép: terem Admetosz palotájában; III. felvonás: a palota előcsarnoka
  • Játékidő: 2 óra

Az opera cselekménye[szerkesztés]

I. felvonás[szerkesztés]

1. kép: Hírnök közli Amdetosz alattvalóival: királyukra halál vár, betegségén senki emberfia nem tud segíteni. Az egybegyűlt tömeg keserves siránkozásba, jajveszékelésbe kezd. Közben Alkésztisz Apollón templomába siet. Imáival és áldozatokkal akarja kiengesztelni az isteneket.

2. kép: Apollón főpapja elmondja Alkésztisznek, hogy az istenek úgy rendelkeztek: férje meghal, ha senki sem áldozza fel magát helyette. Az egybegyűlt sokaság ijedten fogja menekülőre, de a királynő kitart szeretett férje mellett. Kész feláldozni magát, ha ezzel meg tudja gyógyítani Admetoszt.

II. felvonás[szerkesztés]

1. kép: Az alvilág bejárata előtt Alkésztisz elbúcsúzik gyermekeitől és Hadész hatalmát szólítja.

2. kép: Admétosz hirtelen jobban lett, gyógyulását nagy örömujjongással fogadják. A király elkezdi firtatni: minek köszönheti különös gyógyulását? A főpap elmondja neki az istenek döntését és hogy valaki feláldozta magát érte. Azt azonban nem tudja meg, ki volt az önfeláldozó lélek. Alkésztisz közben nem tud teljes szívből örülni férjével: bár uralkodik magán, férje mégis megérzi ezt és kérdőre vonja. Admetosz sokáig unszolja, mire kiböki mi történt. A király megretten és ezt az áldozatot semmiképpen sem tekinti elfogadhatónak, de az istenek hajthatatlanok.

III. felvonás[szerkesztés]

Alkésztisz érzi: itt az idő, hallja az alvilág szólítását. Admétosz végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy ő is a halált választja, hogy ne kelljen hűséges kedvese nélkül élnie. Ekkora önfeláldozás és szeretet láttán az istenek is meglágyulnak. Apollón lép színre és közli, az olimposziak megváltoztatták döntésüket: megkegyelmeznek mindkettőjüknek.

Megjegyzés: a francia változatban Héraklész vándorlásai során Admétosz palotájába vetődik, ahol elhatározza, hogy barátja, a király és annak felesége kedvéért szembeszáll az alvilág erőivel. Alkésztiszt magukkal ragadják Tantalosz halálisten szolgái, de Héraklész kiragadja a királynőt kezeikből. Harcba száll velük és győz. A jelenetek beosztása is sok helyen eltér a francia változatban.

Az opera szövegkönyve[szerkesztés]

Az opera librettóját Raniero Calzabigi készítette Euripidész drámája nyomán. Calzabigi szigorúan ügyelt a cselekmény egységére, a zárt színpadi szerkezetre. Epizódokat, kitéréseket, sőt, feleslegesnek ítélt személyeket hagyott el az eredetiből, és erőst hangsúlyt kapott a mondanivaló humanista szelleme. Maga a történet az Orfeusz mondával állítható párhuzamba, csak ezúttal a hőslelkű, önfeláldozó főszereplő egy asszony, aki a Fidelio előképének is tekinthető. A szövegkönyv francia változata du Roullet márki munkája, aki már korábban is dolgozott együtt Gluckkal. A francia szöveg sok tekintetben különbözik az olasztól: a márki Calzabigivel szemben átvette az euripidészi eredetiből Héraklész alakját, de Iszmene figuráját elhagyta, valamint a két gyerek csak néma szerepet kapott nála. Ez az átdolgozás az opera újraalkotásának tekintehető.

Az opera zenéje[szerkesztés]

A zenét a borús, fájdalmas árnyalatok uralják, a stílusa oldott, minden korábbi konvenciótól mentes. A nyitány nem követi a szonátaformát: szünet nélkül vezet át az első felvonásba, zenei motívumaimmal az opera egészét foglalja össze. Az áriáknál Gluck már nem alkalmazza a szokásos da capo formát. Az első felvonás nyitó jelenete rendkívül tömör, egyszerű zenei részletek megszakítatlan sora: a címszereplő és a nép fájdalma egy hatalmas tablóban egyesül. A második kép is tömör, jól felépített, az orákulum válaszát súlyos, sorsszerű akkordok kísérik. Az első felvonás sikeredett a legjobbra, a másik kettő nem éri el ennek színvonalát, de ezek is bővelkednek jól megformált részletekben. A dráma statikus és sötét, de ennek ellenére az Alkésztisz ma szemmel nézve is a zeneszerző egyik legerőteljesebb alkotása.

A darab a szerző második reformoperája, a nyomtatott kiadás előszavában Gluck leszögezte azokat az alapelveket, melyek mentén megkívánta újítani a műfajt. Saját bevallása szerint arra törekedett, hogy a zene a szöveget támassza alá, fokozza az érzelmek kifejezését, a szituációk érdekességét, mindezt anélkül, hogy megakasztaná a cselekmény menetét. Az áriák pontosan lettek végigkomponálva, szigorúan ott kezdődtek és értek véget, ahol azt a szöveg megkívánta. Gluck nem adott lehetőséget az énekesek számára, hogy virtuóz énekhangjaikat cifra díszítésekkel és kadenciákkal csillogtassák meg, ezzel megakasztva a dráma menetét.

Az áriákkal szemben egyébként is a recitativo és az arioso dominál, a táncok és a kórusok részt vesznek a cselekményben. Ezeket szólisztikus részek kapcsolják össze, így alkotnak drámai egészet a cselekmény többi elemével. Gluck a világosságot és a szépséget nevezi meg esztétikai ideálokként, szerinte a zene szerepe a költészet szolgálata.

Az opera ismertebb részletei[szerkesztés]

  • "Divinités du Styx" – Alkésztisz B-dúr áriája az I. felvonásban
  • "Bannis la crainte et les alarmes" – Admésztosz áriája a II. felvonásban

Források[szerkesztés]

  • Till Géza: Opera, Zeneműkiadó, Bp., 1964, 292-296. o.
  • G. Lise-E. Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig, Zeneműkiadó, Bp., 1978, , 46. o.
  • Kertész Iván: Operakalauz, Fiesta-Saxum, Bp., 128. o.
  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban I. A 2. századtól 1800-ig, Springer, Bp., 1996, 420. o.