Armide (Gluck)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Armide Christoph Willibald Gluck 1777. szeptember 23-án, Párizsban bemutatott ötfelvonásos operája. Glucknak ez az operája bizonyult a legkevésbé hűségesnek a Lully-féle operakoncepcióhoz.

Az opera története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gluck Piccinni Roland című operájának ellendarabjaként írta meg az Armidát. A két opera több szálon is kapcsolódik egymáshoz. Mindkét darab szövegkönyvét Philippe Quinault készítette. A szövegkönyvíró mindkét librettó esetében egy, a korban közkedvelt és számtalanszor feldolgozott témához nyúlt: a Roland Ariosto Őrjöngő Rolandjának, az Armide Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzának egy epizódját dolgozza fel. De amíg Gluck az eredeti, Lully által is megzenésített szöveget dolgozta fel, addig Piccinni az eredeti szöveg XVIII. századi átiratát használta. Ez a költői átirat erősen lerövidítette az eredeti szövegkönyvet, az ötfelvonásos cselekményt három felvonássá redukálva. Gluck megtartotta az ötfelvonásos beosztást, ezzel is a jelezve a két darab szembenállását és talán így akarta hangsúlyozni: ő a lehetőségekhez képest hű maradt az eredeti Lully féle tragédie lyrique koncepcióhoz. Az Armide több hónapos próba sorozat után került bemutatásra és minden várakozást meghazudtolva ez a darab lett Gluck legformabontóbb párizsi operája.

Az opera szereplői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szereplő Hangfekvés
Armide, varázslónő szoprán
Phenice, Armide barátnője szoprán
Sidonie, Armide barátnője szoprán
Gyűlölet alt
Rinaldo, keresztes lovag tenor
Artemidor, keresztes lovag tenor
Dán lovag tenor
Hidraot, Damaszkusz királya, Armide nagybátya bariton
Ubaldo, frank lovag bariton
Aront, damaszkuszi vezér basszus
  • Történik: Damaszkuszban 1099. körül

Az opera cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armide barátnőinek, Phenice-nek és Sidonie-nak panaszkodik arról, hogy Bouillon Gottfried hadának leghősiesebb vitéze, Rinaldo érzéketlen a nők iránt. Ezután Hidraot király biztatja szép unokahúgát, hogy válasszon egy magához illő férjet. Armide kijelenti: kezét az nyeri el, aki legyőzi a gőgős lovagot, Rinaldót. Ünnepi ének és tánc kerekedik, ezt szakítja félbe Aront vezér érkezése, aki Rinaldo újabb hőstetteiről hozott hírt. A vezér kereszteslovag foglyokat szállított bilincsbe verve, de Rinaldo rátört és visszaadta a lovagok szabadságát. Csatára hívó hangok zárják a felvonást.

II. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rinaldo és Artemidor egy erdőn vág keresztül. A kiszabadított lovagtól tudja meg Rinaldo: Gottfried neheztel rá. Ez azonban nem zavarja meg a hőst abban, hogy ne egyedül vesse magát kalandok után. Alig, hogy álomra hajtja a fejét az erdő varázskerté változik át és Armide lép színre. A varázslónő elhatározta, hogy maga fog végezni Rinaldóval, akit senki sem tudott legyőzni nagybátya katonái közül. De amint az elkábított lovag fölé hajol annyira megidézi annak szépsége, hogy képtelen lesz lesújtani. A Gyűlöletet hívja segítségül, aki démoni alakjában meg is jelenik, de ő sem tudja legyőzni a nő felébredt szerelmét. Az engesztelhetetlen gyűlölet szenvedélyes szerelemmé változott már benne.

III. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armide kétségbeesetten küzd érzelmei ellen. A fúriáknak megparancsolja, hogy tépjék ki Rinaldo képét a szívéből, de minden próbálkozás hasztalan. Szereti a férfit és ezen már semmi sem tud változtatni. A szerelmet nem képes legyőzni varázserejével.

IV. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armide elhatározta, hogy varázserejével szerelemre lobbantja Rinaldót. Terve sikerrel is jár, de Ubaldot és a dán lovagot hamarosan az eltűnt Rinaldó keresésére küldik. Armide elvarázsolja az erdőt, de Ubaldo megszentelt jogarával könnyen megtöri a varázst. A varázslónő ekkor a két lovag szerelmét idézi fel, de minden hiába: Ubaldo állja a próbát.

V. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Armide és Rinaldo szerelmi jelenetével indul a felvonás. Armidét kétségek gyötrik: mesepalotájukban mérhetetlenül boldogak, de ez a boldogság biztosan nem tart sokáig. Balsejtelme hamarosan be is igazolódik: alig hagyja magára szerelmét a sok viszontagságot kiált Ubaldo és társa már is rá talál. Egy fényes pajzsot tartanak Rinaldo elé, ennek hatására megtörik a varázs. Armide az utolsó pillanatban lép ismét színpadra, de ekkor már minden hiába. Rinaldo odavetett szavakkal vesz búcsút tőle, a szerelmes asszony megismerte a boldogságot, ami most egy pillanat alatt elszállt. Szólni sem tud a fájdalomtól, majd őrjöngő dühében átkot mond a világra és a saját magára is. Megsemmisíti varázskertjét és démonaival leromboltatja palotájukat. A palota romjai alatt leheli ki a lelkét.

Az opera zenéje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zeneszerzőt a szerelem vonzotta a témában, jól lehet ezt, a XVIII. sázad mesterkélt modorában ábrázolta. A zene alaptónusa az érzéki gazdagság: a nagy, éles hangú hangszerekkel szemben Gluck az oboát, a fuvolát, a vadászkürtöt és a hegedűket részesítette előnyben. A mestert nem igazán izgatta a történetben megjelenő pokoli hatalmak megjelenítése. A címszereplővel kapcsolatban sem az a fontos, hogy varázslónő, hanem hogy a szerelem, amit eddig ő ébresztett másokban, most az ő lelkében ébredt fel. A zenekar lágy, folyton változó hangszínekkel festi alá a hősnő érzelmeit, aki a szerző legelevenebbül megrajzolt női arcképe.

A második felvonásban találjuk a legsikerültebb jeleneteket: Rinaldo érkezését az elvarázsolt erdőbe, a nagy női kórus- és táncjeleneteket, amelyek ár Wagnerre mutatnak előre. A harmadik felvonásban Armide jelenetei az igazán egyediek és jól megoldottak, az alvilági fúriák szólítása, a démon ária, a szellemek kara és a fúriák tánca sablonos, ám kétségkívül látványos részek. A negyedik felvonás zenei anyaga elhanyagolható, semmi újat nem képes felmutatni. Az ötödik felvonás aztán sikeresen növeszti valódi tragédiává a két szerelemes elválását. A zenei kiválóan festi alá a szereplők lélektani vívódásait.

Az avatottabb hallgató számára rögtön feltűnik, hogy az Armidában Gluck mennyit merít korábbi műveiből és más szerzők darabjaiból is. Rinaldo álma Händel dallamait idézi fel, a nagy gyűlölet jelenetben pedig visszacsengenek Gluck korábbi operáinak dallam foszlányai (Artemene, Don Juan, Telemakhosz). Sok zenetörténész gondolja úgy, hogy Gluck előző műveit egyfajta műhely tanulmánynak használta fel az Armidához. A zene másik fő jellegzetessége a sok féle stílus réteg keverése. Az olasz opera seria és a francia operák énekbeszéde mellett egyes jelenetekben felismerhető a német lied hatása, de az angol song is jelen van a zenei anyagban.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Gluck egy ódon, patinás szövegkönyvvel visszanyúlt a francia opera heroikus tradícióihoz, mégis egy merőben más esztétikai színvonalat képviselő zenét alkotott. A német mester esetében a hős emberi hangon szólal meg, nincs benne semmi hősiesen felsőbbrendű, a balett betétek pedig a cselekmény szerves részét képezik, fontos drámai elemek, a kardalok pedig előrevetítik a forradalmi indulók lelkesedését. Nem véletlenül lett a francia forradalom alatt az opera számos részletéből forradalmi ének. Az opera zárójelenete a Don Juan záróképének modellje. A szerző sokat örökölt Händeltől és Cavallitól

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Németh Amadé: Operaritkaságok, Zeneműkiadó, Bp., 1980, 328-331. o.
  • G. Lise-E. Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig, Zeneműkiadó, Bp., 1978, 48. o.
  • Kertész Iván: Operakalauz, Fiesta-Saxum, Bp., 1997, 128-129. o.