1973-as chilei katonai hatalomátvétel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
1973-as chilei katonai hatalomátvétel
Az elnöki palota ostroma
Az elnöki palota ostroma
A Wikimédia Commons tartalmaz 1973-as chilei katonai hatalomátvétel témájú médiaállományokat.

1973. szeptember 11-én Chilében a hadsereg Augusto Pinochet vezetésével megdöntötte Salvador Allende törvényes kormányát. A chilei katonai puccsnak többezer közvetlen áldozata volt. A katonaság mintegy 40 000 politikai foglyot terelt a santiagoi nemzeti stadionba, ahol ezreket kínoztak és öltek meg. Az uralomra jutott katonai diktatúra első három évében 130 000 politikai foglyot börtönöztek be.[1][2] Az államcsíny előkészítésében az Egyesült Államok kormányzata a CIA révén aktívan részt vett.[3] A puccsot 17 év nyílt katonai diktatúra követte Chilében.

Előzmények[szerkesztés]

Az 1970-es elnökválasztásokon a baloldali, marxista Salvador Allende győzött annak ellenére, hogy a CIA már ezt a választást is intenzíven igyekezett befolyásolni az ő ellenében.[4][5][6]

Allende hatalomra kerülése után az USA tartott attól, hogy egy sikeresen működő szocialista ország jön létre Chilében. Ezt kubai és vietnámi kudarcai után nem engedhette meg magának, ezért diplomáciai, gazdasági és titkosszolgálati eszközökkel folyamatos nyomást gyakorolt az országra.[7][8][9] 1971 végén Fidel Castro kubai miniszterelnök négyhetes hivatalos látogatást tett Chilében, ami Washington legrosszabb várakozásainak megvalósulását vetítette előre.[10]

Az új chilei kormányzat államosította az ország legfontosabb gazdasági ágazatának számító rézbányászatban a külföldi (főleg amerikai) tulajdonú vállalkozásokat (némi kártalanítással),[11] földreformot vezetett be, és megerősítette az egyetemek autonómiáját. Különösen a rézbányák államosítása váltotta ki a nemzetközi monopóliumok haragját. Letörték a réz világpiaci árát, Chile bevételei zuhanni kezdtek.

1972-ben a chilei kormány az ország súlyos gazdasági nehézségei közepette leértékelte az ország valutáját, növelte a forgalomban lévő pénz mennyiségét és ezzel 140%-os inflációt okozott, valamint elősegítette a feketepiac kialakulását.[12] Októberben kezdődtek az első sztrájkok, amelyekben a kisvállalkozók, néhány szakszervezet és diákok csoportjai vettek részt. Allende a jobboldal megbékítése érdekében Carlos Prats tábornokot meghívta kormányába belügyminiszternek.[12] Prats René Schneiderhez, a hadsereg 1970 októberében a CIA támogatotta katonai jobboldal által meggyilkolt főparancsnokához hasonlóan az alkotmányos rend, a hadsereg politikamentességének híve és egy esetleges puccs ellenzője volt.[13]

A gazdasági nehézségek ellenére az Allende által vezetett baloldali koalíció az 1973 márciusában tartott parlamenti választásokon 43,2%-ra növelte szavazati arányát, viszont elvesztette a kereszténydemokraták addigi külső támogatását.[14] A kereszténydemokraták a jobboldali Nemzeti Párttal kötöttek szövetséget és így többséget szereztek a parlamentben. A törvényhozás és az elnöki végrehajtó hatalom közötti politikai küzdelem bénította a kormányzat munkáját.[15]

Az országot sújtó gazdasági nehézségek egyik legsúlyosabbika a teherautóvezetők sztrájkja volt, ami 1973. július 13-tól egészen a puccsig megbénította az ország gazdaságát, mivel Chile földrajzi helyzete és a kevés vasút miatt a teherautók közlekedése nélkülözhetetlen volt. Baloldali elemzők ezt a sztrájkot is a CIA művének tekintették, azonban a Frank Church szenátor vezette washingtoni vizsgálóbizottság 1975-ben annyit tudott megállapítani, hogy az amerikai hírszerzés számos vállalatot pénzelt Chilében, és ezek biztosíthatták a fuvarozók számára a sztrájk finanszírozását, de a CIA közvetlenül nem tette ezt.[16]

A chilei hadsereg a puccs előtt[szerkesztés]

A chilei hadsereg az 1920-as évekig szorosan egybefonódott a kormányzattal, de ezután depolitizálódási folyamaton ment át. Ez azzal is járt, hogy a tisztek jövedelme csökkent, fizetésük csak a létfenntartásra volt elég. A katonatisztek és családjaik emiatt is szabadidejük nagy részét a hadsereg közösségi intézményeiben, klubjaiban töltötték, egymás körében. A tisztek fiai is katonai pályára léptek, és katonák húgait, lányait vették feleségül. A tisztikar a társadalomtól elszigetelődve, egyfajta zárványban élt.[17] 1969-ben, kereszténydemokrata kormányzás idején került sor a katonatisztek első megmozdulására, amikor rossz anyagi helyzetük miatt tiltakoztak az úgynevezett Tacnazo felkelés során.[18]

Az 1960-as években egymást követték Dél-Amerikában az Egyesült Államok támogatta katonai puccsok: (Brazília 1964, Argentína 1966, Peru 1968, Bolívia 1969.[19] 1973 júniusában Uruguayban is katonai hatalomátvételre került sor.[20] Az államcsínyek után mindegyik országban jelentősen javult a hadsereg anyagi helyzete, ami nem kerülte el a chilei katonák figyelmét sem.[19]

A puccs előtti évtizedekben az Egyesült Államok különböző együttműködési, oktatási, kiképzési programok révén erősítette az antikommunista ideológiai befolyását is a katonák körében.[17]

Politikai válság[szerkesztés]

1973 nyarán a fokozódó gazdasági nehézségek hatására kiéleződött a belpolitikai helyzet. Június 29-én a Frente Nacionalista Patria y Libertad nevű szélsőjobboldali, fasiszta eszmeiségű szervezet államcsínyt kísérelt meg: Roberto Souper ezredes parancsára egy harckocsizó ezred körülvette az elnöki palotát.[21] A később Tanquetazo néven emlegetett elszigetelt puccskísérlet azonban kudarcot vallott.

A jobboldal, különösen a hadsereghez közel álló körök folyamatos lázongást szítottak. 1973 augusztusában a Legfelső Bíróság nyilvánosan bírálta a kormányt amiatt, hogy nem képes fenntartani a rendet az országban. Augusztus 22-én a jobboldali parlamenti többség az alkotmány megsértéével vádolta a kormányt és felszólította a hadsereget az alkotmányos rend helyreállítására. Augusztus 24-én a jobboldali nyomás – többek között katonatisztek feleségei rendeztek nagy tüntetést háza előtt „árulása” miatt – lemondásra kényszerítette a mérsékelt Carlos Prats tábornokot, aki a hadsereg politikamentességének híve volt és e cél érdekében elvállalta a hadseregfőparancsnoki és a védelmi miniszteri posztot. Helyére Allende Augusto Pinochet tábornokot nevezte ki, aki titokban akkorra már hónapok óta dolgozott a hatalomátvétel előkészítésén.[15] Augusztus végén sok tízezer chilei asszony tüntetetett Santiagóban az infláció és az élelmiszerhiány miatt, a rendőrség könnygázt vetett be ellenük.[22]

Augusztus 23-án a parlament 81–47 szavazataránnyal az elnököt és kormányát elítélő határozatot fogadott el.[23] Allende kijelentette, hogy az indítvány nem kapta meg az elnök elmozdításához szükséges kétharmados támogatottságot és azzal vádolta a jobboldali pártokat, hogy államcsínyre szólitottak fel.[23]

Előkészületek[szerkesztés]

Carlos Prats hadseregfőparancsnok lemondás után a hadsereg vezetésében többségre jutottak a fegyveres hatalomátvételt támogató főtisztek, élükön Augusto Pinochettel. Szeptember 9-én Allende fogadta a hadsereg főparancsnokát, Pinochet tábornokot és felkérte, hogy dolgozzon ki tervet egy esetleges puccs elhárítására. Pinochet másnapra ígérte a terv bemutatását.[24] Az államcsíny napján a fegyveres erők tábornoki rangú vezetői közül csak a haditengerészet és a csendőrség parancsnokai, Montero admirális és Sepúlveda csendőr-tábornok maradtak hűek az alkotmányhoz, azonban őket alárendeltjeik elszigetelték.

Külföldi beavatkozás[szerkesztés]

Az Egyesült Államok már Allende hatalomra jutása előtt aktívan igyekezett megakadályozni a hivatalba lépését, majd titkosszolgálati eszközökkel hozzájárult megbuktatásához. Frank Church szenátor 1976-os megfogalmazása szerint Nixon, csakúgy, mint Julius Caesar, aki beavatkozott Róma távoli gyarmatainak ügyeibe, kijelentette: „A chileiek által választott kormányzat elfogadhatatlan az Egyesült Államok elnöke számára”. A Fehér Ház álláspontját így jellemezte a szenátor: „Ha Vietnám nyomán nem lehet odaküldeni a tengerészgyalogosokat, akkor beküldjük a CIA-t.”[25]

William Colby, az amerikai hírszerzés feje 1973 szeptember 16-án Henry Kissingernek küldött jelentésében így fogalmazott:[26]

„Allende hivatalba lépése óta az Egyesült Államok politikája arra irányult, hogy maximális fedett nyomást fejtsenek ki az Allende-rezsim konszolidációjának megakadályozása érdekében”

Az USA Hírszerző Közössége a témáról készült átfogó jelentésében maga is elismerte, hogy bár a CIA nem kezdeményezte közvetlenül az Allende elnök kormányát megdöntő 1973 szeptember 11-i államcsínyt, tudatában volt a puccs tervezésének és kiterjedt infomciógyűjtési együttműködést folytatott egyes összeeskövőkkel.[27]

Nagy-Britannia szerepéről 2020 szeptemberében került nyilvánosságra, hogy Harold Wilson munkáspárti kormányzata idején a brit külügyminisztérium propagandakampányt folytatott Allende ellen már az 1964-es és az 1970-es chilei elnökválasztás idején is. A külügyminisztérium hidegháborús propagandaszerve, az Information Research Department negatív információkat gyűjtött Allendéről, azokat megosztotta a chilei ellenfeleivel, illetve terjesztette azokat chilei társadalomban és aktívan támogatta az Egyesült Államok szervezeteinek hasonló tevékenységét Santiagóban.[28]

Ausztrália külföldi hírszerző szervezete, az Australian Secret Intelligence Service (ASIS) a CIA kérésére 1971 júliusában hírszerző állomást (rezidentúra) hozott létre az ország santiagói nagykövetségén, hogy támogassa az amerikai erőfeszítéseket. A liberális párti miniszterelnök, William McMahon bukása után, 1973 februárjában Gough Whitlam új munkáspárti miniszterelnök utasítást adott az állomás bezárására. Az utolsó ausztrál hírszerző azonban csak 1973 októberében, egy hónappal az Allendét megbuktató puccs után hagyta el az országot.[29][30]

A CIA a puccs időpontjáról szeptember 9-én szerzett tudomást Santiagóban és erről többek között értesítette a nyugatnémet hírszerző szolgálatot, a Bundesnachrichtendienstet (BND) is.[31] A BND-ben tevékenykedő Stasi-ügynök, Alfred Spuhler révén az információ gyosan eljutott az NDK-ba, azonban már így is túl későn ahhoz, hogy onnan időben figyelmeztethessék Allendét.[32] A puccs után azonban Chilében a Stasi számos baloldali üldözött kimenekítésében szerepet játszott, így menekült meg például Carlos Altamirano, a Chilei Szocialista Párt főtitkára.[33] Az NDK körülbelül 2000 menekültet fogadott be, az NSZK több mint 4000 chileinek adott politikai menedékjogot.[34][35]

A katonai akció[szerkesztés]

A fegyveres puccs 1973 szeptember 11-én hajnalban indult, az 1924-es chilei katonai hatalomátvétel évfordulójára időzítve. Reggel 6 órára a a haditengerészet stratégiai pozíciókat foglalt el az ország központi tengerpartja mentén, a tengerészgyalogság pedig rádió- és televízióállomásokat zárt be. A puccs hírére Allende mintegy 40–60 fős testőrségével (Grupo de Amigos Personales, azaz a Személyes Barátok Csoportja nevű testület) a La Moneda(wd) elnöki palotába ment. 8 órára a hadsereg hatalmába vette a legtöbb műsorszóró állomást, a fennmaradókat a légierő bombázta. Az elnök nem kapott valós információkat az államcsíny méreteiről; egy ideig úgy vélte, hogy csak bizonyos egységek lázadtak fel.[36] Az elnököt és a lojális Montero admirálist a puccsisták elzárták az információktól, Orlando védelmi minisztert hivatalában letartóztatták.

Allende egy ideig azt hitte, hogy Pinochetet is letartóztatták a lázadók, csak 8.30-ra váltak világossá számára a puccs igazi méretei. 9 órára a csendőrség is elhagyta az elnöki palota épületét.[37] Allende visszautasította a lemondást és az elnöki palotából történő visszavonulást is, amit baloldali hívei tanácsoltak neki.[38] 10.30-kor az elnök rádióbeszédben tájékoztatta az országot a puccsról és arról, hogy nem mond le alkotmányos pozíciójáról.[36]

Az elnöki palotát a hadsereg páncélos és gyalogsági egységei támadták meg, a testőrség felvette a harcot. Később helikopterek, majd a légierő Hawker Hunter vadászbombázói is csatlakoztak a támadáshoz. A védők egészen 14.30-ig kitartottak. Allende végül a Fidel Castrótól ajándékba kapott AK–47-es gépkarabélyával agyonlőtte magát. A testőrség még élő tagjainak nagy részét a támadók kivégezték, néhányan el tudtak menekülni.

Áldozatok[szerkesztés]

Politikai foglyok őrizet alatt a santiagói stadionban

A puccs utáni első hónapokban a katonák többezer chilei baloldali vagy annak tartott személyt gyilkoltak meg, tüntettek el. A hadsereg 40 000 embert zárt a santiagoi nemzeti stadionba, ahol ezreket kínoztak meg és végeztek ki közülük. Az áldozatok között voltak Charles Horman és Frank Teruggi amerikai állampolgár újságírók is.[39] Itt ölték meg kegyetlen kínzások után Víctor Jara nemzetközileg ismert chilei énekest is 1973 szeptember 16-án.

A puccs után a hadsereg vezetése létrehozott egy halálosztagot, amely később a Caravana de la Muerte (A halál karavánja) nevet kapta. Ez az egység helikopterrel járta Chile távolabbi északi és déli vidékeit és vadászott a baloldaliakra. A halálosztagra a polgári kormányzat helyreállítása után csaknem száz gyilkosságot bizonyítottak rá. 2002-ben Pinochet tábornok ellen is pert indítottak ez ügyben, de meghalt, mielőtt a pert lezárhatták volna.

Az eltűntek egy részének fotói egy 2003-as kiállításon

Három év alatt összesen mintegy 130 000 embert börtönöztek be, a halottak és az eltűntek száma ezrekre rúgott.[1][2] Sheila Cassidy brit orvos túlélte a börtönt és be tudott számolnia otthon a emberi jogok chilei megsértéséről.[40] Az áldozatok között volt Alberto Bachelet, a légierő tábornoka és Michelle Bachelet későbbi chilei elnök apja, akit megkínoztak és 1974 márciusában a börtönben halt meg.[41][42][43]

Allende özvegye és családja Mexikóba menekült a puccsisták elől, csak 17 év múlva térhettek haza.[44][45]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b Collins, Stephen. „Now open – Pinochet's torture chambers”, The Daily Telegraph, 2000. december 16.. [2012. június 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. április 20.) 
  2. ↑ a b Chile Issues Report on Pinochet Torture | Article from AP Online | HighBeam Research. [2011. május 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. április 11.)
  3. ↑ Osborn, Catherine: The Other 9/11. Foreign Policy, 2021. szeptember 10. „In the run-up to the 20th anniversary of the 9/11 terrorist attacks on the United States this month, a leading Chilean university, the University of Concepción, held a series of panel discussions on their legacy. The program referred to the events as 'the other Sept. 11.'
    'Other' because, in Chile, Sept. 11 is best known as the date of the country's own national tragedy: the 1973 U.S.-backed coup against leftist President Salvador Allende that ushered in over 16 years of military rule.”
  4. ↑ Two Tracks
  5. ↑ CIA telegram
  6. ↑ CIA Activities in Chile. Central Intelligence Agency. [2007. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. február 18.) „The political action program under consideration called for the Embassy and Station to influence the Chilean Congress as it took up the matter. This involved encouraging Congress to vote for Alessandri for President in spite of the fact Allende received a slightly higher popular vote. Allende's 36.3 percent of the vote on 4 September was a plurality, not the majority required by the Constitution to prevent Congressional reaffirmation of the victory. The Station and the Embassy, working through intermediaries, urged Frei to use his influence with Congress to convince non-leftist forces to vote for Alessandri. The scenario was to have Congress elect Alessandri as President; he would then resign, thereby allowing Frei to run as a candidate against Allende in a new election.”
  7. ↑ Post-Ethical Society: The Iraq War, Abu Ghraib, and the Moral Failure of the Secular. University of Chicago Press (2013). ISBN 978-0-226-06252-5 
  8. ↑ New declassified files shed light on US role in ousting Allende. [2016. október 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 7.)
  9. ↑ Kristian C. Gustafson. "CIA Machinations in Chile in 1970: Reexamining the Record", CIA, Center for the Study of Intelligence. Retrieved 21 August 2007.
  10. ↑ "Castro speech database" Archiválva 2004. május 30-i dátummal a Wayback Machine-ben., University of Texas: English translations of Castro speeches based upon the records of the (United States) Foreign Broadcast Information Service (FBIS). See locations of speeches for November–December 1971. Retrieved 22 September 2006.
  11. ↑ 'The History of Codelco'. [2019. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. szeptember 18.)
  12. ↑ a b Comienzan los problemas (spanyol nyelven). [2007. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]., part of series "Icarito > Enciclopedia Virtual > Historia > Historia de Chile > Del gobierno militar a la democracia" on LaTercera.cl. Retrieved 22 September 2006.
  13. ↑ mun6. Jornada.unam.mx. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  14. ↑ Development and Breakdown of Democracy, 1830–1973, United States Library of Congress Country Studies: Chile. Undated; according to Preface, "The body of the text reflects information available as of 31 March 1994." Accessed 22 September 2006.
  15. ↑ a b Se desata la crisis (spanyol nyelven). [2007. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 16.) , part of series "Icarito > Enciclopedia Virtual > Historia > Historia de Chile > Del gobierno militar a la democracia" on LaTercera.cl. Retrieved 22 September 2006.
  16. ↑ Church Report
  17. ↑ a b Sagredo, Rafael & Gazmuri, Cristián, eds. (2005), Historia de la vida privada en Chile, vol. 3: El Chile contemporáneo. De 1925 a nuestros días (4th ed.), Santiago de Chile: Aguilar Chilena de Ediciones, ISBN 978-956-239-337-9
  18. ↑ González 2013, p. 28.
  19. ↑ a b González 2013, p. 35.
  20. ↑ Lessa, Alfonso. Estado de guerra - de la gestación del golpe del 73 a la caída de Bordaberry. Editorial Fin de Siglo (1996) 
  21. ↑ Second coup attempt: El Tanquetazo (the tank attack). [2004. október 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2004. október 13.)
  22. ↑ The Bloody End of a Marxist Dream (1973. szeptember 24.) 
  23. ↑ a b "el Presidente de la República y a los señores Ministros de Estado y miembros de las Fuerzas Armadas y del Cuerpo de Carabineros" Acuerdo de la Cámara de Diputados).
  24. ↑ Orlando Urbina Herrera - EcuRed
  25. ↑ The secret government: the Constitution in crisis : with excerpts from "An essay on Water-gate". Seven Locks Press (1990. december 1.). ISBN 978-0-932020-85-7 
  26. ↑ Colby, W.E.: 145. Memorandum From Director of Central Intelligence Colby to the President's Assistant for National Security Affairs (Kissinger). Office of the Historian , 1973. szeptember 16. (Hozzáférés: 2023. szeptember 14.)
  27. ↑ CIA Activities in Chile, 18 September 2000, <https://www.cia.gov/library/reports/general-reports-1/chile/index.html> Archiválva 2007. június 12-i dátummal a Wayback Machine-ben
  28. ↑ McEvoy, John. „EXCLUSIVE: SECRET CABLES REVEAL BRITAIN INTERFERED WITH ELECTIONS IN CHILE”, Declassified UK, 2020. szeptember 22. (Hozzáférés: 2022. március 17.) 
  29. ↑ Forty years after the military coup which brought down Chilean President Salvador Allende, refugees in Australia are still raising questions about the country's involvement in the affair.. SBS, 2013. szeptember 11. (Hozzáférés: 2016. október 30.)
  30. ↑ Florencia Melgar and Pablo Leighton. ASIS and ASIO in Chile. Cambridge Scholars Publishing  pp78-92, 2015 in 40 Years are Nothing: History and memory of the 1973 coups d'état in Uruguay and Chile Edited by Pablo Leighton and Fernando López, ISBN 1443876429
  31. ↑ Jack Devine: What Really Happened in Chile: The CIA, the Coup Against Allende, and the Rise of Pinochet. In: Foreign Affairs. Band 93, Nr. 4, Juli/August 2014, S. 26–35; hier: S. 26 f.
  32. ↑ Peter Müller, Michael Mueller, Erich Schmidt-Eenboom: Gegen Freund und Feind. Der BND: Geheime Politik und schmutzige Geschäfte. 2002, Rowohlt.
  33. ↑ Flucht vor der Junta. Die DDR und der 11. September. Berlin 2005.
  34. ↑ Mit Pinochet machte die DDR beste Geschäfte. In: Die Welt. 5. Sep. 2013.
  35. ↑ Ilse Schimpf-Herken: Exil zwischen Solidarität und Bevormundung. Chile, Nummer 233, lateinamerika-nachrichten.de, 1993. november 1.
  36. ↑ a b Laborde, Antonia: Minuto a minuto: así fue el golpe militar del 11 de septiembre de 1973 en Chile (es-CL nyelven). El País Chile , 2023. szeptember 11. (Hozzáférés: 2023. szeptember 12.)
  37. ↑ El balcón del adiós | Reportajes. La Tercera Edición Impresa. [2016. április 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. szeptember 7.)
  38. ↑ Harmer, Tanya. Allende's Chile and the Inter-American Cold War. Chapel Hill, North Carolina, USA: The University of North Carolina Press, 11. o. (2011). ISBN 978-0-8078-3495-4 
  39. ↑ Michael Evans: National Security Archive Electronic Briefing Book No. 33. Gwu.edu. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  40. ↑ MacAskill, Ewen. „Right rejoices as general's foes vow to keep up fight”, The Guardian, 2000. március 3. (Hozzáférés: 2010. április 20.) 
  41. ↑ Chile's President-Elect. Pbs.org. [2011. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  42. ↑ Chile's Bachelet visits site of her own torture. Alertnet.org, 2011. november 6. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  43. ↑ Chile: The Good Democracy?. Zmag.org. [2007. augusztus 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  44. ↑ „Mexico dio asilo a la viuda de Allende”, La Nacion, 1973. szeptember 14. 
  45. ↑ Gott, Richard. „Hortensia Bussi de Allende”, The Guardian , 2009. június 24. (Hozzáférés: 2017. február 5.) (brit angol nyelvű) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 1973 Chilean coup d'état című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Putsch in Chile 1973 című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=1973-as_chilei_katonai_hatalomátvétel&oldid=26911385”