Ulrich von Hutten

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ulrich von Hutten portréja

Ulrich von Hutten (Burg Steckelberg, 1488. április 21. - Ufenau-sziget, Zürichi-tó, 1523. augusztus 29.) német humanista költő, publicista

Elszegényedett lovagi-kisnemesi család sarja volt. A klasszikus irodalom és a humanista tudományok tanulmányozása után írásaival a reformáció oldalán lépett fel a pápai hatalom ellen, és tevékenyen részt vett a korabeli Németország politikai és vallási küzdelmeiben. Az 1521-es, kudarcot vallott Sickingen-féle felkelés után, amelynek lelkes híve volt, menekülésre kényszerült.

Eszmevilága különleges helyet biztosít számára a humanizmus német művelői közt: a humanizmus az ő munkásságával lépett át az elméleti, tudományos síkról a gyakorlati, társadalmi és politikai szférába. Állásfoglalása a pápai hatalommal szemben nem a tudós ellenszenve a teológiával szemben, hanem a német hazafi ellenszenve hazája ellenségei iránt. A reformációban nem szövetségest látott a maradi, skolasztikus szellem ellen, mint általában a humanisták, sem az „igaz hit” győzelmét, mint Martin Luther és követői, hanem a német szabadság megvalósításának és a német birodalom konszolidációjának lehetőségét.

Első költői munkái az antik minták utánérzései, igazi hangja először öt latin nyelvű beszédében szólalt meg, amelyekben a württenbergi uralkodó herceg ellen támadt: Ulrichi de Hutten Equitis Germanii in Ulrichem Würtenbergsem orationes (Ulrich von Hutten német lovag szónoklatai Württenbergi Ulrich ellen, 1515). A kitűnő latinsággal megírt műben már mint igazi publicista jelentkezik, aki a legszemélyesebb élményre is társadalmi szempontból reagál, nyilvánosan vádolja a hatalmasokat s a közvéleményt a szabadság nevében a despotizmus ellen lázítja. 1527-ben a Johannes Reuchlin-ügy kapcsán névtelen társszerzőként működött közre az Epistolae obscurum virorum (Sötét férfiak levelei) című skolasztikaellenes, haladó szellemű, humanista szatíragyűjteményben. Ezután egymást követték egyre hevesebb támadásai a pápai kúria, illetve az országot Rómának kiszolgáltat német fejedelmek ellen. Antiklerikális hadjáratához Lukianosz níomán a népszerű dialógusformát választotta, ezzel egyúttal meghonosította a dramatizált párbeszéd műfaját a német irodalomban: Aula (1518); Fortuna (1519); Febris (Láz, 1519); Inspicientes (1520); Vadiscus (1520). Dialógusait németre is lefordította, s 1521-ben jelentette meg Gesprächbüchlein (Beszélgetések könyve) cím alatt. Ezzel célja az volt, hogy saját nyelvén szóljon a néphez, hogy mindenki megértse. Második, ismét latin nyelven írott dialóguskötetében folytatta az agitációt Németország megújításáért. Politikai elképzelései azonban, amelyek középpontjában a „birodalmi reform” eszméje (lényegében a középkori császárság visszaállításának irreális vágyálma) állt, nem talált visszhangra, még egykori szövetségesei, Luther és Rotterdami Erasmus is elhatárolódtak tőle. Ekkor, az üldöztetés idején énekelte meg önmagának, mendennel és mindenkivel dacoló, eszméihez mindvégig hű harcosnak sorsát leghíresebb versében, az Ein neu Lied Herr Ulrichs von Hutten (Ulrich von Hutten úr új dala, 1521) című művében.