Trompe-l’oeil

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A trompe-l’oeil (francia kifejezés, ejtsd: [tromplöj], szó szerint: a szemet becsapó) festészetnek nevezzük, ha a művész megtévesztő, lehetetlen módon mutatja be a valóságot. A trompe-l’oeil alapjában véve nem más, mint egy olyan - általában lekicsinyített - ábrázolási forma, mely a szem, a látás félrevezetésére törekszik. Ezen belül különbséget kell tenni az illuzionista festészet trompe-l’oeil hatása és maguk a trompe-l’oeil képek között is.

A realizmus mindig valósághű ábrázolásra törekszik, mely végül is a szem megtévesztésén alapszik, de nem kiindulópontja és célja ennek bemutatása, hanem a bemutatandó tartalmának felismerhetőségét és hihetőségét szolgálja. Egy trompe-l’oeil képen ezzel szemben a tartalom ábrázolása készakarva úgy van kigondolva, hogy a szemet megtévessze.

A festészetben e stílustól függetlenül is található trompe-l’oeil hatás, mely elsődlegesen a festőművész tudásának bebizonyítására, vagy a szemlélő meghökkentésére szolgál. A művészettörténet tulajdonképpen egy láncolata az ilyen megtévesztési kísérleteknek.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antik írók legendává vált történetei, melyek szerint a madarak megcsipkedik a festett szőlőt, egy végérvényes bizonyítéka Zeuxis vagy Apelles tehetségének, de keveset mondanak el a trompe-l’oeil szerepéről az antik festészetben, holott e stílust már akkor kedvelték a falfestészet művészei, hogy megnöveljék, vagy felosszák a térhatást. Illuzionista látszatépítészet már a kezdetek óta fontos témája volt az újkori festészetnek (Giotto, Arena kápolna Padovában) és emellett hajtókereke a perspektíva tökéletesítésének, melyet szinte már a trompe-l’oeil tudományos szerkezeteként lehetne definiálni.

Uccello "John Hawkwood" álló lovasa perspektívájával, illuzionista és trompe-l’oeil hatásával megalapozta a realista festőművészet kialakulását, mely végül is Correggio kupolájában, Caravaggio fényhatásaiban és a barokk korszak illúziókeltő falfestményeiben teljesedett ki. A perspektíva meggyőző erejével függ össze, hogy a trompe-l’oeil hatás először a látszatépítészetben és a falfestészetben jelentkezett. Federigo da Montefeltre dolgozószobájának falára szekrényeket festetett, némelyiket nyitott ajtóval, melyeken keresztül olyan tárgyak láthatók, amiket a szenvedélyes gyűjtő a valóságban máshol tárolt. E stílus egyik legrégebbi példája a 16. századból származó "őrültek lépcsője" a Landshuti kastélyban, melynek falán egy látszólagos ajtón keresztül különféle figurák rontanak ki.

A táblafestészetben a tudósok és írók portréin látható írópultok, szekrények, polcok valószerűségében már a kezdeteknél megjelenik a trompe-l’oeil hatás. Később a 15. századi holland és olasz festőművészek az építészetből kiindulva, a perspektíva és látószög csalásával megnövelik képeik dimenzióját, máskor pedig csak a kép kisebb, nem feltűnő részleteire (ékszerek, edények, ételek, fekvő tárgyak) koncentrálják ezt a hatást. Ez volt a trompe-l’oeil képek egyéni stílusának valódi kezdete.

Edward Collier, 1699 körül

A trompe-l’oeil szemmegtévesztő hatása három előfeltételhez van kötve. Egyike a közismert dolgok lényegének alkalmazása. Ezen túl egy egyértelműen körülhatárolható térhelyzet, mely a szemlélő helyváltoztatásával sem változik és a központi látószög biztosított. Így ideális körülmények között, egy megadott távolságból történő szemlélésnél egy majdhogynem térbeli geometriai hatás keletkezhet. Végül pedig egy, az előzőhöz hasonló, egyértelmű megvilágítási irány és "fényperspektíva". Az első feltétel fokozható közismert rendellenességek megjelenítésével, mint például egy szúrágta lyuk a fán, egy varasodás az almán, eltört üvegdarabok, vagy értéktelen, sőt abszurd tárgyak - vagyis mindaz, ami egy művészi alkotásnál felesleges erőfeszítésnek tűnhet, és nem számítunk ezek bemutatására.

A trompe-l’oeil festészet eleinte valóban leredukálódott eme szélső előfeltételekre és ily módon érte el fénykorát. Története kezdetén még csak egyetlen festészeti műfajra támaszkodott, mely éppúgy a "nagy" festészetben megjelenített tárgyak sorából merít, és ami az említett előfeltételekhez a leginkább kapcsolódik, a csendéletre. Ez a műfaj a 16. században a trompe-l’oeil stílus hordozójává vált. Már az első önálló csendéletet, Jacopo de' Barbari 1504-ben festett falát is trükk-festészetnek nevezhetnénk. A képen a vadászcsendélet egy tipikus példája, a felakasztott zsákmány látható, mely a trompe-l’oeil festészetben évszázadokon keresztül visszatért. Példa erre a holland Melchior de Hondecoeter, Jacob van der Bilt és a francia Jean-Baptiste Oudry festményei. A 17.-18. századi holland gyümölcs- és virágcsendéleteken is megtaláljuk a trompe-l’oeil hatást. A német barokk festészet idején elsősorban Georg Flegel, Sebastian Stoßkopf és Abraham Mignon képein fedezhető fel ez a stílus.

A 18. századi jellegzetes trompe-l’oeil kép kialakulásához vezető út azonban a barokk csendélet Vanitas (Memento mori = „emlékezz a halálra”) típusa volt, melyen a tudósokról és írókról készült portrékra emlékeztető képekhez hasonlóan halotti koponyák, gyertyák, könyvek, íróeszközök, földgömbök és egyéb tárgyak jelentek meg. Ebből az ábrázolási formából fejlődött ki a trompe-l’oeil képek legfontosabb típusa, a „Quodlibet” (latin: tetszés szerint). Ez az ábrázolási mód minden rend és összefüggés nélkül egymás mellé tett, állított, vagy felfüggesztett kacatok, könyvek, újságok, kártyák, borítékok, és egyebek egyvelegét tartalmazza. Különösen Angliában kedvelték ezt a stílust.

A Quodlibet egyik legelső képviselője a Franciaországban élő holland Wallerant Vaillant volt, majd értékes munkák kerültek ki Evert Colyer, Michele Bracci és William Michael Harnett keze alól.

A Quodlibet a nyomtatott papír imitációja, ami a megtévesztés eléréséhez a trompe-l’oeil művész tehetségégének bemutatását szolgálja. Az ábrázoltak jelentéktelennek, a kompozíció értelmetlennek és gyakran csak egy viccként hatónak tűnik. Ha azonban a művész bankjegyeket, eltépett meghívókat és más kacatokat a kollázs technika helyett aprólékos tusrajzban, vagy vízfestékkel jelenít meg, felemeli művét az esztétikus valóság szintjére, mellyel ezáltal, abszurd módon visszatér a triviális valósághoz. A 20. század művészetében ezt a folyamatot „Environment“-nek (környezet és körülforgás) nevezik.

Mégis bármely irányból is vesszük szemügyre a folyamatot, vagyis a művészet beilleszkedését a valóságba, vagy a valóság bemutatását a művészetben, az eredmény minden kétséget kizáróan a trompe-l’oeil továbbfejlesztése, melyet sem a fotóművészet, sem a kollázstechnika nem tudott kiszorítani és végül a modern művészet elemévé vált.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • "Trompe-l'oeil Contemporaine", M. Monestier, Menges Kiadó, Párizs
  • "Le Triomphe du Trompe-l'oeil", J. Moneret, Menges Kiadó, Párizs
  • "Trompe-l'oeil. Das getäuschte Auge" von Patrick Mauries DuMont, Reiseverlag, Ostfildern (1998)
  • A. GEHLEN "Zeitbilder", Frankfurt a. M./Bonn 1960
  • H. SHIPP "the Art of Trompe-l'oil" in "The Concise Encyclopedia of Antiques", New York 1959, 4.kötet
  • Nicolaas Matsier: 3D a festészetben (Typotex Kiadó, 2011 ISBN 978-963-2795-70-6)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Trompe-l’oeil témájú médiaállományokat.