Summerhill

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 52° 12′ 40″, k. h. 1° 34′ 22″

A Summerhilli Szabad Iskola főépülete Leistonban

Az angliai Leistonban működő Summerhilli Szabad Iskola egy reformpedagógiai kezdeményezés. Az iskolában a kezdetektől fogva nem volt kötelező az órák látogatása, és az iskolában egy széles jogkörű közös tanár-diák önkormányzat működik. Az iskola az 1960-as években vált híressé az USA-ban és Nyugat-Németországban az alapító, A. S. Neill „Summerhill – a radical approach to child rearing” c. könyve[1] nyomán.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A summerhilli iskola egy magániskola Angliában, Suffolk megye Leiston nevű városában, kb. 160 km-re Londontól. Alexander Sutherland Neill alapította 1921-ben.

Az iskola épülete egy nagy telekkel és sok melléképülettel a Neill család tulajdona. Neill halála után az iskola vezetését második felesége, Ena Neill vette át, és vezette azt egészen 1985-ig. Azóta Neill egyetlen gyermeke, az 1946-ban született Zoe Readhead az igazgató.

A skót A. S. Neill az 1968-as egyetemista mozgalom idején lett híres, mint egy szokatlan, utánozhatatlan iskolaalapító és pedagógus. A summerhilli iskola lett a tekintélyellenes nevelés megtestesítője, és mint ilyen heves viták kereszttüzébe került. Az 1969 decemberében megjelent „Theorie und Praxis der antiautoritären Erziehung” című könyv (A tekintélyellenes nevelés elmélete és gyakorlata) 1970 szeptemberéig 500 000, mára több mint 1,1 millió példányban kelt el. 1967/68-ban Neill egy 75 éves öregember volt, aki életművének legjavát a két világháború között „alkotta”.

Módszere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iskolában, amely bentlakásos, a 1930-as évek eleje óta minden szombat este összegyűlnek a gyerekek és az iskolában dolgozó felnőttek (korábban ilyen gyűléseket rendszertelenül, szükség esetén hívtak össze). A gyűlés megbeszéli az iskolaközösség minden ügyét, és többségi szavazással dönt a törvényekről és büntetésekről. Az iskola minden tagjának – a hatéves gyerektől az igazgatóig – egyforma szavazati és megszólalási joga van, és a meghozott törvények és büntetések is ugyanúgy mindenkire érvényesek.

Neill mindig hangsúlyozta, hogy gondolataira és módszerére legnagyobb hátassal egy Homer Lane nevű amerikai barátja volt, aki 1925-ben hunyt el. Homer Lane előbb az Egyesült Államokban, majd Angliában vezetett gyerekköztársaságokat, ahova fiatalkorú bűnözőket vett fel. Homer Lane-en keresztül kapcsolódott Neill a szabadelvű pszichoanalitikus pedagógiához. Neill életműve része a századfordulón megindult társadalmi és pedagógia reformmozgalomnak, amely a pszichoanalízisre alapozva akarta az iskolarendszert, a büntetésvégrehajtást szocialista elveken megreformálni. A gyerekköztársaságok egy része is ehhez a szabadelvű mozgalomhoz tartozott. Neill ebben a mozgalomban töltött be fontos szerepet.

Iskolája alapítása előtt újságíróként kiadója volt egy reformpedagógiai folyóiratnak és a kor egyik leghíresebb angliai reform-iskolájában dolgozott, mint tanár. Első pedagógiai írásaitól az utolsóig egy ponton volt radikálisabb, mint az összes többi pedagógus beleértve Montessorit is, nevezetesen, hogy védte az egyéni szabadságot, az egyenlőséget, az önrendelkezést minden tekintéllyel és kulturális normával szemben. Szemben minden egyéb pedagógussal Neill nem volt hajlandó tudomásul venni a szabadság mégoly burkolt megcsonkítását sem. Az, hogy Neill álláspontjával sok ellenséget szerzett magának elsősorban azzal magyarázható, hogy nem reformer volt, aki bizonyos problémákat akart megoldani, hanem az egészet akarta radikálisan megváltoztatni. Az iskolarendszer alapjait tette kérdésessé: a nevelés céljait, annak morális tartóoszlopait: a fiatalok szabad szexualitását a házasság intézménye és a szexuális elnyomás helyett, a vallást, az intézményeket: az egyházat, a hadsereget, az iskolát. Az értékrendszert: az iskolai sikert, a képzést, a kultúrát, a szociális státust, a nevelő tekintélyét, és módszereit, ezen belül elsősorban a büntetéshez való jogot. A büntetést, félelemkeltest a büntetéssel való fenyegetést nemcsak, hogy haszontalannak és károsnak, hanem egyenesen bűnnek nevezte.

A társadalom, amelyet Neill a fennálló helyett elképzelt elsősorban az egyéni szabadságra, az emberi egyenlőségre építene, a közösségi önigazgatásra, amelyek összességet Neill demokráciának nevezte, szemben a társadalomra ma jellemző fő vonással, amely szerinte az uralomvágyra épül, amely kifejeződik a társadalom legfontosabb tartópilléreiben: Tekintélyben, hatalomban, a jogban a büntetésre, erőszakra. Mindezekből érthető, hogy Neillt miért állítják úgy be, mint aki a laissez-faire nevelés apostola volt. Nem veszik észre, hogy, bár Neill elvette a személyiség tervezett, direkt formálását, másrészt azonban egy másik nevelési módszert állított helyébe: a nevelő itt nem konkrét utasításokat ad, hanem közvetetten (indirekt módon) struktúrákat épít, mint amit ebben a cikkben megpróbálunk leírni a summerhilli iskolai önkormányzatának példáján. A nevelő nem passzív, mint azt egy laissez-faire nevelőtől elvárjuk, hanem nagyon is aktívan, építi, erősíti a rendszert, de ez nem közvetlen állandó utasítgatással történik, hanem a struktúrák építésével, részvétellel a mindennapi életben.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A.S. Neill: Summerhill – A pedagógia csendes forradalma (Kétezeregy Kiadó, 2004)
  • Fóti Péter: Thomas Gordon viselkedési ablaka és A. S. Neill summerhilli iskolájának demokratikus önkormányzata. In: Tani-tani, 2004/1–2. szám, 91–100. old.
  • Fóti Péter Útmutató rebellis tanároknak (gyerekeknek és szülőknek) (Saxum Kiadó, 2009)

Film[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A könyv 2004-ben magyarul is megjelent a kétezeregy kiadó gondozásában.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]