Salernói Roger

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Crimea (vitalap | szerkesztései) 2021. május 28., 09:44-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (kékít)
Salernói Roger
Salernói Roger antiochiai pénze
Salernói Roger antiochiai pénze
Antiochia régense
Hivatali idő
1112 – 1119
ElődTancrède de Hauteville
UtódII. Balduin jeruzsálemi király
Született?
Elhunyt1119. június 28.
Szarmada mellett
SzüleiSalernói Richárd
Altrude ?
HázastársaCecilia de Rethel ?
A Wikimédia Commons tartalmaz Salernói Roger témájú médiaállományokat.

Salernói Roger, olykor Antiochiai Roger (latinul: Rogerus Salernitanus vagy Rogerus Antiochenus, olaszul: Ruggero di Salerno vagy Ruggero del Principato; ? – Szarmada mellett, 1119. június 28.) itáliai normann nemes, keresztes lovag, 1112–1119 között Antiochia régense.

Az Hauteville-ház tagjaként lépett közeli rokona, Tancrède de Hauteville örökébe Antiochia élén; a források alapján nem eldönthető, hogy régensként vagy fejedelemként uralkodott. 1113-ban és 1115-ben együttműködött a többi keresztes uralkodóval a muszlim fenyegetés elhárításában; az 1115-ös hadmozdulatok során szövetségesei nélkül aratott győzelmet Burszuk ibn Burszuk hamadáni emír felett Tell Dánitnál. A helyi muszlim vezetők Aleppóért folyó vetélkedését kihasználva növelte Antiochia befolyását a térségben, de 1119 júniusában az erősítés megvárása nélkül ment a támadó Ilgází ortokida fejedelem elébe. Az ager sanguinis néven elhíresült ütközetben a teljes antiochiai hadsereg megsemmisült, ő is ekkor esett el.

Élete

Származása és magánélete

Salernói Roger az Hauteville-házhoz tartozó Salernói Richárd (1060 k. – 1114) és – az Europäische Stammtafeln alapján – Altrude normann vagy longobárd nemeskisasszony fiaként született.[1] A krónikák egyetlen testvéréről tesznek említést: Máriáról, aki utóbb I. Joscelin edesszai grófhoz ment feleségül.[2] Édesapja az egyik legelőkelőbb itáliai normann családból származott;[3] részt vett az első keresztes hadjáratban, s 1104–08 között az északi Edessza keresztes fejedelemség régense volt; később Marasban uralkodott.[4] Altrude asszony egyes források szerint Gottfried conversanói és brindisi gróf,[1] Félicien de Saulcy szerint pedig a „jó” Odó őrgróf és Hauteville Emma leánya volt.[5] A korabeli krónikások a keresztes hadjárat legfontosabb normann vezetőinek, Bohemund tarantói hercegnek és Tancrède de Hauteville-nek közeli rokonaként hivatkoztak Salernói Rogerre. A rokonsági fok ugyanakkor kérdéses: Foucher de Chartres egyszerűen csak atyafiaknak (cognatus) nevezte őket. Ibn al-Kalaniszi szerint Salernói Roger Tancrède de Hauteville fivérének; Aacheni Albert, Ibn al-Aszír és az 1234-es szír krónika ismeretlen szerzőjének tudomása szerint Tancrède de Hauteville nővérének volt a fia.[6] Evelyn M. Jamison történész rámutatott arra, hogy a közeli rokonok házasságának tiltásánál fogva nem valószínű, hogy az Hauteville-házhoz tartozó Salernói Richárd feleségül vette volna Tancrède de Hauteville nővérét.[7]

Salernói Roger feleségének kiléte bizonytalan.[8] Türoszi Vilmos jeruzsálemi udvari krónikás megemlíti, hogy Salernói Roger a frank nemesi származású II. Balduin jeruzsálemi király egyik nővérét vette feleségül,[9] és Walter, a kancellár is a király sógorának nevezi a normann lovagot.[8] Gustav Reinhold Röhricht német történész Regesta regni Hierosolymitani című munkájában egy 1126-os oklevélben szereplő Cecíliával – „domina Tarsi et soror regis Balduini II Hierosolymitani” [Tarsus úrnője és II. Balduin jeruzsálemi király nővére] – azonosította Salernói Roger hitvesét.[10] Orderic Vitalis szerint viszont Salernói Roger felesége egy danismend emír leánya, a török Melaz hercegnő volt, aki közreműködött I. Bohemund antiochiai fejedelem szabadon bocsátásában a török rabságból és utóbb áttért keresztény hitre.[11][8] A danismend hercegnővel kötött házasságról Ordericus Vitalis szolgáltatja az egyetlen korabeli beszámolót; de a szöveg bizonyos stílusjegyei arra utalnak, hogy a krónikás maga különböző forrásokból meríthetett.[12] Szintúgy Orderic Vitalis tesz említést Salernói Roger leányáról, akit 1118 körül a bizánci császár szeretett volna feleségül kérni örököse számára, ezáltal remélvén megszerezni Antiochiát.[13][14]

A korabeli krónikások közül Foucher de Chartres az 1119-es megsemmisítő vereség tárgyalásakor elítélően nyilatkozott Salernói Rogerről, egyebek mellett hitvesi hűtlenséggel és trónbitorlással vádolta őt: „Maga a fejedelem szégyenteljes módon többekkel is házasságtörést követett el, mialatt tulajdon feleségével élt. Megfosztotta örökségétől saját urát, Bohemund fiát, aki Apuliában tartózkodott az anyjával. Ő és vezérei, büszkeségben és pompában élők, több más bűnben is vétkesek voltak.” [15] A körülbelül ötven évvel később író Türoszi Vilmos is kedvezőtlen képet festett róla: „ugyanerről a Roger fejedelemről azt tartották, a legelvetemültebb ember volt, bujálkodó, szűkmarkú és közismert hűtlenkedő. Amíg csak bírta a fejedelemséget, urát, ifjabb Bohemundot, az idősebb Bohemund fiát, aki még Apuliában volt az anyjával, idegenné tette Antiochiában, atyai örökségében.”[16] Edesszai Máté elbizakodottnak és arrogánsnak nevezte, aki saját erejével kérkedett.[17] Walter, Salernói Roger kancellárja érthető módon kedvezőbb színben, bölcs és elismert fejedelemként tüntette fel urát, kiemelve vallásosságát.[18] A többi krónikás által felemlegetett bűnök közül a büszkeségre és a házastársi hűtlenségre Walter többször is utalt, de hangsúlyozta, hogy Salernói Roger meggyónta és megbánta bűneit az utolsó csatája előtt.[19] A keresztesek számára gyászos kimenetelű ager sanguinis csata kapcsán a kancellár elsősorban Salernói Roger helyzetfelismerői és döntéshozói képességét marasztalta el, és a felelősség egy részét a rossz tanácsot adó antiochiai bárókra hárította.[20]

Antiochia uraként

Az antiochiai fejedelemmé lett Bohemund tarantói herceg 1111-ben bekövetkezett halála után kiskorú fia, II. Bohemund mellé Tancrède de Hauteville személyében régenst neveztek ki Antiochia élére; II. Bohemund nem is tartózkodott a fejedelemség területén, hanem Itáliában élt az édesanyjával. Amikor Tancrède de Hauteville 1112 második felében súlyosan megbetegedett, rokonát, Salernói Rogert tette meg örökösének, egyben megeskette, hogy ha a gyermek keletre jön, minden hatalmat átad neki.[8]

Tancrède de Hauteville december 12-i halálát követően Salernói Roger került Antiochia élére, ám az nem egyértelmű, a fejedelemséget milyen minőségben kormányozta. Elődjéhez hasonlóan használta a princeps titulust, saját pénzt veretett és úgy tűnik, teljes fejedelmi jogkört gyakorolt – bár igaz, hogy a fejedelemség fennmaradásának érdekében a régens jogkörét bajos lett volna korlátozni, és nem zárható ki, hogy a fejedelmi titulus használata kizárólag pozíciója megerősítését szolgálta.[21] Az 1112-es vezetőváltás kapcsán Foucher de Chartres és Aacheni Albert is Tancrède de Hauteville „örököseként és utódjaként” hivatkoznak Salernói Rogerre; Foucher de Chartres később úgy nevezi, mint „Roger, Antiochia fejedelme és Richárd fia”, valamint „Roger antiochiai fejedelem”. Walter, a kancellár következetesen fejedelemnek hívja.[22][23] A Salernói Roger idejéből fennmaradt okiratokon és pénzérméken princepsként szerepel: egy 1114-es és egy 1118-as oklevelet mint „Roger, Isten kegyelméből Antiochia fejedelme” bocsátott ki, a genovaiak kiváltságait megerősítő adománylevelet „Roger fejedelemként” tanúsította; az is lehetséges viszont, hogy a kancellária csupán Tancrède de Hauteville gyakorlatát követte a címek használatában.[22] Ami a jogkörét illeti, Salernói Roger birtokot adományozott és hűbérúrként fegyverbe szólította vazallusait.[24] Mindezek és az, hogy a türoszi egyházmegye körüli vita kapcsán a pápa Antiocheni principisként utalt rá, a fejedelemség mellett szólnak.[25] Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a régensként fellépő II. Balduin király Walter krónikája szerint ugyancsak antiochiai fejedelmi címet viselt,[26][25] és régensi mivoltában a király is adományozott antiochiai birtokokat.[27]

A halálát követő események támasztanak kétségeket Salernói Roger fejedelmi pozíciójával kapcsolatosan. Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos trónbitorlással vádolta; míg Orderic Vitalis – egy helyütt ugyan fejedelemnek nevezve őt – azt írta, hogy Salernói Roger halála után „Antiochia [II.] Balduin királyé lett, miután Tankrédnak nem volt örököse;”[28] azaz nem ismerte el Salernói Rogert törvényes uralkodónak.[29] A Salernói Roger iránt részrehajló Walter kancellár is úgy fogalmazott, hogy az ager sanguinis után összeülő tanács határozataként „elrendeltetett, hogy a királynak […] át kell adnia Antiochia fejedelemségét Bohemund fiának, akinek az jogos öröksége volt.”[30] Szintén a régensség mellett szól, hogy 1127-ben II. Bohemund arra hivatkozva mondta fel Salernói Roger és I. Joscelin edesszai gróf megállapodását Azaz városának eladományozásáról, hogy előbbi pusztán az ő, II. Bohemund nevében kormányozta a fejedelemséget, és mint ilyen nem volt joga területek ajándékozásához.[31] Thomas S. Asbridge és Susan B. Edgington történészek mindezek tükrében egyetértenek abban, hogy a rendelkezésre álló információk alapján nem lehet eldönteni, Salernói Roger régensként vagy fejedelemként uralkodott Antiochiában.[32]

Kormányzat, egyházi ügyek

Antiochia városának kormányzásában Akkoni Ralf volt Salernói Roger egyik legfontosabb embere. Akkoni Ralf az Antiochia hercege (dux) címet viselte, s mint ilyen rangban a fejedelem vagy régens után következett. Ő hívta össze a földrengés utáni kárelhárítást megtárgyaló tanácsot, melyen ő elnökölt és ismertette ura határozatát.[33] Salernói Roger közeli, személyes kapcsolatban állt a kancellárral, Walterrel, aki egyben tanácsadójaként és krónikásként is funkcionált.[34] Kísérete avagy katonai háznépe vele tartott, amikor 1115 nyarán Salernói Roger Rugiába sietett az ellenség közeledtének hírére, és Tell Dánitnál mellette harcolt. Az ager sanguinis előestéjén a háznép felelt a haditanács döntéseinek végrehajtásáért; és a kíséret legalább néhány tagja uruk oldalán esett el a csatában.[35]

Szent György a sárkánnyal – Salernói Roger bizánci mintára vert pénze

A Salernói Roger alatt vert antiochiai pénz, akárcsak elődjei idejében, bizánci stílusú rézérme volt. Uralma során három, egymást követő érmesorozat készült.[36] A stílusjegyeken kívül az ikonográfia is bizánci volt, a felirat pedig két sorozaton görög, egyen latin.[37] Az egyik érmesorozat az álló, jobbját áldásra emelő Krisztust ábrázolja dicsfénnyel; a hátoldalon a felirat: DNE SAL F(ac) T(uum) RO. A második sorozaton a glóriával övezett, mindkét kezét feltartó Szűz Mária szerepel drágaköves szegélyű köntösben; a görög nyelvű felirat jelentése: „Uram, segítsd szolgádat, Rotzeriust”. A harmadik sorozaton a sárkányt lóhátról ledöfő Szent György látható, hátoldalán a görög felirat: „ΡΟΤ3ΕΡ ΠΡΙΓΚΙΡΟΣ ΑΝΤΙΟΚ”.[37]

Antiochia egyházi vezetője ekkoriban Bernát antiochiai latin pátriárka volt, akinek politikai befolyása az évek folyamán egyre nőtt, olyannyira, hogy az 1115-ös apameai hadművelet előtt Salernói Roger a pátriárka gondjaira bízta Antiochiát. A pátriárka 1119-ben a jeruzsálemi erősítés megvárását javasolta; mikor Salernói Roger figyelmen kívül hagyta tanácsát, az egyházfi felszólalt Atarib felmentése ellen.[38] A pátriárka növekvő hatalma ellenére Salernói Rogernek is volt beleszólása az egyházi ügyekbe: 1118-ban a jakobita Atanáz pátriárka és Bar-Szabuni edesszai metropolita vitájában utóbbi Bernát pátriárkához folyamodott. Bernát elrendelte Atanáz megostorozását, mire a jakobita pátriárka Salernói Rogerhez fellebbezett, aki a jakobita pártját fogta és engedélyezte hazatérését monostorába.[39]

Az I. Balduin jeruzsálemi király által elfoglalt Bejrút és Szidón egyházkerületi hovatartozása miatt 1113-ban Salernói Roger és Bernát pátriárka két legátust menesztettek a pápához, és sikerült megnyerniük az egyházfő pártfogását a kérdésben.[40]

Salernói Roger 1114-ben megerősítette elődje, illetve hat vazallusa birtok- és pénzadományait a jozafáti Szűz Mária-apátság szerzeteseinek, valamint maga is adományozott egy dzsabalai házat a barátoknak.[41]

Uralmának első évei

Salernói Roger mindvégig jó kapcsolatot ápolt a többi keresztes fejedelemmel, vagyis II. Balduin edesszai és Pons tripoliszi gróffal. Mindhárman elismerték hűbéruruknak a jeruzsálemi királyt, I. Balduint,[42] akinek halála után az edesszai gróf lépett örökébe a jeruzsálemi trónon. II. Balduint szintúgy elismerte hűbérúrként mind Salernói Roger, mind Pons tripoliszi gróf.[43] Salernói Roger részt vett I. Balduin király és az özvegy Adelheid szicíliai grófné menyegzőjén 1113 szeptemberében; ajándékként többek között 1000 ezüstöt, 500 bezantot, lovakat és öszvéreket kapott a normann kapcsolatokat ily módon ápolni akaró szicíliaiaktól.[44]

1113-ban a június 28-i szannabrai csata elvesztése után I. Balduin király Salernói Rogertől és Pons tripoliszi gróftól kért és kapott segítséget; a moszuliak és damaszkusziak nem merték megtámadni az egyesült keresztes seregeket, ezért néhány héttel később visszavonultak Damaszkuszba.[45] Az 1112–1115 közötti időszakban ezen az 1113-as segítségnyújtáson kívül Salernói Roger nem vezetett háborút a muszlimok ellen,[46] de arab feljegyzések szerint amint hatalomra került, beszedte a valószínűleg még Tancrède de Hauteville által kivetett hadisarcot: Ridván aleppói szeldzsuk szultántól lovakat és 20 000 dínárt, Saizar városától 10 000 dínárt.[47]

1114. november 29-én erős földrengés pusztított Antiochiában; Salernói Roger körbelátogatta a megrongálódott erődöket. Személyesen felügyelte javításukat, illetve megerősítésüket, annál is inkább, mivel hírt kapott I. Muhammad nagyszeldzsuk szultán készülődő hadjáratáról,[48] melyet Lulu al-Jaja aleppói régens segítségkérésére indított.[49] Az ellenséges támadásra gondosan felkészült: felderítőit Mezopotámiába küldte információt szerezni az ellenség mozgásáról, Akkoni Ralffal számba vette az Antiochia városában esetlegesen bevezetendő védelmi intézkedéseket, és elrendelte az antiochiai had gyülekezését Dzsiszr al-Hadidnál.[50]

A Tell Dánit-i ütközet

Bővebben: Tell Dánit-i csata

A szeldzsuk szultán 1115 februárjában indította meg Burszuk ibn Burszuk hamadáni emír parancsnokolta csapatait. Salernói Roger az Orontész folyón lévő Vas hídnál alakította ki állásait, majd szövetséget kötött a függetlenségüket féltő, és ezért a szeldzsukok ellen szervezkedő Tugtakín damaszkuszi atabéggel és Ilgází ortokida uralkodóval. A mintegy kétezer lovagot és gyalogost számláló antiochiai és az ötezres muszlim had Apamea falai alatt egyesült, ahonnan szemmel tarthatták a szeldzsukok mozgását.[51] Hamá elfoglalása és kifosztása után Burszuk ibn Burszuk Kafartab keresztes erődjét rohamozta meg, ennek védői azonban visszaverték a támadást.[52] Salernói Roger elterelő hadműveletet szorgalmazott, de a damaszkuszi atabég lebeszélte a veszélyes vállalkozásról. A szövetségesek a jeruzsálemi királyhoz és a tripoliszi grófhoz fordultak erősítésért. I. Balduin király rögtön kész volt a beavatkozásra, és szigorúan megtiltotta, hogy érkezéséig az antiochiaiak felvegyék a harcot a támadókkal.[53] Burszuk ibn Burszuk igyekezett megbomlasztani a keresztesek táborának rendjét és kicsikarni tőlük egy nagyobb ütközetet, de a király parancsának megfelelően Salernói Roger ignorálta a szeldzsuk provokációikat, olyannyira, hogy halálbüntetés terhe mellett megtiltotta embereinek a harcba bocsátkozást a szeldzsukokkal.[54] I. Balduin király és Pons gróf jöttére a szeldzsukok visszavonultak saizari táborukból a dzsazírai régió felé. A szövetségesek megtámadták a Bella Antiochena című krónikában Gistrumként nevezett erősséget, hogy visszacsalogassák Burszuk ibn Burszukot, de nem jártak sikerrel.[52] Ekkor úgy ítélték meg, elhárult a fenyegetés, ezért a szövetség felbomlott, a csapatok hazatértek. Burszuk ibn Burszuk váratlanul ismét felbukkant Kafartab alatt, és szeptember 3-án elfoglalta a várost,[51][55] majd Maarra ellen vonult.[56]

Salernói Roger ugyan nem szerelte le seregét, de a jeruzsálemi király, a tripolisziak vagy a damaszkusziak helyett csak II. Balduin edesszai gróf segítségére számíthatott. Antiochiát elhagyván az Orontész mentén dél felé menetelt, és szeptember 12-én Rugiánál találkozott az edesszaiakkal.[55] Miután egy felderítő hírt hozott a szeldzsukok hollétéről, szeptember 14-én reggel a keresztesek észrevétlenül átkeltek az őket és ellenségüket elválasztó hegyháton, és Szármin közelében, a Dánit völgyében lecsaptak a gyanútlanul vonuló, táborverésre készülődő szaracénokra. Az estig tartó összecsapásban a keresztesek fényes győzelmet arattak, gazdag zsákmányra és számos fogolyra tettek szert.[57] Az Antiochiába visszatérő Salernói Rogert ünneplő díszmenet fogadta, élén a pátriárkával.[58]

Térnyerés Aleppó környékén

A Tell Dánit-i csata jelentette a szeldzsuk szultánok Szíria visszahódítására tett kísérleteinek végét.[59] Salernói Roger visszafoglalta Kafartabot, és megszerezte a Damaszkuszból Aleppóba vezető út mentén álló al-Kubba erődjét, melyet Jaruktas eunuch, Aleppó örmény származású ura ajánlott fel neki. Jaruktas csakhamar megbukott, de az antiochiai régens egy darabig szívélyes viszonyban maradt az aleppóiakkal,[46] ráadásul kihasználhatta a muszlim fejedelmek vetélkedését Aleppóért, és a várostól északra hódított: 1118. május 5-én a Latakia környéki Balatunus erődítményét vette be, ezután I. Leó kilikiai örmény fejedelem közreműködésével megadásra kényszerítette Azazt, 1119-ben pedig Bizaat, elvágva Aleppót az Eufrátesztől, és lehetővé téve a térségen áthaladó mekkai zarándokok megadóztatását.[60] A fejedelemség déli határainak védelmét Markab megszerzésével erősítette meg: az erősség elfoglalására tett 1116-os antiochiai–tripoliszi kísérlet ugyan kudarccal végződött, de később tárgyalások eredményeként az erőd megadta magát.[61]

1118 nyarán, nem sokkal II. Balduin jeruzsálemi király trónra kerülése után Tugtakín vezetésével nagyobb egyiptomi sereg gyülekezett Asdódnál. A jeruzsálemi uralkodó hírvivők útján „magához rendelte” Salernói Rogert és Tripoliszi Ponsot és hadseregüket. Egyik fél sem mert kezdeményezni, ezért a keresztények és a szaracénok három hónapon át sakkban tartották egymást, mielőtt valamennyien hazatértek volna. Távozásakor Salernói Roger háromszáz katonát engedett át II. Balduin királynak.[62][43]

Ager sanguinis

Bővebben: Ager sanguinis csatája
Az ager sanguinis középkori miniatúrán

1119 májusában Aleppó lakossága segítséget kért az antiochiai fenyegetés miatt Ilgází ortokida fejedelemtől.[63] A város megszerzésére törekvő ortokodia herceg türkménekből, kurdokból és a szíriai sivatagban élő arabokból szervezett sereget; megállapodott a saizari munkididákkal az Antiochia déli részén végrehajtandó elterelő hadműveletekről,[64] valamint összefogott Tugtakín damaszkuszi atabéggel is. Bernát antiochiai latin pátriárka sürgetésére Salernói Roger a jeruzsálemi királytól kért segítséget a május végén meginduló, mintegy negyvenezer fős szaracén haddal szemben. A Tibériásban tartózkodó II. Balduin azt üzente, a lehető leghamarabb útra kel a jeruzsálemi és a tripoliszi sereggel, megérkezésükig azonban Salernói Roger kitartását kérte.[65]

Mialatt a munkididák megtámadták Apameát, az ortokida Ilgází előbb Edessza környékén pusztított, majd az Eufráteszen átkelve letáborozott Aleppótól körülbelül tizenöt mérföldre, hogy ott várja be a damaszkusziakat, de a kínálkozó lehetőség láttán végül nélkülük haladt tovább.[66] Salernói Roger június 20-án kivonult Antiochiából a fejedelemség teljes, hétszáz lovast és háromezer gyalogost számláló haderejével, valamint 500 örmény lovassal.[67] Először Ártah váránál álltak meg; Salernói Roger azonban nem fogadta meg Bernát pátriárka tanácsát, hogy a várban várakozzanak, hanem – Walter kancellár beszámolója alapján a bárókra hallgatva – továbbmentek, és Szarmada és Atarib városától nem messze, egy nehezen védhető völgyben ütöttek tábort.[68] Június 27-én a szaracénok megrohamozták Ataribot, de annak keresztény védői és a Salernói Roger küldte kisebb erősítés visszaverték a támadást.[69] Aznap éjjel Salernói Roger haditanácsot hívott össze, ahol a harcba bocsátkozás mellett döntöttek. Június 28-án hajnalban vették észre, hogy az ellenség három oldaról körbekerítette táborukat;[70] a kereszteseknek fogytán volt a vizük és az élelmük, egyetlen reményük a kitörés maradt. Reggel a teljes hadrendbe állított antiochiaiak támadásba lendültek. Küzdelmük a túlerővel eleve kudarcra volt ítélve.[65] Salernói Roger drágakövekkel kirakott keresztjének tövében halt meg;[71] arab feljegyzések szerint fejét kard hasította ketté.[72] Az antiochiai seregből alig néhány száz katona menekült meg, a többiek mind odavesztek a keresztény krónikások által ager sanguinis („vérmező”) névvel illetett összecsapásban.

Utódlása, megítélése

Salernói Roger volt az első keleti latin uralkodó, aki csatában esett el. Rajta kívül több fontos antiochiai báró is az ager sanguinis áldozata lett: Robert de Saint-Lô és Guy Fraisnel többé nem említtetnek a krónikákban, valószínűleg meghaltak; Rainald Mazoir, Antiochia későbbi várnagya fogságba került; Róbert zardanai várkapitányt Zardana ostromakor fogták el és fejezték le.[73]

Az ager sanguinis után az aleppóiak több erődöt – Atarib, Zardana, Ártah, Szarmada – is elfoglaltak a keleti határon, és egészen Antiochia környékéig behatoltak az országba,[74] ám a védtelenül maradt Antiochiát nem támadták meg.[75] Noha Ilgází ortokida uralkodó végül nem volt képes jelentősebb előnyt kovácsolni a győzelemből,[76] az ager sanguinis eredményeként az Antiochiai Fejedelemség elveszítette vezető szerepét Észak-Szíriában.[77] Antiochiát ideiglenesen Bernát antiochiai pátriárka kormányozta, mígnem a súlyos vereség hírére északra siető II. Balduin király augusztus legelején bevonult a városba, és legfőbb hűbérúrként átvette a régensséget.[78] A király a II. Bohemund nagykorúságáig tartó időszakban megosztotta idejét Jeruzsálem és Antiochia között, de a fejedelemség így is több mint hét éven keresztül maradt állandóan jelen levő vezető nélkül.[79]

Elődjével ellentétben Salernói Roger nem folytatott terjeszkedő politikát, annak ellenére sem, hogy nem kellett szembenéznie a térségben szintén érdekelt bizánciakkal. Antiochia muszlim szomszédaira közvetetten gyakorolt csak katonai nyomást, illetve hadisarcot szedett tőlük; mindazonáltal így is sikerült fenntartania Antiochia dominanciáját a térségben.[47] Országlása alatt Antiochia kapcsolata a többi keresztes állammal, kiváltképp Edesszával és a Jeruzsálemi Királysággal szorosabbra fonódott, ami az addig példátlan 1115-ös katonai együttműködésben is megnyilvánult.[80] Noha a kersztény történetírók többsége – Foucher de Chartres, Türoszi Vilmos és Edesszai Máté – egyértelműen Salernói Rogert tette felelőssé a Szarmadánál elszenvedett súlyos vereségért,[81] rövid uralmát Claude Cahen francia történész „dicső pillanatnak” nevezte Antiochia történelmében.[82]

Származása

Salernói Roger ősei
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
8. Hauteville Tankréd
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
4. Hauteville Vilmos
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
18. I. Richárd normandiai herceg
 
 
 
 
 
 
 
9. Fressenda / Fredesenda normandiai hercegkisasszony
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
2. Salernói Richárd
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
20. III. Guimar salernói herceg
 
 
 
 
 
 
 
10. Guidó sorrentói herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
21. Gaitelgrima beneventói hercegkisasszony
 
 
 
 
 
 
 
5. Mária sorrentói hercegkisasszony
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
11. Raingarda di Caiazzo ?
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
1. Salernói Roger
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
6. Odó őrgróf
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
3. Altrude ?
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
28. Hauteville Tankréd (=8.)
 
 
 
 
 
 
 
14. Róbert apuliai és calabriai herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
29. Fressenda normandiai hercegkisasszony (=9.)
 
 
 
 
 
 
 
7. Hauteville Emma apuliai és calabriai hercegkisasszony
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
15. Alberada di Buonalbergo
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Jegyzetek

  1. ↑ a b Cawley, Charles: Salernói Roger életrajzi adatai. Foundation for Medieval Genealogy (angolul) (2019. február 27.) (Hozzáférés: 2019. szeptember 4.) (HTML)
  2. ↑ Beech 1993  39. oldal
  3. ↑ Beech 1993  27. oldal
  4. ↑ Beech 1993  35. és 38. oldal
  5. ↑ Saulcy, Félicien de: Tancrède. (franciául) Bibliothèque de l’École des chartes, IV. évf. (1842–43) 301–315. o. Hozzáférés: 2020. november 11.
  6. ↑ Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. és szerk. Susan B. Edgington. Oxford: Oxford University Press. 2007. 837. o. ISBN 978-0-19-920486-1  
  7. ↑ Jamison, E: Some notes on the Anonymi Gesta Francorum with special reference to the Norman contingent from south Italy and Sicily in the First Crusade. In Studies in French language and Mediaeval literature, presented to Professor Mildred K. Pope. Szerk. Mildred Pope. Manchester: Manchester University Press. 1939. 198. o.  
  8. ↑ a b c d Runciman 1999  372. oldal
  9. ↑ Türoszi 2014  Liber XI., XXII.
  10. ↑ Supplementum. In Reinhold Röhricht, Gustav: Regesta regni Hierosolymitani. (latinul) Innsbruck: Libraria Academica Wageriana. 1893. 9. o. Hozzáférés: 2019. augusztus 28.  
  11. ↑ Ordericus 1854  310–317., 321–322. oldal
  12. ↑ Hodgson, Natasha R: Women, Crusading and the Holy Land in Historical Narrative. Woodbridge: The Boydell Press. 2007. 68–70. o. = Warfare in history, 25. ISBN 978-1-84383-332-1  
  13. ↑ Ordericus 1854  406–407. oldal
  14. ↑ Asbridge 2000  100. oldal
  15. ↑ Ryan, Sister Frances Rita: History of the Expedition to Jerusalem by Fulcher of Chartres (Translation from the Latin). Minnesota: University of Minnesota. 1916. 181. o. III. könyv, III., 4  
  16. ↑ Türoszi 2014  Liber XII., X.
  17. ↑ Edesszai Máté: The Chronicle of Matthew of Edessa. (angolul) Ford. Robert Bedrosian. Long Branch, New Jersey: Sources of the Armenian Tradition. 2017. 124. o.  
  18. ↑ Walter 2018  14. és 17. oldal
  19. ↑ Walter 2018  20–23. oldal
  20. ↑ Walter 2018  19. oldal
  21. ↑ Asbridge 2000  134. és 216. oldal
  22. ↑ a b Asbridge 2000  139–140. oldal
  23. ↑ Walter 2018  23. oldal
  24. ↑ Asbridge 2000  140–141. oldal
  25. ↑ a b Walter 2018  25. oldal
  26. ↑ Asbridge 2000  143–144. oldal
  27. ↑ Asbridge 2000  145. oldal
  28. ↑ Ordericus 1854  391. és 393. oldal
  29. ↑ Asbridge 2000  142. oldal
  30. ↑ Asbridge 2000  141. oldal
  31. ↑ Runciman 1999  411. oldal
  32. ↑ Asbridge 2000  143. oldal; Walter 2018  26. oldal
  33. ↑ Asbridge 2000  190–191. oldal
  34. ↑ Asbridge 2000  188. oldal
  35. ↑ Asbridge 2000  182–183. oldal
  36. ↑ Metcalf, David Michael: Six Unresolved Problems in the Monetary History of Antioch, 969-1268. In East and West in the Medieval Eastern Mediterranean I: Antioch from the Byzantine reconquest until the end of the Crusader principality. Szerk. Ciggaar, K. N., Metcalf D. M. Leuven: AA. Bredius Foundation. 2006. 296. o. = Orientalia Lovaniensia Analecta, 147. ISBN 90-429-1735-0  
  37. ↑ a b Bouchier, Edmund Spenser: A short history of Antioch, 300 B.C.–A.D. 1268. (angolul) Oxford: Blackwell. 1921. 284. o.  
  38. ↑ Asbridge 2000  203. és 205. oldal
  39. ↑ Asbridge 2000  207. oldal; Runciman 1999  379. oldal
  40. ↑ Asbridge 2000  209. oldal
  41. ↑ Asbridge 2000  149. és 151. oldal
  42. ↑ Runciman 1999  372–373. és 378. oldal
  43. ↑ a b Runciman 1999  386. oldal
  44. ↑ Barber 2012  114. oldal
  45. ↑ Runciman 1999  373. oldal
  46. ↑ a b Stevenson 1907  101. oldal
  47. ↑ a b Asbridge 2000  69. oldal
  48. ↑ Runciman 1999  375. oldal
  49. ↑ Asbridge 2000  70. oldal
  50. ↑ Smail 1995  144. oldal; Asbridge 2000  190. oldal
  51. ↑ a b Runciman 1999  376. oldal
  52. ↑ a b Asbridge 2000  71. oldal
  53. ↑ Smail 1995  146. oldal
  54. ↑ Smail 1995  129–130. és 146. oldal
  55. ↑ a b Stevenson 1907  99. oldal
  56. ↑ Asbridge 2000  72. oldal
  57. ↑ Runciman 1999  376–377. oldal
  58. ↑ Barber 2012  104. oldal
  59. ↑ Runciman 1999  377. oldal
  60. ↑ Maalouf 2002  163. oldal
  61. ↑ Asbridge 2000  73. oldal; Runciman 1999  377–378. oldal; Stevenson 1907  102–103. oldal
  62. ↑ Asbridge 2000  125. oldal
  63. ↑ Asbridge 1997  312. oldal
  64. ↑ Runciman 1999  388–389. oldal
  65. ↑ a b Runciman 1999  389. oldal
  66. ↑ Asbridge 1997  313. oldal
  67. ↑ Smail 1995  47. és 90. oldal
  68. ↑ Stevenson 1907  104. oldal; Barber 2012  122–23. oldal
  69. ↑ Asbridge 2000  75. oldal
  70. ↑ Asbridge 1997  302. oldal
  71. ↑ Runciman 1999  390. oldal
  72. ↑ Maalouf 2002  165. oldal
  73. ↑ Barber 2012  124. oldal
  74. ↑ Asbridge 1997  303–304. oldal
  75. ↑ Barber 2012  128. oldal
  76. ↑ Smail 1995  74. oldal
  77. ↑ Asbridge 2000  126. oldal
  78. ↑ Runciman 1999  391. oldal
  79. ↑ Asbridge 1997  306. oldal
  80. ↑ Asbridge 2000  123–125. oldal
  81. ↑ Walter 2018  13–14. oldal
  82. ↑ A History of the Crusades, I. kötet: The First Hundred Years. Szerk. Kenneth M. Setton és Marshall W. Baldwin. második kiadás. Madison, Milwaukee és London: The University of Wisconsin Press. 1969. 406. o. ISBN 9780299048341  

Források

További információk

  • Asbridge, Thomas S: The ’Crusader’ Community at Antioch: The Impact of Interaction with Byzantium and Islam. Transactions of the Royal Historical Society, 9. sz. (1999) 305–325. o. doi
  • Cawley, Charles: Salernói Roger életrajzi adatai. Foundation for Medieval Genealogy (angolul) (2019. február 27.) (Hozzáférés: 2019. augusztus 29.) (HTML)
  • Cahen, Claude: La Syrie du Nord à l’époque des croisades et la principauté franque d’Antioche. Párizs: P. Geuthner. 1940.  
  • Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 963 07 3488 5  

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Salernói_Roger&oldid=23902901”