Ozu Jaszudzsiró
| Ozu Jaszudzsiró | |
 | |
| Született | 小津 安二郎 1903. december 13. Tokió |
| Elhunyt | 1963. december 12. (59 évesen) Tokió |
| Álneve |
|
| Állampolgársága |
|
| Foglalkozása | filmrendező, forgatókönyvíró |
| Iskolái | Vaszeda Tudományegyetem |
| Kitüntetései |
|
| Halál oka | rák |
| Sírhelye | Engaku-ji |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Ozu Jaszudzsiró témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Ozu Jaszudzsiró (japánul: 小津 安二郎, Hepburn-átírással: Ozu Yasujirō, Tokió, 1903. december 13. – Tokió, 1963. december 12.) japán filmrendező, forgatókönyvíró. A japán filmművészet egyik legnagyobb klasszikusa, az első filmrendező, akit tagjai közé választott a Japán Irodalmi és Művészeti Akadémia.
Élete
Tokió Fukagava negyedében született. Apja műkereskedő volt, a család öt gyereke közül Ozu volt a második. Legkisebb húga megszületése után, 1913-ban, apja Macuszakában élő szüleihez küldte feleségét és gyermekeit. Ozu, miután kikerült az apai szigor alól, önfejű iskolakerülővé vált, aki mindig kiügyeskedte magának amit akart. Családja Kóbéban beíratta a kereskedelmi iskolába, de Ozu az iskola helyett inkább moziba járt. Rajongott a nyugati filmekért és a modern japán irodalomért. 1922-től tanulmányai befejeztével vidéken segédtanítói állást vállalt. A következő évben családja visszaköltözött Tokióba, ahová hamarosan ő is utánuk ment. Itt nagybátya segítségével sikerült állást szereznie a Socsiku stúdióban.
Segédoperatőr lett, egészen addig, amíg be nem hívták katonának. Kétéves katonai szolgálatának a felét tuberkulózist szimulálva kórházban töltötte. Ezután 1926-ban Ókubo Tadamoto asszisztense lett. Ókubo a nonszensz komédiák specialistája volt. Ozu a következő évben debütált filmrendezőként. Ekkor forgatta egyetlen kosztümös filmjét A bűnbánás kardját. A forgatást azonban nem tudta befejezni, mert ismét behívták katonának. A filmezéshez 1928-ban térhetet vissza. Gyors egymásutánban rendezte az amerikaias tucatvígjátékait. Ezekben az években alakította ki állandó stábját, akikkel később a társadalmi mondanivalókat feszegető, nagy realista alkotásaival remekelt.
A harmincas évek elején fokozatosan, ódzkodva tért át a hangos filmre. Első ilyen jellegű filmtörténeti jelentőségű munkája az Egyetlen fiú volt 1936-ban. 1937-ben aztán ismét behívták, ezúttal a Kína elleni hadjárat miatt mozgósították a lakosságot, csak két év múlva térhetett haza. A második világháború alatt haditudósító volt Szingapúrban. A katonai szolgálatnak köszönhetően elkerülte a propagandafilmek készítését. Az 1941-ben forgatott Toda testvérekben is csak háttérül használta a háborút egy gazdag polgárcsalád történetéhez. Szingapúrban lehetősége volt rá, hogy megnézze a hadsereg által lefoglalt amerikai filmeket. A háború után angol hadifogságba esett, ahonnan 1946-ban térhetet haza.
A következő években egymás után rendezte nagy realista filmjeit, amik egyre komorabbak lettek. Sohasem házasodott meg, agglegényként élte az életét, 1934-ben megözvegyült anyával. Ő volt az első filmrendező, akit a Japán Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé választott. Nem sokkal édesanyja halála után, rákban halt meg.
Művészete
Ozu formanyelve és témaválasztása egyaránt stílusteremtő volt, ezeket több nyugati rendező is kultikus tisztelettel övezte. Filmjei visszatérő központi témája a japán család, annak felbomlása, a családtagok egymáshoz való viszonya, a nemzedékek közti ellentét és kapcsolat. Formanyelvét és eszköztárát folyamatosan egyszerűsítette. Kameraállványát maga tervezte és az erre helyezett kamerát mindig a tatamin ülő ember szemszögébe állította be. Szinte minden kameramozgást megszüntetett, hosszú, állóképszerű beállításokat alkalmazott. Nagy gondot fordított a részletekre: filmjei jelmezein és díszletein mindig saját kezűleg végezte el az utolsó simításokat.
Alkotásai mellőzik a nagy drámai jeleneteket. Ehelyett az apró részletek bemutatására helyzete a hangsúlyt, ezért filmjei meglehetősen lassú folyásúak. A rendező szinte valamennyi filmje a mindennapi élet síkján mozgó kisemberrel foglalkozik, sokan a Japánban olyan népszerű somin-geki megteremtőjének tartják. Alkotásai a szegénység szorításáról, a kitörési kísérletek lehetetlenségéről, a megaláztatásról és a kompromisszumról szólnak. Az egyes képsorok úgy ismétlődnek bennük, ahogy azt az élet is megteremti az azonos környezetben élők számára.
A fent elmondottak elsőként Ozu két 1929-ben készített filmjében jelentek meg erőteljesen. Az egyetemet elvégeztem de.. és Egy tisztviselő élete címűekben. Ezen alkotásuk kispolgári tematikájára rímel a Kórus Tokióról (1931) és a Megszülettem, de.. (1932, amelyek már átmenetet jelentettek a hangosfilmhez. Ozu rajongott a nyugati, elsősorban az amerikai filmekért, a szakmát is az amerikai burleszknek megfelelő japán nonsense komédiákban (nanszenszu-mono) tanulta meg. Már korai, 1928-tól rendezett amerikaias vígjátékaiban is megmutatkozott zseniális megfigyelő képessége. Azonban művészete később a realista somin-geki műfajban bontakozott ki.
A Kórus Tokióról nagyon jól érzékelteti a japán és a nyugati filmművészet közti különbséget. Ez az alkotás már nem az anyagi nehézségekről szól, mint a rendező korábbi alkotásai, hanem arról, hogyan válik a tehetetlen hős kiszolgáltatott senkivé, hogyan veszíti el családja és környezete megbecsülését. A Megszülettem, de… eredetileg vidám vígjátéknak készült gyerekekről, majd egyre komorabb film lett belőle a felnőttek világáról. Egy tisztviselő két fia a véletlennek köszönhetően felfedezi, hogy hajbókol apjuk a főnöke előtt. Mikor kérdőre vonják emiatt apjukat, az végül megmondja nekik az igazságot: azért kénytelen megalázkodni, hogy legyen mit enniük.
Az 1930-as években Ozunak is szembe kellett néznie a hangosfilm gyors térhódításával. Mivel első hangosfilm kísérlete még erőtlen volt és nagyot bukott (Míg újra találkozunk, 1932) ezért ezt még némafilmek egész sora követte. A 30-as években készített némafilmjei a lump rétegek felé fordultak és csak igen mérsékelt sikereket aratott velük. Ozu első filmtörténeti jelentőségű hangosfilmje az 1936-ban forgatott Egyetlen fiú volt. A film egy selyemszövödében dolgozó anya és egyetlen fia kapcsolatát mutatja be. Ezt az alkotást sokan tartják a harmincas évek egyik kulcsfilmjének, mivel a rendező olyan hűen festette le benne az átlag emberek lelki világát. Ozu ebben a filmjében fejlesztette a legmagasabb szintre a köznapi lét szintjén való ábrázolásmódot.
A háború utáni években készült filmjeiben aztán a nyomor helyére fokozatosan az elidegenedés bemutatása lépett. Az elidegenedés lett a főtémája az európai kritikusok által legtöbbre tartott filmjének a Tokiói történetnek is. A film arról szól, hogy egy idős házaspár meglátogatja Tokióban élő gyerekeit. Miután az unokák egyre nyíltabban fejezik ki irántuk érzett ellenszenvüket, gyerekeik is egyre kevésbé leplezik, mennyire feleslegesnek érzik szüleik jelenlétét. A film története rövid és nincs benne semmi drámai. Még az anya halála sem az, mert az demonstratívan, szép csendben történik meg. A mikrorealisztikus társadalomábrázolást a színészi játékkal, az atmoszféra megteremtésével, a köznapi események bemutatásával és ezek részletes kidolgozásával valósította meg Ozu.
A rendező későbbi alkotásainak alapmodelljévé azonban nem a Tokiói történet, hanem négy évvel korábban született Tavaszutó (1949) szolgált. A történet szerint egy özvegy egyetemi tanár, miután elhiteti vele, hogy ő is újra meg fog nősülni, kiházasítja húszas évei végén járó lányát. Ozu ebben az alkotásában sikeresen számolta fel az élet igazságait elleplező drámai elemeket, ezáltal bontakoztatva ki a szereplők személyiségét, teremtve meg a melankólia a boldog belenyugvás légkörét.
A Tavaszutó alapötletét kétszer is átdolgozta a rendező, az ezután írt filmjei pedig mindig egy téma körül forognak. Ozu ahogy öregedett, egyre gyakrabban ismételte filmjei témáját, helyszíneit, szereplő típusait és a neveket is. Emellett azonban egyre igényesebbé váltak filmjei, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a részletek kidolgozására. Ozunak sikerült leraknia annak a nemzeti filmművészetnek az alapjait, amelyre egy egész generáció építhetett.
Filmjei
- Zange no jaiba (A bűnbánat tőrszúrása, 1927)
- Vakodo no jume (Ifjonti álmok, 1928)
- Kabocsa (A tök, 1928)
- Hikkosi fufu (Költöző házaspár, 1928)
- Nikutaibi (Testi szépség, 1928)
- Takara no jama (Kincses hegy, 1929)
- Vakaki hi (Az ifjúság napjai, 1929)
- Vaszei kenka tomodacsi (Japán módra küzdő barátok, 1929)
- Daigaku va detakeredo… (Diplomás vagyok, de…, 1929)
- Kaisain szeikacu (Egy irodista élete, 1929)
- Tokkan kozo (Jóravaló fiú, 1929)
- Kekkon-gaku njumon (Házassági alapismeretek, 1930)
- Hogaraka ni ajume (Sétáljon jókedvűen!, 1930)
- Rakudai va sitakeredo… (Megbuktam a vizsgán, de…, 1930)
- Szono jo no cuma (Az az éjszakai asszony, 1930)
- Erogami no onrjo (Erosz bosszúszelleme, 1930)
- Asi ni szavatta koun (A szerencse a lábam előtt hevert, 1930)
- Odzsoszan(Kisasszony, 1930)
- Sukudzso to hige (A hölgy és uszálya, 1931)
- Bidzsin aisu (Egy szép nő gondjai, 1931)
- Tókjó no gasso (Tokiói kórus, 1931)
- Haru va gofudzsin kara (A nők hozzák a tavaszt, 1932)
- Umarete va mitakeredo… (Megszülettem, de…,1932)
- Szeisun no jume imaizuko (Hová tűntek az ifjúkori álmok?, 1932)
- Mata au hi made (Legközelebbi találkozásunkig, 1932)
- Tókjó no onna (Tokiói asszony, 1933)
- Hidzsoszen no onna (Harcos asszony, 1933)
- Dekigokoro (Csapongó képzelet, 1933)
- Haha o kovazuja (Szeresd anyádat, 1934)
- Ukikusza monogatari (Vízsodorta fűszálak története, 1934)
- Hakoiri muszume (Szűzlány, 1935)
- Tókjó no jado (Tokiói szállás, 1935)
- Daigaku joitoko (Egyetemre járni jó, 1936)
- Hitori muszuko (Az egyetlen fiú, 1936)
- Sukudzso va nani o vaszuretaka (Mit felejtett el a nő?, 1937)
- Todake no kjodai (A Toda testvérek, 1941)
- Csicsi ariki (Íme, egy apa, 1942)
- Nagaja sinsiroku (Társasházi élettörténetek, 1947)
- Kaze no dzsaka mendori (Tyúk a szélben, 1948)
- Bansun (Tavaszutó, 1949)
- Munakata simai (A Munakata nővérek, 1950)
- Bakusu (Kora nyár, 1951)
- Ocsazuke no adzsi (Az ocsazuke íze, 1952)
- Tókjó monogatari (Tokiói történet, 1953)
- Szosun (Kora tavasz, 1956)
- Tókjó bosoku (Tokiói alkonyat, 1957)
- Higanbana (A napéjegyenlőség virága, 1958)
- Ohajó (Jó reggelt!, 1959)
- Sodródó emberek (Ukikusza, 1959)
- Akibijori (Őszutó, 1960)
- Kohajagava-ke no aki(A Kohajagava család ősze, 1961)
- Szamma no adzsi (A szaké íze, 1962)
Külső hivatkozások
Források
- Berkes Ildikó - Nemes Károly: A japán film világa, Magyar Filmintézet, Budapest, 1997.
További magyar nyelvű szakirodalom
- Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben (Ozu / Bresson / Dreyer), {Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet}, Francia Új Hullám Kiadó, Budapest, 2011.
