Monodráma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A monodráma egyetlen művész által előadott drámai mű, egyetlen előadóra, ill. szereplőre épített dráma; gyökerei mind az európai, mind a magyar kultikus hagyományokra visszavezethetők. A 18. századtól a francia és német irodalomban és színpadokon tűnik fel (Rousseau, Goethe), a 20. századi modern szerzők (Cocteau, Beckett) ugyancsak előszeretettel használják e műformát. Különbözik a monológtól, amely csupán egy eleme a drámának, szemben a monodrámával, ebben ugyanis a hős sorsát meghatározó külső-belső mozgások, konfliktusok egésze alakítja, teszi teljessé a művet. "Nem feltétlenül fontos, hogy a drámában a központi hősnek egyenrangú ellenfele legyen" – írja önigazolásul Kocsis István, s ebből a tételből kiindulva fogalmazza meg a maga monodráma-elméletét: "...a hősnek úgyis önmagát a legnehezebb legyőznie, tehát a drámai feszültség érdekében a hőssel önmagát kell szembeállítania."

Klasszikus monodrámák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Modern monodrámák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Monodrámák a romániai magyar irodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A romániai magyar irodalomban és színházban a szükséglet virágoztatta fel a monodráma műfaját és találta meg az alkalmas szerzőt Kocsis Istvánban, az 1970-es években. Történelmi keretbe, távlatba állítva, a cselekvésvágy és a cselekvésben való akadályoztatás, ill. a választás kérdése tér nála vissza minduntalan. Bolyai János, Bethlen Kata, Jászai Mari, Széchenyi, Van Gogh sorsából emel ki Kocsis egy-egy lényeges drámai magot, egy meghatározott pillanatban gondoltatja, játszatja újra választott hősének életét. Különösen a Bolyai János estéje és az Árva Bethlen Kata vált a hivatásos és amatőr színészek (köztük Zsoldos Árpád, Fábián Ferenc, Nyiredi Piroska) kedvelt darabjává: kevés (jelzéses) díszlettel, másokhoz való alkalmazkodás nélkül véltek időszerű, figyelemfelhívó előadásokhoz jutni, és a Kocsis-monodrámák több ország színpadán hoztak sikert írónak, színésznek.

A monodráma lehetőségét ismerte föl Székely János poémájában a marosvásárhelyi színész Nemes Levente, amikor egyszemélyes színházának szövegéül a Dózsát választotta. Az 1970-80-as évek erdélyi színpadain prózai művek színrevitelével (Illyés Kinga), színpadra írt művek monodrámásított változatával (például a nagyváradi F. Bathó Ida a Magyar Medeiával, Göncz Árpád színművével) erősödött – és vált a szakma vitatémájává is – a monodráma jelensége. Az 1980-as évek közepétől csökkent az érdeklődés e műnem iránt.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]