Kanál

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rozsdamentes acélból készült kanál
Középkori kanalak Chillon várában
Pompeji kanalak a nápolyi Régészeti Múzeumban

A kanál fémből, műanyagból, fából, csontból, porcelánból vagy üvegből készített folyadékmerítő eszköz, melyet a folyadék felvételére szolgáló homorú rész és az ennek tartására való nyél alkot.

Fajtái és gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A használat szerint megkülönböztetünk evő-, merítő-, olvasztó- (ólomolvasztó-) stb. kanalakat, melyeknek homorú része tojás, ovoid vagy gömb alakú. A fémkanalakat leginkább öntik. Így a kínaezüst kanalak anyaga alpakka, melyet öntés és kellő módon való megtisztítás után galvános úton megezüstöznek. Az ónkanalakat két részből álló formába öntik. A vaskanalak nagy részét újabban lemezből sajtolják s azután megónozzák, a merítőkanalakat pedig zománcolni szokták.

A 19. században az Érchegységben Schwarzenberg környékén a vaskanalakat 4-6 mm vastag rudakból kovácsolták ki. A kovács először a kanál homorú részéhez való lapot s ezután a nyelet kovácsolta ki, mire az elkészített darabok lapalakú részét homorú üllőn kerek talpú kalapácsokkal behorpasztották és a felesleges anyagot ollóval vágták le vagy pedig lereszelték. Ennek megtörténte után a kanalakat sósavban lecsávázták s ha róluk a reve teljesen levált, fűrészporban megszárították és végül megónozták. Az ónozott kanalak felszinét fényező kalapácsokkal egyengették ki.

A fakanalakat faragják, a szarukanalakat pedig úgy készítik, hogy a szaruból kivágott kanálalakot megmelegítik és famintákba sajtolják.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Használata visszanyúlik az emberiség legrégibb korába, alakja a vad és művelt népeknél évezredek lefolyása alatt lényegileg ugyanaz maradt. Az őskorban agyagból készült, formája kis kagylóalakú csésze, melynek egyik oldalából nyél nő ki. A nyél rendesen sokkal rövidebb, mint a mai kanál. Hazai leleteink közül különösen a pilini, szihalmi és tószegi leletekből ismerünk ily kanalakat. Svájci leletekből, ahol a tárgyak konzerválóbb rétegben feküdtek, ismerünk fakanalakat is, melyek szintén az újabb kőkorból erednek. Az asszírok vörösrézből készítették; az egyiptomiak fából faragott kanalat használtak, a nyelét emberi vagy állati alakok díszítették; a görögöknél arany kanál is előfordul, jobbára azonban homorúra formált kenyértészta szolgált kanálként. Pompejiben találtak bronz kanalakat is, amelyeknek egyenes nyelük van s vagy egészen egyszerüek, vagy lópatkó-alakban végződnek, csészéjük hegyes, ami abban leli magyarázatát, hogy a kanalat nem csupán folyadék merésére, hanem osztriga és egyéb kagylók fölbontására is használták. A középkorban a kanál a misénél is használatos volt, a kehelyben a bort és a vizet kanállal keverték meg és kanállal szedték ki az ostyát az edényből. Az ilyen kanál nyele rövid, csészéje lapos volt. A XIV. és XV. században a francia és a burgundi udvarokban kezdődik a kanállal való fényűzés; ötvösök, zománcolók és elefántcsontfaragók remekeltek a kanál díszes előállításában, amelynek alakja azonban ekkor sem változott. A XVIII. századtól kezdve dívnak azon kanalak, melyeknek hajlított és lapátalakban végződő nyelük van.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szudzso, a korai kanál–evőpálcika együttes