Kamarás

A kamarási (latinul camerarius) intézmény régi keletű (kincstartó, kamerárius, kincstáros, tárnok), és Európa-szerte szokásos volt a királyi udvaroknál.

Története

A Habsburgoknál és a német királyi udvarokban a középkor óta dívott. A kamarások, udvarnokok általában királyi lakok előtermében tartottak udvari szolgálatot. Mivel ez személyi szolgálat volt, kitüntetésnek számított. A Habsburgok a kamarási méltóságot nemesi származáshoz kötötték. A követelmények az idők folyamán változtak. Mária Terézia uralkodása alatt 1760-ig öt nemesi őst kellett csak igazolni, mégpedig apai vonalon a dédapáig, anyain a nagyapáig. 1760-ban emelték a követelményeket az apai ágon nyolc, anyain négy ősre.

A magyar őspróbák ettől eltértek. I. Ferenc osztrák császár, magyar király 1824. évi rendelete értelmében a magyar urak őspróbáját hét ősben állapították meg. Hat apai nemes őst kellett kimutatniuk és nemes anyát. Később a követelményeket egységesítették. A 19. század második felében 1898-ig 8 apai és 4 anyai őst kellett a magyaroknak igazolniuk a kamarási cím elnyeréséhez, ezt követően pedig 8 apait és 8 anyait.

A kamarásságot előkelő állású polgári és katonai személyek nyerhették el. Később már nem járt udvari szolgálattal, sokszor csak cím volt. Külső jelvénye az arany rojton függő arany kulcs, melyet a „Rock”, vagyis a kabát jobb hátsó oldalán, a csípő tájon kellett hordani, kis arany zsinóron. A kinevezés ünnepélyes eskütétellel járt, melyet a bécsi főkamarási hivatalban kellett letenni.

Nőknél hasonló cím volt a Gonzaga Eleonóra királyné által 1668-ban alapított Csillagkeresztes Rend, csillagkeresztes hölgy (latinul: Stellatae Crucis Domina) kitüntetés.

Források

• Técsői Móricz Béla: A Gyulai Gaál család