Filippínó-tengeri csata

	Filippínó-tengeri csata
	A Zuikaku japán repülőgép-hordozó és két rombolója amerikai haditengerészeti repülőgépek támadása alatt 1944. június 20-án
Konfliktus	második világháború, Csendes-óceáni hadszíntér
Időpont	1944. június 19 – június 20.
Helyszín	Filippínó-tenger, Csendes-óceán
Eredmény	teljes amerikai győzelem
	Szemben álló felek
Szövetségesek Amerikai Egyesült Államok	Japán Birodalom
	Parancsnokok
Raymond Spruance; Marc A. Mitscher	Ozava Dzsiszaburó; Kakuta Kakudzsi
	Szemben álló erők
7 flotta-repülőgép-hordozó; 8 kísérő-repülőgép-hordozó; 7 csatahajó; 79 egyéb hadihajó; 28 tengeralattjáró; 956 repülőgép; 99 000 katona	5 flotta-repülőgép-hordozó; 4 kísérő-repülőgép-hordozó; 5 csatahajó; 19 egyéb hadihajó; 24 tengeralattjáró; 450 hordozófedélzeti repülőgép; 300 szárazföldi repülőgép
	Veszteségek
megsérült: 1 csatahajó; 123 repülőgép zuhant le	elsüllyedt: 3 flotta-repülőgép-hordozó és 2 olajszállító; megsérült: 6 egyéb hadihajó; 550–645 repülőgép zuhant le
	Térkép
	Filippínó-tengeri csata Pozíció a Csendes-óceán térképén
	é. sz. 20°, k. h. 130°20.000000°N 130.000000°EKoordináták: é. sz. 20°, k. h. 130°20.000000°N 130.000000°E
	A Wikimédia Commons tartalmaz Filippínó-tengeri csata témájú médiaállományokat.

A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2020. október 14.) ezen a változaton alapul.

A filippínó-tengeri csata döntő tengeri ütközet volt a második világháború vége felé, 1944. június 19-20-án, amelyben a Japán Császári Haditengerészet csapott össze az amerikai haditengerészettel.

Az ütközet

Az ütközet célja amerikai részről az volt, hogy megsemmisítse a japán tengerészet repülőgép-hordozóinak nagy részét, csökkentve azok műveleti lehetőségeit, továbbá fedezze a Mariana-szigetek elleni offenzívát. Ez a tengeri csata volt az ötödik és egyben utolsó fő, repülőgép-hordozók között lezajlott ütközet a két haditengerészet között. Az amerikai Ötödik flotta a japán haditengerészet Egyesített flottájával és más tengerészeti, szárazföldi alakulataival, valamint a környező szigeteken települő helyőrségeivel nézett szembe.

Az ütközet köznapi amerikai beceneve a „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” (Great Marianas Turkey Shoot)^[2] lett, mely jól mutatta a japán repülőerők aránytalan veszteségeit az amerikai vadászpilótákkal és légvédelmi alakulatokkal szemben. Az amerikai veszteségek alacsony mivoltát jól jellemezi az, amit a csata alatt a USS Lexington egyik pilótája mondott: „Olyan ez, mint a régi idők egy pulykalövészete!”^[3] A drasztikus különbségű végeredmény nagyban az amerikai fejlesztéseknek volt köszönhető: alaposabban kiképzett pilóták, kezelő- és kiszolgálószemélyzetek, széleskörűbb harctéri taktikák, egyszerűbb, üzembiztosabb gyártástechnológiák bevezetése, erősebb és hatékonyabb harceszközök, repülőgépek, hadihajók, légvédelmi rendszerek alkalmazása, továbbá az információszerzés újszerű eszközeivel hatékonyabban vezetett alakulatok, amelyekkel a japán hadigépezet már nem tudott lépést tartani sem mennyiségi, sem minőségi értelemben.^[4]^[5] Végül a Japán Császári Haditengerészet elvesztett a bevetett öt repülőgép-hordozójából hármat, valamint annyi repülőgépet és képzett személyzetét (550-645 között),^[1] melyet képtelen lett pótolni és beérni akár korábbi állapotát, miközben ellenfele tovább fejlődött, hódította vissza elfoglalt területeit és drasztikusan csökkentette a japán erőforrásokat. A négy hónappal későbbi leyte-öbölbeli csata végleg megpecsételte mind a japán haditengerészet, mind pedig a Birodalom sorsát.

Az ütközetben részt vevő haditengerészeti erők

U.S. Navy

Raymond Spruance (1886-1969) amerikai tengernagy, a filippínó-tengeri csatában részt vevő Ötödik Flotta (Fifth Fleet) főparancsnoka.
Marc Andrew "Pete" Mitscher (1887-1947) amerikai tengernagy, az Ötödik Flotta részét képező Task Force 58 parancsnoka.

Fifth Fleet - főparancsnok: Raymond Spruance tengernagy, zászlóshajó: USS Indianapolis nehézcirkáló

Task Force 58 (TF58) - parancsnok: Marc Mitscher tengernagy, zászlóshajó: USS Lexington repülőgép-hordozó

Task Group 58.7 (TG-58.7) - parancsnok: Willis Lee altengernagy, hét gyors csatahajó (USS Washington /zászlóshajó/, USS North Carolina, USS South Dakota, USS Indiana, USS Alabama, USS Iowa, USS New Jersey), nyolc nehézcirkáló (USS Baltimore, USS Boston, USS Canberra, USS Indianapolis, USS Wichita, USS Minneapolis, USS New Orleans, USS San Francisco).

A repülőgép-hordozók négy Task Group kötelékébe voltak beosztva.

Task Group 58.1 (TG-58.1) - parancsnok: Joseph Clark ellentengernagy, két repülőgép-hordozó (USS Hornet, USS Yorktown), két könnyű repülőgép-hordozó (USS Belleau Wood, USS Bataan)

Task Group 58.2 (TG-58.2) - parancsnok: Alfred E. Montgomery ellentengernagy, két repülőgép-hordozó (USS Bunker Hill, USS Wasp), két könnyű repülőgép-hordozó (USS Cabot, USS Monterey)

Task Group 58.3 (TG-58.3) - parancsnok John W. Reeves ellentengernagy, két repülőgép-hordozó (USS Enterprise, USS Lexington) két könnyű repülőgép-hordozó (USS San Jacinto, USS Princeton)

Task Group 58.4 (TG-58.4) - parancsnok: William K. Harrill ellentengernagy, egy repülőgép-hordozó (USS Essex), két könnyű repülőgép-hordozó (USS Langley, USS Cowpens)

Ezen flottakötelékek kíséretét 13 könnyűcirkáló, 58 romboló és 28 tengeralattjáró biztosította.

A Saipan invázióját végrehajtó, szintén az Ötödik Flotta alárendeltségébe tartozó Task Force 52 (TF52) közvetlenül nem vett részt a filippínó-tengeri csatában, csak kísérő hordozói egyes repülőgépei által. Parancsnoka Kelly Turner altengernagy, később tengernagy volt. A kötelék hét csatahajóból, tizenegy cirkálóból, hét kísérő repülőgép-hordozóból és rombolófedezetükből állt.

Az amerikai Ötödik Flotta egységei a Majuro atollnál, 1944-ben.
A legendás USS Enterprise (CV-6) amerikai repülőgép-hordozó 1945-ben, Puget Sound-nál.
Osztálya névadója, a USS Essex amerikai repülőgép-hordozó, hét testvérhajójával együtt harcolt a filippínó-tengeri csatában. A típusból összesen 24 egység épült, ezek voltak a legjobb amerikai hordozók a második világháborúban.
A USS Langley (CVL-27), a 9 Independence osztályú amerikai könnyű repülőgép-hordozó egyike. A típus félkész Cleveland osztályú nagy könnyűcirkálók hajótestének felhasználásával épült. A csatában 8 vett részt közülük.
A USS Washington (BB-56) amerikai csatahajó, a Task Group 58.7 zászlóshajója. ebbe a kötelékbe tartozott testvérhajója, a USS North Carolina (BB-55) is.
South Dakota osztályú amerikai csatahajó.
A négy Iowa osztályú csatahajó hadgyakorlaton, 1954-ben. Ezek voltak a második világháború legnagyobb méretű amerikai hadihajói, kettő vett részt a filippínó-tengeri csatában.

Császári Japán Haditengerészet (大日本帝國海軍, Dai-Nippon Teikoku Kaigun)

Jisaburō Ozawa (小沢治三郎) (1886-1966) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csatát megvívó japán flottakötelék parancsnoka.
Kakuji Kakuta (角田覚治) (1890-1944) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csata idején a szárazföldi bázisú japán Első Légiflotta parancsnoka.

A filippínó-tengeri csatában részt vevő japán flottakötelék a következő egységekből állt: 3 gyors repülőgép-hordozó (Taihō, Shōkaku, Zuikaku), 2 óceánjárókból átépített, lassúbb repülőgép-hordozó (Junyō, Hiyō), 4 könnyű repülőgép-hordozó (Ryūhō, Chitose, Chiyoda, Zuihō), öt csatahajó (Yamato, Musashi, Kongō, Haruna, Nagato) közülük a Yamato osztály egységei az akkori világ legnagyobb méretű hadihajói voltak, tizenhárom nehézcirkáló, hat könnyűcirkáló, 27 romboló, 6 tartályhajó, 24 tengeralattjáró.

A második világháborúban részt vett legnagyobb méretű hadihajók, a japán Yamato osztályú Yamato és Musashi csatahajók.
A Nagato japán csatahajó 1944-ben. A háttérben a Yamato osztály két egysége látható.
A Shōkaku japán repülőgép-hordozó 1941-ben.
A Zuikaku japán repülőgép-hordozó 1941-ben.
A Junyō japán repülőgép-hordozó testvérhajójával, a Hiyō-val együtt vett részt a filippínó-tengeri csatában.
A Ryūhō japán könnyű repülőgép-hordozó.
A Chitose japán könnyű repülőgép hordozó testvérhajója, a Chiyoda oldalán vett részt a filippínó-tengeri csatában.
A Zuihō japán könnyű repülőgép-hordozó.

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c Shores 1985, p. 205.
↑ Shores 1985, p. 189.
↑ "This is like an old-time turkey shoot!"
↑ Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midwayi csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.
↑ A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle of the Philippine Sea című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

Shores, Christopher. Duel for the Sky: Ten Crucial Battles of World War II (1985). ISBN 978-0-7137-1601-6

[Shores_1985,_p._205.-1] Shores 1985, p. 205.

[Shores_1985,_p._189.-2] Shores 1985, p. 189.

[3] "This is like an old-time turkey shoot!"

[4] Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midwayi csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.

[5] A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]