| Filippínó-tengeri csata |
 |
| A Zuikaku japán repülőgép-hordozó és két rombolója amerikai haditengerészeti repülőgépek támadása alatt 1944. június 20-án |
|
| Konfliktus |
második világháború, Csendes-óceáni hadszíntér |
| Időpont |
1944. június 19 – június 20. |
| Helyszín |
Filippínó-tenger, Csendes-óceán |
| Eredmény |
teljes amerikai győzelem |
| Szemben álló felek |
|
|
| Parancsnokok |
|
|
| Szemben álló erők |
7 flotta-repülőgép-hordozó
8 kísérő-repülőgép-hordozó
7 csatahajó
79 egyéb hadihajó
28 tengeralattjáró
956 repülőgép
99 000 katona |
5 flotta-repülőgép-hordozó
4 kísérő-repülőgép-hordozó
5 csatahajó
19 egyéb hadihajó
24 tengeralattjáró
450 hordozófedélzeti repülőgép
300 szárazföldi repülőgép |
|
| Veszteségek |
megsérült: 1 csatahajó
123 repülőgép zuhant le[1] |
elsüllyedt: 3 flotta-repülőgép-hordozó és 2 olajszállító
megsérült: 6 egyéb hadihajó
550–645 repülőgép zuhant le[1] |
|
Egy térkép a csatáról: a Fülöp-szigetekről induló japán flottaerők a Marianna-szigeteknél ütköztek meg az amerikai Ötödik flottával, majd Okinava felé távoztak
A filippínó-tengeri csata döntő tengeri ütközet volt a második világháború vége felé, melyben a Japán Császári Haditengerészet flottaerői csaptak össze az Amerikai Haditengerészet erőivel. Az ütközet célja amerikai részről az volt, hogy megsemmisítse a japán tengerészet repülőgép-hordozóinak nagy részét, csökkentve azok műveletei lehetőségeit, továbbá fedezzék a zajló Mariana-szigetek elleni műveleteiket. Ez a tengeri csata volt az ötödik és egyben utolsó fő repülőgép-hordozók között lezajlott ütközet a két haditengerészet között, az amerikai Ötödik flotta alakulatai a japán haditengerészet Egyesített flottájával és más tengerészeti, szárazföldi alakulataival és a környező szigeteken települő helyőrségeivel nézett szembe.
Az ütközet köznapi amerikai beceneve a „mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” ("Great Marianas Turkey Shoot")[2] lett, mely jól mutatta a japán repülőerők aránytalan veszteségeit az amerikai vadászpilótákkal és légvédelmi alakulatokkal szemben. Az amerikai veszteségek alacsony mivoltát jól jellemezte az, amit a csata alatt a USS Lexington egyik pilótája mondott: „Olyan ez mint a régi idők egy pulykalövészete!”[3] Ez a drasztikus különbségű végeredmény nagyban az amerikai fejlesztéseknek volt köszönhető: alaposabban kiképzett pilóták, kezelő-, és kiszolgálószemélyzetek, széleskörűbb harctéri taktikák, egyszerűbb, üzembiztosabb gyártástechnológiák bevezetése, erősebb és hatékonyabb harceszközök, repülőgépek, hadihajók, légvédelmi rendszerek alkalmazása, továbbá az információszerzés újszerű eszközeivel hatékonyabban vezetett alakulatok, melyekkel a japán hadigépezet már nem tudott lépést tartani sem mennyiségi, sem minőségi értelemben.[4][5] Végül a Japán Császári Haditengerészet elvesztett a bevetett öt repülőgép-hordozójából hármat, valamint annyi repülőgépet és képzett személyzetét (550-645 között)[1], melyet képtelen lett pótolni és beérni akár korábbi állapotát, miközben ellenfele tovább fejlődött, hódította vissza elfoglalt területeit és drasztikusan csökkentette a japán erőforrásokat. A négy hónappal későbbi leyte-öbölbeli csata végleg megpecsételte mind a japán haditengerészet, mind pedig a Birodalom sorsát.
- ^ a b c Shores 1985, p. 205.
- ↑ Shores 1985, p. 189.
- ↑ "This is like an old-time turkey shoot!"
- ↑ Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midway-i csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektetek.
- ↑ A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.
