Filippínó-tengeri csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Filippínó-tengeri csata
Japanese aircraft carrier Zuikaku and two destroyers under attack.jpg
A Zuikaku japán repülőgép-hordozó és két rombolója amerikai haditengerészeti repülőgépek támadása alatt 1944. június 20-án

Konfliktus második világháború, Csendes-óceáni hadszíntér
Időpont 1944. június 19június 20.
Helyszín Filippínó-tenger, Csendes-óceán
Eredmény teljes amerikai győzelem
Szemben álló felek
Szövetségesek US flag 48 stars.svgAmerikai Egyesült Államok Flag of Japan.svgJapán Birodalom
Parancsnokok
US Naval Jack 48 stars.svgRaymond Spruance
US Naval Jack 48 stars.svgMarc A. Mitscher
Naval Ensign of Japan.svgOzava Dzsiszaburó
Naval Ensign of Japan.svgKakuta Kakudzsi
Szemben álló erők
7 flotta-repülőgép-hordozó
8 kísérő-repülőgép-hordozó
7 csatahajó
79 egyéb hadihajó
28 tengeralattjáró
956 repülőgép
99 000 katona
5 flotta-repülőgép-hordozó
4 kísérő-repülőgép-hordozó
5 csatahajó
19 egyéb hadihajó
24 tengeralattjáró
450 hordozófedélzeti repülőgép
300 szárazföldi repülőgép
Veszteségek
megsérült: 1 csatahajó
123 repülőgép zuhant le[1]
elsüllyedt: 3 flotta-repülőgép-hordozó és 2 olajszállító
megsérült: 6 egyéb hadihajó
550–645 repülőgép zuhant le[1]
Egy térkép a csatáról: a Fülöp-szigetekről induló japán flottaerők a Marianna-szigeteknél ütköztek meg az amerikai Ötödik flottával, majd Okinava felé távoztak

A filippínó-tengeri csata döntő tengeri ütközet volt a második világháború vége felé, melyben a Japán Császári Haditengerészet flottaerői csaptak össze az Amerikai Haditengerészet erőivel. Az ütközet célja amerikai részről az volt, hogy megsemmisítse a japán tengerészet repülőgép-hordozóinak nagy részét, csökkentve azok műveletei lehetőségeit, továbbá fedezzék a zajló Mariana-szigetek elleni műveleteiket. Ez a tengeri csata volt az ötödik és egyben utolsó fő repülőgép-hordozók között lezajlott ütközet a két haditengerészet között, az amerikai Ötödik flotta alakulatai a japán haditengerészet Egyesített flottájával és más tengerészeti, szárazföldi alakulataival és a környező szigeteken települő helyőrségeivel nézett szembe.

Az ütközet köznapi amerikai beceneve a „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” ("Great Marianas Turkey Shoot")[2] lett, mely jól mutatta a japán repülőerők aránytalan veszteségeit az amerikai vadászpilótákkal és légvédelmi alakulatokkal szemben. Az amerikai veszteségek alacsony mivoltát jól jellemezte az, amit a csata alatt a USS Lexington egyik pilótája mondott: „Olyan ez mint a régi idők egy pulykalövészete!”[3] Ez a drasztikus különbségű végeredmény nagyban az amerikai fejlesztéseknek volt köszönhető: alaposabban kiképzett pilóták, kezelő-, és kiszolgálószemélyzetek, széleskörűbb harctéri taktikák, egyszerűbb, üzembiztosabb gyártástechnológiák bevezetése, erősebb és hatékonyabb harceszközök, repülőgépek, hadihajók, légvédelmi rendszerek alkalmazása, továbbá az információszerzés újszerű eszközeivel hatékonyabban vezetett alakulatok, melyekkel a japán hadigépezet már nem tudott lépést tartani sem mennyiségi, sem minőségi értelemben.[4][5] Végül a Japán Császári Haditengerészet elvesztett a bevetett öt repülőgép-hordozójából hármat, valamint annyi repülőgépet és képzett személyzetét (550-645 között)[1], melyet képtelen lett pótolni és beérni akár korábbi állapotát, miközben ellenfele tovább fejlődött, hódította vissza elfoglalt területeit és drasztikusan csökkentette a japán erőforrásokat. A négy hónappal későbbi leyte-öbölbeli csata végleg megpecsételte mind a japán haditengerészet, mind pedig a Birodalom sorsát.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Shores 1985, p. 205.
  2. Shores 1985, p. 189.
  3. "This is like an old-time turkey shoot!"
  4. Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midway-i csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.
  5. A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Filippínó-tengeri csata témájú médiaállományokat.