Danevirke
A Danevirke a Jylland-félszigetnek a Treene folyó és a Schlei öböl közötti földszorosánál (a mai Schleswig és Hollingstedt városok között, a német Schleswig-Holstein tartomány területén) kiépített, összesen mintegy 30 kilométeres kora középkori dán sáncrendszer az onnan északra elhelyezkedő dán földek, és elsősorban a félszigetet átszelő fontos kereskedelmi útvonal védelmére a déli, főleg germán támadásoktól. Fontos dán nemzeti emlékhely.
Neve[szerkesztés]
Elnevezése a nemzetközi irodalomban általában a Danevirke formában szerepel egy korábbi dán írásmód alapján. Az ott élő dán kisebbség által fenntartott helyi múzeum neve is Danevirke Museum. A ma érvényes dán helyesírás szerint Dannevirke formában írandó. Német neve Danewerk. Óészaki nyelven Danavirki, Danæwirchi volt a neve. Nevének jelentése: „dánok műve”.
Elhelyezkedése, méretei[szerkesztés]
E területen, a Jylland félsziget déli részének szűkületében, ősidők óta húzódott egy kereskedelmi útvonal a Balti-tenger és az Északi-tenger között. A korban a távolsági kereskedelmet lehetőség szerint elsősorban könnyű csónakokkal folytatták, amelyek nagyon jól tudták hasznosítani keleten a keskeny, kanyargós Schlei öböl és nyugaton az Eider, illetve mellékfolyója, a Treene nyújtotta lehetőségeket. A két vízfelület közötti szakaszon az árukat szekerekkel továbbították. A fal építését elsősorban e kereskedelmi útvonal szárazföldi szakaszának védelmére kezdték meg, sőt újabb kutatások szerint egyes szakaszokon a sánc árka nem is védmű, hanem hajózási csatorna volt.
A Danevirke összesen mintegy 30 km hosszú, alapvetően földből épült sánc. Magassága 3,6 és 6 méter között mozog. Az idők folyamán magasságából és meredekségéből az erózió miatt sokat vesztett. Helyenként tölgyfából készült cölöpsorokkal erősítették meg, majd a 12. században I. Valdemár dán király téglafalat (Valdemarsmuren, azaz Valdemár fala) építtetett hozzá, így katonai használhatósága megnőtt. Nem csak védekezésre, hanem támadások kiindulópontjaként is felhasználták, például a Balti-tenger mentén élő szláv népek elleni kereszteshadjáratoknál.[1] A fal fő szakaszának keleti végpontja a Schlei partján Hedebynél volt, ahol csatlakozott a kereskedővárost és kikötőt félkörben védő sánchoz.
Története[szerkesztés]
A jövedelmező kereskedelmi útvonal védelemre szorult az ellenérdekelt törzsek rablótámadásai ellen. A korai dániai államalakulatok hamar felismerték, hogy ezen a stratégiai fontosságú helyen viszonylag kevés erőfeszítéssel le lehet zárni a Jylland északi vidékei elleni szárazföldi támadások útját is. Az Eider és a Treene lapályos, mocsaras területen kanyargott, ami a korban gyakorlatilag járhatatlan volt, de az út szárazföldi szakasza annál inkább védelemre szorult. A Schlei keskeny szűkületein is támadhatók voltak a vízen haladó kereskedelmi hajók, ezért a sáncrendszer egy szakasza, a keleti fal (Ostwall) a Schleit délről kísérő egész, mai nevén Schwanse félszigetet lezárta az illetéktelenek előtt.
1969 és 1975 között folytatott régészeti vizsgálatok a szénizotópos kormeghatározás valamint a dendrokronológia módszereivel megállapították, hogy a Danevirke fő szakaszai i. sz. 737 és 968 között épültek. 2013-ban azt is megállapították, hogy egyes szakaszokon ennél jóval régebbi, i. sz. 500 körüli, sőt azt megelőző építkezések is voltak, bár a hagyomány a 710 körül uralkodó Angantyr dán király nevéhez fűzi az építkezés kezdetét.[2][3]
Az újabb vizsgálatok arra is rávezették a kutatókat, hogy az első építményeket nem csak, sőt nem is elsősorban védelmi célokra emelték. Henning Hellmuth Andersen régész szerint a „fal” egyes korai szakaszai két alacsony fal közötti árokból álltak. A Kovirke nevű részen pedig a fal jellegű építményt az északi oldalán csatorna kíséri. Ez védelmi szempontból értelmezhetetlen lenne, viszont hajózó csatornának alkalmas lehetett a viking csónakok számára.
A középkorban a sáncrendszer fokozatosan elvesztette katonai jelentőségét, de a 19. században a Schleswig tartomány birtoklása körüli feszültségek idején Dánia újra megerősítette, modernizálta azt egy német támadás elhárítására. Ekkor korszerű erődök, ágyúállások épültek, mint a 21. század elején muzeális célokra helyreállított 14. számú sánc a Danevirke Museum közelében. A sáncrendszer azonban nem tudta megakadályozni a dán vereséget az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban, mert a kemény télben a mocsarak, vizek befagytak, és az osztrák (és magyar) csapatok megkerülték a védműveket.
1950-51-ben a területet természetvédelem alá helyezték, majd 1958-ban a Danevirke maradványai műemlékvédelemben is részesültek. 1990-ben jött létre a Danevirke Museum. A 2010 és 2012 végzett ásatások során feltárták Danevirke egyetlen korabeli kapuját, amelyen az akkori észak-déli hadiút, az Ochsenweg haladt át.
2018-ban felkerült az UNESCO Világörökség listájára.[4]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Anders Bøgh: Valdemarstiden 1157-1241 (dán nyelven). danmarkshistorien.dk . Aarhus University. [2012. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 20.)
- ↑ Danevirke - Ældre end hidtil antaget! Archiválva 2015. szeptember 25-i dátummal a Wayback Machine-ben Museum South-Jutland. (dánul)
- ↑ Uffe Christensen: Danevirke er noget ældre end antaget (danish nyelven), 2013. augusztus 27. [2013. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 27.)
- ↑ Archaeological Border complex of Hedeby and the Danevirke, whc.unesco.org, 2018. június 30.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Danevirke című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források[szerkesztés]
- ↑ Elsner: Hildegard Elsner: Wikinger Museum Haithabu: Schaufenster einer frühen Stadt. Schleswig: Archeologisches Landesmuseum. 2004.
További információk[szerkesztés]
A Wikimédia Commons tartalmaz Danevirke témájú kategóriát.
