Walter Seymour Allward
| Walter Seymour Allward | |
 | |
| Született | Toronto |
| Elhunyt | 1955. április 24. (78 évesen)[1][2] Toronto |
| Állampolgársága | kanadai |
| Gyermekei | Hugh Lachlan Allward |
| Foglalkozása | szobrász |
| Kitüntetései |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Walter Seymour Allward témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Walter Seymour Allward (Toronto, 1874. november 18. – Toronto, 1955. április 24.) kanadai szobrász.
Ifjúsága[szerkesztés]
Torontóban született John A. Allward és Emma Pittman gyermekeként. Ács apja az új-fundlandi St. John's-ban nőtt fel, anyja James Pittman hajóépítő-mester lánya volt. A pár 1869-ben, a hosszú ideje tartó gazdasági válság hatására költözött Torontóba négy gyermekévél (Charles, Elizabeth, Mary és James), ahol öt év múlva megszületett Walter, majd még két testvére. Allward gyerekkorában a család többször költözött, általában a város keleti részén. Testvérei közül négyen még tizedik születésnapja előtt meghaltak. Művészi érdeklődése hamar kiütközött, testvére, Elizabeth később azt írta róla, hogy gyerekként állandóan rajzolt, kicsi figurákat formázott agyagból.[9]
Tizennégy éves koráig a Dufferin-iskolába járt, majd apjának segített a munkában. 1890-ban inasként Charles Gibson és Henry Simpson építészeti irodája egyik műszaki rajzolója mellett kezdte meg tanoncidejét. Amikor a cég a következő évben megszűnt, Simpsonnal dolgozott tovább, aki önálló vállalkozásba fogott. Allward 1894-ig dolgozott nála, eközben tervrajzokat és látványterveket készített, sokat tanulva így az építészetről.[9]
Ebben az időben festészetet tanult William Cruikshanktől, akivel közeli barátságba került. Cruikshank számos művésztársaság tagja volt, amelyekbe a fiatal Allwardot is bevezette. Hatására Allward belépett a torontói képzőművészeti hallgatók rajzegyletébe (Toronto Art Students’ League) 1890 elején, ami lehetőséget biztosított rajztudása fejlesztésére és más művészek megismerésére.[9]
A kilencvenes évek elején kezdett érdeklődni a szobrászat iránt. Főleg a torontói közkönyvtárban és a tanárképző iskolához tartozó Educational Museumban kiállított szobormásolatok révén tágította tudását. Elsősorban az antik görök szobrok, valamint Michelangelo és Rodin alkotásai voltak nagy hatással rá. 1894-ben szobrásztanulmányokba kezdett a Technical Schoolban, közben pedig egy téglagyárban (Don Valley Pressed Brick Works) építészeti díszítőelemeket, síkdomborműveket, terrakottaszobrokat készített.[9]
Első megbízásai[szerkesztés]
1894-ben, tizenkilenc évesen, minimális szobrászi képzettséggel megnyerte a Queen’s Parkban felállítandó, az északnyugati lázadás befejezésének emléket állító bronzalkotás (Peace for the Northwest Rebellion Monument) elkészítésére kiírt pályázatot. Az emlékmű felállítását a D. McIntosh & Sons cég végezte. Allward, mivel sem képzettsége, sem rutinja nem volt, lassan dolgozott, amiért megbízói, akik előre kifizették a műterem díját és megvették a szükséges eszközöket, gyakran panaszkodtak. Allward azzal fenyegetőzött, hogy megsemmisíti a szobrot, ha nem hagynak fel a nyomásgyakorlással. Ezután a cég egy őrt állított a készülő mű mellé, amelyet 1896. június 27-én lelepleztek le.[9]
Allward ennek ellenére a következő években pénzszűkében élt. Egy másik művésszel, Frederick Challenerrel osztottak meg egy szobát egy belvárosi irodaház legfelső emeletén. Életre szóló barátságot kötöttek. 1902-ben Allward modellt állt Challener Éneklecke című festményéhez, 1906-ban pedig a fia tette meg ugyanezt egy színházi freskó elkészítésekor. 1896-ban Allward megbízást kapott Annie Pixley színésznő mauzóleuma három gránitszobrának kifaragására. 1897-ben megnyerte az egyik legnagyobb kanadai biztosítótársaság, az Independent Order of Foresters vezetője, a második orvosdoktori címet szerző indián, Oronhyatekha (Égő Felhő) szobrának elkészítését, amelyet 1899 júniusában lepleztek le.[9]
Allward gipsz mellszobrok készítésére kapott megbízást az Educational Museum számára. Az intézmény 1887-ben indított programot, amelynek célja az volt, hogy híres emberek szobrait készíttesse el és állítsa ki oktatási célból. Hetvennyolc ilyen szobor készült, a többségét Allward és két másik művész, Hamilton MacCarthy és Mildred Peel formázta meg. Allward munkája többek között Alfred Tennyson és Charles Tupper, Kanada hatodik miniszterelnökének portréja. A munka során találkozott Margaret Kennedyvel, a tanárképző hallgatójával, akit 1898. szeptember 14-én feleségül vett. A következő év karácsonyán született meg első gyerekük, Hugh Lachlan Cruikshank Allward.[9]
A következő években számos mellszobrot készített, ezek közül kettőt kiállítottak a kanadai királyi művészakadémia (Royal Canadian Academy of Arts) huszonkettedik, 1901 áprilisában rendezett éves tárlatán, majd egy év múlva a pánamerikai kiállításon, Buffalóban, ahol a művész ezüstérmet nyert. 1903-ban elhunyt az apja, 1905-ben pedig az anyja, 1906. június 6-án viszont megszületett második fia, Donald John Pittman Allward. Szakmai karrierje megindult, Toronto legígéretesebb szobrászaként tartották számon.[9]
Érett művészként[szerkesztés]
Toronto 20. század eleji fellendülése, elsősorban a Queen's Park és az új törvényhozási épület felépítése számos lehetőséget nyújtott Allwardnak a munkára. 1901 májusában megbízást nyert Felső-Kanada kormányzója, John Graves Simcoe emlékművének megformálására egy torontói művészeti testülettől, a Toronto Guild of Civic Arttól, amelynek Byron Edmund Walker volt az elnöke. Walker Allward támogatója lett, és nagy szerepet játszott a szobrász pályafutásában. 1902-ben Allward megvett egy ingatlant a Walker Avenue-n, majd a következő két évben felépítette ott házát és műtermét.[9]
A Simcoe-emlékmű sikere újabb megbízásokat hozott. 1903-ban Allwardot választotta George William Ross ontariói miniszterelnök, a tartomány korábbi vezetője, Oliver Mowat szobrának elkészítésére. Allward megformázta Mowat egész alakos szobrát, a talapzatot pedig allegorikus figurák domborműveivel díszítette. Ebben az évben feleségével Londonba és Párizsba utazott, ahol személyesen is láthatta az általa csodált Rodin alkotásait. 1907-ben leplezték le a Portland Square-en az 1812-es háború emlékművét, egy öreg katona mellszobrát. Ezekben az években készítette el a búr háborúk emlékművét, amelyet hivatalosan 1910 májusában adtak át.[9]
Párhuzamosan a nagyszabású munkával, több kisebb megbízást is vállalt. Elkészítette John Sandfield Macdonald ontariói miniszterelnök emlékművét 1907-ben, majd a kanadai parlamenti demokrácia megteremtésének két élharcosát, Robert Baldwint és Louis-Hippolyte Lafontaine-t ábrázoló emlékművet. A sokasodó megbízások miatt 1908-ban felvette segítőnek Emanuel Hahn szobrászt, aki 1912-ig dolgozott vele. 1909-ben tagja lett a frissen alakult kanadai művészeti klubnak (Canadian Art Club), amely évente egy-egy bemutatót tartott Torontóban és Montréalban. Allward ezeken mutatta be a Bell- (1912) és a VII. Eduárd-emlékmű terveit.[9]
A Brantfordba tervezett Bell-emlékműre 1909-ben kapott megbízást. Az Alexander Graham Bellnek emléket állító, a korábbi alkotásaitól eltérő, horizontális kiterjedésével domináló művet az első olyan Allward-alkotásnak tekintik, amely teljességgel szakít a Beaux-Arts stílussal. 1914-ben, az első világháború kitörésének évében beválasztották a kanadai művészeti akadémiába. A művész gondolatait sokat foglalkoztatta az Európában zajló ellenségeskedés és erőszak. Az ebben az időszakban született rajzai, például az 1916-os Csatatér, reflektálnak is a háború rettenetére. 1917 elején felajánlotta a kanadai kormánynak, hogy elhalasztja munkái befejezését, hogy protéziseket készíthessen a súlyos arcsebesüléssel hazatérő katonáknak. A kanadi kormány azonban, szemben a brittel és az amerikaival, nem indított ilyen jellegű programot a veteránoknak.[9]
Háborús emlékművek[szerkesztés]
Az első világháború befejezése után az angolszász országok kormányai, városi és egyéb közösségei a hősi halottak számára állítandó emlékművek sokaságát rendelték meg. 1918-ban barátja és támogatója, Edmund Walker a kereskedelmi bank elnökeként felkérte egy emlékmű megtervezésére, amely a pénzintézet azon alkalmazottjai előtt tiszteleg, akik részt vettek a háborúban. Allword több modellt is készített. Habár a bank végül elállt a tervtől, a szobrász jól hasznosította a modellekkel megvalósított ötleteket, motívumokat későbbi megrendelései során: Stratforban (1919-1922), Peterborough-ban (1921–1929) és Brantfordban (1921–1933). Ezekben az alkotásokban, ahogy később is, Allward inkább az életek feláldozását, mintsem a háború dicsőségét hangsúlyozta.[9]
Miközben Allward ezeken az alkotásokon dolgozott, Kanadában megfogalmazódott az igény arra, hogy állítsanak emlékműveket Európában, az egykori frontok helyszínén. 1920 májusban a törvényhozás különleges bizottsága azt javasolta, hogy az ország Belgiumban és Franciaországban is állítson emlékműveket, összesen nyolcat, méltó módon megemlékezve az elesett kanadai katonákról. Szeptemberben a kormány létrehozott egy bizottságot (Canadian Battlefields Memorials Commission) erre a célra. A testület decemberben kiírta a pályázatot, amelyre 160 rajz érkezett. Tizenhét alkotót felkértek, hogy készítsék el tervezett alkotásuk kicsinyített mását, köztük volt Allward is. 1921. október 4-én Allwardot hirdették ki győztesnek, a második Frederick Clemesha építész és korábbi frontharcos lett.[9]
A zsűrit lenyűgözte Allward pályaművének egyedisége és komplexitása, amelynek fő eleme egy oszloppár és húsz allegorikus figura volt. Először az Ypres közelében található 62-es magaslatot nézték ki helyszínnek, de végül a franciaországi Vimy-gerinc mellett döntöttek, nem kis részben William Lyon Mackenzie King miniszterelnök közbenjárására, aki „megszentelt földnek” nevezte a területet, ahol 3598 kanadai katona esett el.[9]
Allward, felesége és két fia 1922 júniusában indult el Franciaországba, azzal a reménnyel, hogy a Vimyi kanadai nemzeti emlékművet öt éven belül fel lehet állítani. Allward sem Párizsban, sem vidéken, sem Belgiumban nem talált megfelelő műtermet, ezért a kanadai kormány megvette Alfred Gilbert angol szobrász korábbi házát és stúdióját, habár az egynapi utazásra feküdt Vimytől. A következő két évben Allward előkészítette az építészi terveket, és beutazta az Egyesült Királyságot és a kontinentális Európát az általa megfelelő színűnek és textúrájúnak tartott nyersanyag után kutatva. Végül egy Split közelében található, még az ókori rómaiak által nyitott kőfejtőben rábukkant a keresett mészkőre. 1925-ben a kőfejtőt ismét megnyitották, és több mint hatezer tonna nyersanyagot szállítottak onnan – hajóval, teherautóval és vonattal – Franciaországba az emlékműhöz. Az első szállítmány 1926-ban érkezett meg. Allward a szobrokat londoni műtermében formázta meg.[9]
1934 májusában Allward fia, Donald, aki szobrásztanoncként segített neki az emlékmű elkészítésében, kizuhant egy harmadik emeleti ablakból, és meghalt. A veszteség ellenére Allward teljes koncentrációval folytatta a munkát, amely 1936 májusában fejeződött be. Júniusban kiürítette londoni műtermét, és családjával a tengerparti Hythe-ba költözött, ahonnan könnyebben utazhatott a kontinensre. Az emlékművet 1936. július 26-án leplezték le VIII. Eduárd brit király, Albert Lebrun francia kormányfő és nagyjából százezer ember előtt. Utóbbiak között hatezer kanadai veterán és családja volt.[9]
Visszatérés Kanadába[szerkesztés]
Allward tizennégy év távollét után, 1936-ban érkezett vissza szülőhazájába feleségével, és Donald fia gyermekével, Peterrel. A szobrászt nagy elismerés övezte Kanadában, elismeréseket, kitüntetéseket kapott. Munkáját Mackenzie King a parlamentben méltatta. Míg Allward fő művén dolgozott Európában, a nagy köztéri szobrok iránt megcsappant a kereslet, és a művészek a kisebb, kiállításokon bemutató alkotások felé fordultak. Allward csak egy nagyméretű munkára kapott megrendelést, a William Lyon Mackenzie-emlékműre, amelyet William Lyon Mackenzie King miniszterelnök kezdeményezett nagyapja tiszteletére. A mű 1940 májusában készült el. A második világháború alatt Allward elsősorban rajzolt. Több mint száz grafittal és zsírkrétával készített háborús rajz maradt fenn ebből az időszakból, amelyek a művész elkeseredését és illúzióvesztését sugározzák. Készített előtanulmányokat egy emlékműhöz is, amely a dunkerque-i evakuálás résztvevői előtt tisztelgett volna. A rajzok mind személyes jellegűek, életében nem mutatták be őket.[9]
Allwardot a háború alatt, elsősorban Franciaország német megszállásának idején, aggodalom töltötte el a vimyi emlékmű sorsát illetően. 1940. június 2-án Adolf Hitler megtekintette az emlékművet, és őröket rendelt a megvédésére. Allward 1943 végén megbízást kapott a torontói egyetemtől Frederick Banting emlékművének elkészítésére, de pénzhiány miatt az intézmény elállt a megvalósítástól. 1950-ben meghalt a felesége, Margaret. Allward továbbra is rajzolt, készített vázlatokat, de szobrot nem alkotott. 1955. április 24-én hunyt el, felesége mellé temették a Szent János anglikán templom sírkertjébe. A lapok mint Kanada egyik legfontosabb szobrászát búcsúztatták.[9]
-
Az Igazság szobra -
Macdonald-szobor -
A búr háborúk emlékműve -
File:Baldwin–Lafontaine-emlékmű -
Mowat szobra -
Mackenzie-szobor -
Simcoe-emlékmű
.jpg)
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b L'Encyclopédie canadienne (angol és francia nyelven)
- ↑ Artists of the World Online (német és angol nyelven). K. G. Saur Verlag, 2009
- ↑ a b c d Art Canada Institute, https://www.aci-iac.ca/art-books/walter-allward/biography/
- ↑ walter-seymour-allward
- ↑ walter-s-allward
- ↑ The London Gazette 36310 (brit angol nyelven)
- ↑ 1967
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s Art Canada Institute
Források[szerkesztés]
- ↑ Art Canada Institute: Philip Dombowsky. Walter S. Allward. Art Canada Institute. Hozzáférés ideje: 2024. január 14.