Tarawai csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tarawai csata
Második világháború
Tarawa.jpg
Dátum 1943. november 20.1943. november 23.
Helyszín Tarawa
Eredmény USA győzelme
Harcoló felek
US flag 48 stars.svg
Amerikai Egyesült Államok
Flag of Japan.svg
Japán Birodalom
Haderő
18 000 katona 4800
Veszteségek
984 halott
88 eltűnt
2162 sebesült
4690 halott
17 japán és 129 koreai fogoly
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tarawai csata témájú médiaállományokat.

A tarawai csata 1943. november 20-23. között zajlott a Japán Birodalom által megszállt csendes-óceánt Tarawa-atollon. Az amerikai tengerészgyalogosok, a flotta és a légierő segítségével három nap alatt vették be a szigetet.

Előzmények[szerkesztés]

A Gilbert-szigetek térképe

Az Amerikai Egyesült Államok fél évvel a Pearl Harbor-i japán légitámadás után a Midway-szigeteknél megállította a japánok terjeszkedését a csendes-óceáni hadszíntéren.[1]

Az 1943 januári casablancai konferencián a szövetségesek megerősítették, hogy először a náci Németországgal végeznek, és csak ezután fordulnak teljes erővel a Japán Birodalom ellen. Mindazonáltal megállapodtak arról, hogy Berlin elestéig is támadóan kell fellépni a csendes-óceáni térségben. Erre az amerikai hadvezetésben több elképzelés is volt. Douglas MacArthur tábornok, a térségbeli szárazföldi csapatok parancsnoka Új-Guinea és a Fülöp-szigetek megszállását szorgalmazta, míg a haditengerészeti erők vezetői, Ernest King admirális és Chester Nimitz tengernagy a Csendes-óceán középső részén terjeszkedett volna, szigetről szigetre "ugorva", elsősorban a Salamon-, a Gilbert- és a Marshall-szigetekre fókuszálva.[2]

A vezérkari főnökök tanácsában mindkét taktikának voltak támogatói, így Nimitz megkezdte egy novemberi kétéltű támadás kidolgozását a japán külső védelmi gyűrű ellen, amely számos atollból és szigetből állt. Ezek közé tartoztak a Palau-szigetek nyugaton, a Marianák, a Karolinák és a Marshall-szigetek keleten. Az 1942-es tengerészgyalogos-támadás a Makini csata|Makin-sziget ellen viszont ráébresztette a japánokat a Gilbert-szigetek sebezhetőségére, így megkezdték a védelmi berendezések megerősítését és a helyőrségek feltöltését. 1942 őszén több atollon repülőtereket építettek.[2]

A 16 tagból álló Gilbert-szigetek a Csendes-óceán középső részén folyó hadműveletek első állomása lett, mert ugródeszkát jelentett a Marshall-szigetek elleni támadáshoz. A szövetségesek az 1943 szeptemberi hawaii konferencián döntöttek Tarawa, Makin (Kourbash hadművelet) és a kicsi Apamana (Boxcloth hadművelet) inváziója mellett. A két akciósorozatot összefogó hadművelet neve Galvanikus hadművelet (Operation Galvanic) lett. Első célpontjául a Tarawa-atoll egyik kicsi szigetét, Betiót jelölték ki.[2]

A sziget[szerkesztés]

A sziget térképe

A Tarawa-atoll északra az egyenlítőtől, délnyugatra Hawaiitól fekszik, ez utóbbitól négyezer kilométer választja el, Truktól, a japánok nagy haditengerészeti bázisától pedig mintegy 1300 kilométer. A sziget az Egyesült Államok és Ausztrália, illetve Új-Zéland közötti kommunikációs vonalon feküdt, így logikus választás volt a megtámadása.[2]

A sziget háromszög alakú, keleti oldala 29 kilométer, déli oldala 19 kilométer hosszú. Számos kisebb szigetből áll, a legnagyobb a délnyugati csücskén található Betio. A háromszög nyugati szárát egy korallzátony alkotja, amelyen egy nagyjából 1,6 kilométer széles átjáró vezet a lagúnában. Annak közepén egy kicsi sziget, a Bikeman-sziget áll, amely az atollt létrehozó egykori tűzhányó maradványa. A szigeten a második világháború idején kókuszpálmák nőttek, a lagúna belső oldalának teljes hosszában „korallmurvával” borított út vezetett.

Betio hossza nagyjából 3500 méter, szélessége 550 méter, tájolása kelet-nyugati. A sziget egyetlen pontja sem magasabb három méternél. A szigetet 460-1100 méter széles korallzátony veszi körbe. Betio északi partján egy 490 méter hosszú móló nyúlt a lagúnába. Tőle keletre egy kisebb, 365 méteres móló várta a beérkező hajókat. A lakosság nagy részét a japán hódítás előtt kimenekítették a szigetről, csak néhány maradtak ott, őket a megszállók internálták. Eredetileg 2700 mikronéziai és harminc európai élt az atollon. A sziget ma Kiribati része.[3]

Japánok a szigeten[szerkesztés]

Az atollra 1941. december 10-én érkeztek meg a japánok. Eleinte kevesen voltak, de 1942. szeptember 15-én megjött az erősítés. A megszállók erőik zömét Betio-szigeten összpontosították, a helyi lakosokat az atoll más pontjaira telepítették. Nekik kellett halászniuk a japánok számára, és részt kellett venniük az erődítési munkálatokban. A japánok Betión kiépítettek egy légi bázist.

Japán hadifoglyok

A szigetet megerősítették, a tengerparton kókuszfa törzsekből 1-2 méter magas falat építettek, amelyek mögött géppuskafészkeket helyeztek el. Ezeket több helyen betonnal és fémpáncélzattal erősítették meg. A sziget belső részén légvédelmi fegyverek védték a leszállópályát. Az atollon összesen 62 nehéz- és 44 könnyűgéppuska, valamint négy 140 milliméteres és négy 203 milliméteres parti löveg várta az inváziós sereget. A nyolc löveget, amelyeket kettesével helyeztek el a Betio négy sarkában épített betonbunkerekben, Szingapúrból szállították Tarawára. Ezeken kívül 34 tábori löveg volt a szigeten, legtöbbjüket erős bunkerekben állították fel. A védelmet erősítette kilenc 37 milliméteres páncéltörő löveg és 14 könnyű harckocsi, amelyet beástak a homokba, majd pálmafalevelekkel álcáztak. A szigeten nagyjából ötszáz megerősített állást építetek ki a japánok. A repülőteret tankakadályok védték, a korallzátonyokon szögesdrótot akadályokat és aknákat helyeztek el.[3][1]

A helyőrség mintegy négyezer katonából állt, köztük egy megkérdőjelezhető harci értékű 970 fős műszaki alakulattal, ez utóbbiak több mint fele koreai volt. Hét könnyűharckocsi állt rendelkezésükre. A japánok parancsnoka Kejdzsi Sibaszaki ellentengernagy volt. Sibaszaki annyira bízott a sziget erődítményeiben, hogy állítólag hetvenkedve kijelentette: egymillió amerikai száz év alatt sem tudná az atollt elfoglalni.[1]

Az invázió[szerkesztés]

Tengerészgyalogosok halott társaik fedezékében

Nimitz admirális attól tartott, hogy a japán haditengerészet megakadályozhatja a flotta első nagyobb kétéltű akcióját a térségben. A Salamon-szigeteken folyó hadjáratok azonban arra késztették a japán hadvezetést, hogy megossza tengeri erejét a hadszínterek között.[2]

A támadást megelőző felderítés pontos adatokat szolgáltatott a japán védők elhelyezkedéséről. Mivel a megszállók a sziget déli és nyugati oldalára összpontosítottak, az amerikai hadvezetés úgy döntött, hogy a lagúna felől támadják meg Betiót. Mivel ezen a részen a korallzátony 300-500 méter széles, a tervezőkben volt aggodalom amiatt, hogy elég mély lesz-e a víz a kétéltű járműveknek. A pontos információk érdekében felvették a kapcsolatot a sziget több korábbi brit lakójával, és a megbeszélések alapján megerősítették a partra szállás korábbi tervét. A halasztás azzal járt volna, hogy a felerősödő nyugati szelek teljesen lehetetlenné teszik a küldetést.[3]

November 19-én az amerikai flotta – csatahajók, repülőgép-hordozók, cirkálók, rombolók és az ellátmányt szállító egyéb hajók – megérkezett Tarawához. Az amerikaiak az atollok elfoglalására kidolgozott új taktikájukat alkalmazták: a tengerészgyalogosok partra szállása előtt a haditengerészet és a légierő hevesen bombázta a szigetet. Az inváziós erőt a 2. tengerészgyalogos-hadosztály 18 ezer katonája adta, Julian Smith tábornok vezetésével.[1]

Másnap megkezdődött a partraszállás, de rögtön problémákba ütközött, ugyanis a dagály a vártnál kisebb volt, ezért a sekély vízben sok kétéltű jármű elakadt. A katonáknak így a japánok tüze alatt kellett a mellkasig érő vízben partra gázolniuk, és ez nagy veszteséggel járt. Az akció elején bebizonyosodott az is, hogy a háromezer tonna lövedék, amelyet a haditengerészet kilőtt az atollra, kevés kárt okozott a védelemben. Az ötezer amerikaiból csak 3500 jutott ki a partra, ahol a japán tűz a földhöz szegezte őket. Az amerikaiak szerencséjére a japánok parancsnoka a csata elején meghalt. Hiánya és a szétbombázott kommunikációs vonalak miatt a japánok nem tudtak komoly ellentámadást indítani, amíg az amerikaiak sebezhetőek voltak.

Másnap újabb csapatok és harckocsik szálltak partra, és megkezdték a japán ellenállás felgöngyölítését nyugatról kelet felé. A magasabb vízállásnak köszönhetően a rombolók közelebb manővereztek a parthoz, és pontosabban lőtték a japán állásokat.[1] November 23-án délre a csata befejeződött. A tengerészgyalogosok közül 984 meghalt, 88 eltűnt, 2162 megsebesült. A 4836 védőből 17 sebesült katona és 129 koreai munkás maradt életben.[3]

A csata után[szerkesztés]

A harcok befejeződése után az amerikaiak nekilátták a sziget infrastruktúrája fejlesztésének. 1944. január 1-jére 2010 méterre bővítették a két kifutópályát, és Buota-szigeten építettek egy új, 1800 méter hosszú leszállóhelyet. Később innen indultak a Marshall-szigeteket bombázó repülőgépek.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]